Mégis, valahogy magyaráznom kell, miért is került a tapiokultura a székesfehérvári Öreghegyi és Felsõvárosi Közösségi Házba, november 14-én.

Tarnavölgyi László

Az ok – ha koncert beszámoló révén nem is éppen „prózai” – az a tápiószelei származású (kicsit tápiószentmártoni és nagykátai) muzsikus személye, aki azt a megtisztelõ lehetõséget kapta meg négy (a koncert és lemezfelvétel erejéig öt) kiváló zenésztársától, hogy a The Five Virtuoses nevû új formáció hajóját ügyesen kormányozza a siker felé.

A csapat alapját az ex-Dûvõs tagok alkotják. Hrúz Dénes salgótarjáni, immár 30 esztendõs népzenei együttese itthon és külföldön is az egyik legelismertebb, autentikus népzenét játszó együttes. (A rangos kitüntetések felsorolásánál többet mond az a tény, hogy Sebestyén Márta fellépésein, koncertjein is többször kísérhették a Kossuth-díjas mûvésznõt.)

A koncerten készült képekbõl csemegéztünk egy galériára valót és még egyet.

Tehát a tagok egy része, az „ötletgazdák” a Dûvõbõl jöttek. Jöttek, mert úgy érezték, hogy a szeretve tisztelt magyar népzene mellett, mást is szeretnének a színpadra vinni.

Az igazán jó muzsikus – míg megtalálja a számára legkedvesebb mûfajt – számos stílusban kipróbálhatja magát. Ezen megállapítás fordítottja is igaz lehet. Hiszen a „családi alapon” a népzenébe beleszületett és a tápiószentmártoni Tótágasban vagy a nagykátai Mentében már gyerekként is fellépõ Terék József klasszikus-zenét – Szótér Bélától a nagykátai Zeneiskola klarinét tanszakán – is tanult, és Tûzkõ Csabánál, a Kõbányai Zenei Stúdió egykori tanáránál „rákapott” a jazzre is. (Kéretik a honlapot visszapörgetni a tápiószelei Múzeumok Éjszakájáig. Itt szavakban és képekben is csak gyenge ízelítõt kaphatnak arról fantasztikus, a Tápió vidékén fehérholló-ritkaságú jazz-élményrõl, amelyben Terék József a New Yorktól Warsóig elismert sztárokkal – Egri Jánossal – együtt részesítette a publikumot.) Most, alig 28 évesen is tapasztalt, a világot bejárt muzsikusként megtalálni véli a saját stílust, azt az irányt, amely a legtöbb örömöt jelenti a számára. Nem is véletlen, hogy a döntés,  a „nem is tudom, mit válasszak, hol horgonyozzak le” dilemma vége, a „ nem is kell dönteni” evidens igazsága lett.

Hiszen a napnál is világosabb, hogy annak a muzsikusnak, akinek legalább három – népzene, jazz, klasszikus – mûfaj van az ujjaiban és a lelkében, és vagy fél tucat hangszeren játszik, akár egy fellépés alatt is, annak a legnagyobb megnyugvást az jelentheti, ha egész sokszínûségével kerül a közönség elé. Ehhez kereste a partnereket az újdonsült zenekarvezetõ, és hogy nem kellett erõszakoskodnia a tagokkal szemben, arról akár a szintén ex-Dûvõs Tóth Gergelyt is idézhetem:

…Más zenei (klasszikus, jazz, cigányzene) irányzatok is foglalkoztatnak, és ami még jobban: a különbözõ stílusjegyek megjelenítése egy számon belül.

Kicsit hosszúra sikerült bemelegítés után, a fenti idézettel el is jutattam a lényeghez.

Ugyanis Székesfehérváron  - annak ellenére is, hogy egy másik helyszínen a Lovasi András és a televíziók által rendkívül népszerûvé tett Csík Zenekar lépett éppen fel – megtelt Öreghegyi és Felsõvárosi Közösségi Ház elõadóterme.  Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Barta Tamás igazgató úr elmondása szerint a háznak van egy, az igényes élõzenét kedvelõ, az új dolgokra is kíváncsi, a valódi minõséget értékelõ törzsközönsége. (Azért leírom azt a „megdöbbentõ” tényt is, hogy az önkormányzat nem csak az intézményt tartja fent, de adott esetben támogatja is azon programokat, amelyek annak ellenére – vagy éppen ezért? -, hogy magas mûvészi színvonalon szórakoztatják az értõ közönséget, nem rentábilisak. Isten tartsa meg jó szokásukat!)

{google}-6277934481250743225&hl{/google}

Nem is csalódtunk a valóban virtuóz 5+1-es (hiszen Csikós Péter a lemezen és koncerten is szerepet kapott) csapat fellépésén.

Néhány hete a tápiószeli Viczián-villában – ahol Terék József Kozma Tamással egy rendkívül izgalmas zenei mûsorral egészítette ki Banner Zoltán Ady-estjét – arról beszélgettünk, hogy milyen is lesz az új zenekar stílusa, mirõl is szól majd a fehérvári bemutatkozó koncert. Én egy divatos, világzenei stílusra gondoltam akkor, de a zenekarvezetõ nem igazán adott igazat nekem. Ennek ellenére úgy ültem be terembe, mint az az éhes vendég, aki elõre „elõkészítette” a gyomrát menzán a túrós csuszára, és csak a tálalásnál veszi észre, hogy figyelmetlenül olvasta el a kifüggesztett menüsort, de azért rövid gondolkodás után, nem esik kétségbe csirkepaprikás látványától sem.

Nekem is a koncert közben esett le a tantusz: a The Five Virtuoses sokkal többre vállalkozik annál, mint hogy a cigányzene után egy népszerû latin melódia következzen, majd egy népdal autentikus megszólaltatás után egy jazz improvizációval kérkedjenek. Egy számon belül váltakoznak a stílusok, akár többször is, méghozzá oly puhán, simulékonyan, ötletesen, hogy a helyi ínyencek is elégedetten csettinthettek egyet-egyet. Ha „csak” számonként váltogatnának a zenészek, akkor volna némi idõ a darabok után néhány másodpercben „átállítani” az ujjakat és füleket a következõ ritmusra. Így azonban talán ahhoz a mutatványhoz tudnám hasonlítani a jelenséget, mint ha egy versmondó egyszerre mondana három verset, úgy, hogy két-három szót Adytól idéz, aztán két sort Aranytól, majd jön egy kevés Babitstól, és mégsem tûnne értelmetlen zagyvaságnak az egész szavalat.

Rögtön jelzem is, hogy jelen esetben nem mutatványról van szó! A technikai bravúr csak szükséges alapkellék ahhoz, hogy mindazt az érzelmet, gondolatot, hangulatot, amelyeket a muzsikusok a számokból elénk szeretnének tálalni, kibontható legyen.

Ízlésesen, tapintatosan és igényesen szolgálták fel az urak azt a zenei csemegét, amivel elkényeztettek minket ezen a késõ õszi estén.

Ízlésesen, hiszen a hangszereiket valóban virtuóz módon megszóltató mûvészek lendületes szólói soha nem váltak öncélú magamutogatássá. A mellett, hogy megszólaltatott témát nem elhagyva, elnyomva, inkább azt kiteljesítve, színesítve gyönyörködtették a publikumot, pont ott volt az egyéni szerepnek vége, amikor kellett, amikor illett.

Tapintatosan, a legnagyobb figyelemmel szolgálják ki egymást színpadon. Az éppen az elõtérben álló muzsikust négy vagy öt társ követi, segíti, hogy a lehetõ legtöbbet kaphassa meg a szólistától a közönség. Szó sincs arról, hogy a versengés, a „lejátszás” bûnébe esne bármelyik együttestag! (Apró adalék: a népzenében kicsit tájékozottabb olvasóim tudják, hogy eddig „mit tett le az asztalra” az a Hrúz Szabolcs, aki nem átallott a koncert végén „csörgõsként” meghajolni!)

A zenekarvezetõ által remek hangulatban, rendkívül szellemesen lekonferált mûsorban az olyan poénokra is vevõ volt a közönség, mint a Vilim Didiáš csárdása alatti Terék József – Tóth Gergely „akció”. A szám kellõs közepén a brácsás átveszi a nagybõgõt, a bõgõs egy gitárral átül a violinista helyére, és „átpengeti” az éppen játszott nótát a bosanova területére. Az egész zenekar – és ami ennél fontosabb -, az elégedetten morajló hallgatóság „veszi a lapot”. (A székesfehérvári Csikós Péter "Csipi" kárára, a helyi ismerõsök, barátok elõtt elkövetett „ütõs” kis tréfálkozást most nem is említem.)

{google}-8890146060062482782&hl{/google}

Teljesen fölösleges és a betûit most gépbe pötyögõ, megszállott zenekedvelõként is tökéletesen dilettáns krónikástól még nagyképûség is lenne, ha bárkit is önkényesen kiemelnék zenekarból.

Annak, hogy mégis külön megemlítem Dezider Olah cimbalom-játékát, csak az említett hangszerhez való viszonyom átalakításában játszott szerepe az oka.

Amikor, úgy két esztendeje, a nagykátai Citura együttes gáláján az akkori Dûvõben elõször láttam-hallottam a szlovákiai roma muzsikus játékát, gyökeresen megváltozott errõl a hangszerrõl a véleményem. Teljesen szubjektív vélemény ez, de azzal együtt is, hogy egy cigányzenekar számomra is elképzelhetetlen cimbalom nélkül, én nem igen hiányoltam eddig ezt a hangszert a népzenekarokból.  Akkor, ott Nagykátán gyökeresen megváltoztatta véleményemet a mára már Dezsõvé keresztelt muzsikus.

Nem tudom megfogalmazni a játékának a különlegességét.  Talán, nekem ehhez a hangszerhez jobban kötõdött az a sokaknál öncélú „cifrázgatás”, amelynek annak ellenére sincs nyoma Dezider Olah játékában, hogy a lendületes, magával ragadó virtuozitás éppen úgy jellemzõje, mint az egészen bensõséges lírai visszafogottság.

Meg kell hallgatni.

És akkor maradjunk is ennyiben. Meg kell hallgatni azt az öt, alkalmanként hat muzsikust, akik így 25 és 40 között, a legjobb korban lévén, 10-25 év zenei tapasztalatával a tarsolyukban, messze nem kiégve, de az új útjuk elején megindulva, rendkívüli kreativitással, szellemességgel, igényességgel, sokszínûséggel állnak a publikum elé.

Csavarva egy kicsit a kronológián, én végezetül azt írom ide a The Five Virtuoses elsõ koncertje után, amit a sokat próbált zenekarok búcsúkoncertjén szokott skandálni a hû közönség:

Maradjatok együtt!

(Jó lesz ez így!)

Kiegészítésként szeretném figyelmükbe ajánlani, hogy a lemezbemutató-koncert elõtt két órával elkészült CD lemez akár a közelgõ karácsony egyik szép ajándéka is lehet, az addigra talán elkészülõ DVD-filmmel együtt is.

Terék József honlapja mostanság elkészült - mi is kiraktuk az ajánlókba – a tartalommal való feltöltés folyamatban. Lemezvásárlásra, koncertek lekötésére itt is lesz majd lehetõsége a talpraesett zenekedvelõknek, programszervezõknek, de a hozzánk érkezõ kéréseket mi is szívesen továbbítjuk a zenekar felé.

Dezider Olah                - cimbalom
Hrúz Szabolcs              - hegedû, brácsa
Terék József                  - nagybõgõ, szaxofon, gitár
Tóth Gergely                 - brácsa, nagybõgõ
Viliam Didiá š "Vilo"  - hegedû
Vendégzenész:
Csikós Péter "Csipi"    - percussion, moldvai dob