„És e cingár, tódott-fódott, Lelkes vitézt fölöttébb becsülöm.” Mondja Rostand nagy orrú hőse, Cyrano de Bergerac, Don Quijote neve hallatán.
No, most hogyan is keveredtek a megidézett hősök Kókára, az I. Magyar Folk és Blues Fesztivál helyszínére?
Egyik képcsokor
Talán hallottak valamit arról, hogy megszállott emberek újra és újra nekiveselkednek egy olyan ügynek, amelynek végső sikere igencsak kétséges. Hiszen megfontolt, felnőtt embereknek – akik hétköznaponként banktisztviselők, virágbolt tulajdonosok, sportklub vezetők, családi pincészetben vincellérkedők – nem juthat olyan az eszükbe, hogy a magyar népzene-néptánc népszerűsítése ürügyén fesztiválokat szervezzenek. Ráadásul a Fecskés-Kikeletes napokon bátorkodnak abban is reménykedni, hogy elfeledett magyar költők versei, festők képei, szobrászok faragványai is találnak még maguknak való, értő és nyitott közönséget.
Hát nem olyanok, mint a szélmalmokkal is küzdő spanyol lovag?
Lándzsát szegeztek és nekimentek az Érdektelenség és Értéktelenség Óriásának, és ha ledönteni nem is tudták, de rendesen megfricskázták a testes monstrumot!
Ilyen még nem volt és valószínűleg jó darabig nem is lesz a Tápió-vidéken. Civillendületből, 12 órányi minőséget, értéket, művészetet tuszkoltak be a kókai sportpályára.
Hét, egyenként is maradandó élményt produkálni képes, muzsikus társaság lépett a színpadra. Bármelyikükért érdemes Budapestre „felugrani”. Egytől-egyig az a kategória, amelyért a Tápió-parti publikum képes „kirándulni” egyet, majd bosszankodva panaszkodni: „Miért nincs ilyen nálunk?”
Hát most volt!
És a fű is zöld volt a labdakoptatta réten, legalább annyira, mint a szomszédé.(Tudják, ami mindig zöldebb!)
A Kolompos együttes évek óta a legsikeresebb, gyerekeket megszólító népzenei társaság az egész országban. Minden környékbeli népművelő „bevállalja őket” évente egyszer, mert az óvó nénik boldogan hozzák a kicsiket a művelődési házainkba, ha „Kololmpolunk”. Teltház, sikongató gyerekek, minőségi, „gügyögés- mentes” népzene, elégedett szülők. Nem probléma a jegyár, hozzák-küldik az apróságokat a nevelők és az anyukák.
Most ingyen jöhetett (volna) minden gyerek.
A Csík Zenekar Lovasi András nélkül is az egyik legjobb népzenekar volt. Lovasi „felépített” nevével megerősítve – a műfajban először – sztárrá vált egy folk-muzsikát játszó társaság. Jók is voltak! A 3.600 Ft-os jegyet önmagukban „ledolgozták”. (Ja, Te nem jöttél el? Bánhatod! A Gödör Klubban, a Fonóban, Pécsen, vagy a bécsi Collégium Hungaricum-ban sem „zöldebb a fű!”)
A Téka Együttes legalább akkora név a népzenében, mint a Csík. „Csak tiszta forrásból” merítenek. Meg is mosakodik annak a lelke, aki őket hallgatja!
Aztán jött a blues. Vagy inkább: jött A Blues! Hihetetlen torok! Deák Bill Gyula. Zenészei között egyik másik – kis túlzással – unokája is lehetne. Nem számít! Nem változik semmi! Ami nekem ’82-ban minőség volt, az minőség ma is. Nem „darálta” le, nem „nyomta” le a koncertet. Kipakolta a szívét-lelkét a színpadra, mint mindig. Őszintén, keményen. „Nem megyek a Vacsoracsatába. Nem vesznek meg 30 ezüstért!” Nem is folyik ki a kereskedők televízióiból. Gördül, mint a kő, vagy 40 éve, színpadról-színpadra. Nagy hang! Nagy szív!
Palermo Boogie Gang. A kókai taggal is büszkélkedő együttes a ’90-es évek meghatározó blues-boogie csapata.
Itt, az ötödik fellépőnél már keresgélni kell a jelzőket. Nem vagyok újságíró és a talpas népművelőnek már nehezen buggyan ki valami szép, dicsérő szóvirág a számítógépéből. Aki néha hallgat blues-zenét, az tudja, hogy ki az a B.B. King.
Vele is turnéztak, neki is „jók voltak.” Felszántották színpadot.
A Fecskehajtók-Kikeletek húzónevét hagyományosan az Ismerős Arcok jelenti.
Nemzeti rocknak nevezik e műfajt, pedig csak tartalmas, jó zene.
Hozták is formájukat.
Nyerges Attila is. Majd összevágok egy kis filmet is erről a napról, benne Attila szavaiból, arról, hogy miről is szólt ez a nap.
„Mi még maradnánk, és zenélnénk szívesen, de sokkal jobban várom már, hogy Ferenczi Gyuriékat hallgassam meg veletek együtt.”
Fernczi Györgyöt és a Rackajam-et lehet is hallgatni! Ők már le is döntötték az Óriás-szélmalmot. Petőfivel, Radnótival, Weöressel házalnak. És sikeresek! Hihetetlen szellemesség, virtuozitás, játékosság. Hét fickó áll egyvonalban, egymás mellett. Nincs fényorgia, füst. Csak zene van. Csak a maguk – látható – örömére. („Ez egy kulturmisszió, Petőfi verseit terjeszteni? Isten ments! Én azért muzsikálok Petőfi-verseket, mert nagyon szeretem. Interjú-töredék a NolTV.hu-rol.) Invitálják a közönséget is: Tartsatok velünk! Petőfivel, Radnótival, Weöressel…”Repülj fel a szivárványra!”
„Mellékesen” volt még egész nap: gyermek-és felnőtt néptánc, kézműveskedés, táncház (nem mellesleg Ifj. Csoóri Sándor „Sündi” és barátainak muzsikájára), kalács és kenyér, gyerekzsivaj, ismerős arcok találkozása, beszélgetés egy pohár bor mellett…
…………………………………………………………………………………………………………………..
Egy darabig még morogtam. Miért támogatta ezt a szép programot a jegyek megvásárlásával kelleténél kevesebb néző. Hiszen profi reklámja volt e rendezvénynek. Beharangozó riportok a Duna Tv-ben, a Magyar Nemzetben, ezernyi színes plakát, szórólap.
Eltűnt az értelmiség és nem született meg a polgárság.
Aztán a szervezők egyike rázta meg a vállamat: „Ne keseregj! Nem az a lényeg, hogy hányan jöhettek volna még el. Az a fontos, aki ott volt!
Láttad, hány ismerős barát köszönt már ránk? Sokan a második, harmadik, sokadik Fecskehajtó-Kikeletjükre jöttek el.
Figyelted? Mennyi mosolygó, gondját-baját feledő ember érezte jól magát. Ez a lényeg!”
Ez a lényeg!
Folytassa, Fecskehajtó! Folytassa, Kikelet!
