caporetto

Egy éve zajlanak a Nagy Háború centenáriumi megemlékezései. Az 1914-1918 közötti I. világháború emléke elevenen él a Tápió mentén is. A koszorúzások, kiállítások települési szinten megtartott programjai után a tápiómenti természetjárók magát a történelmi helyszíneket, az olasz hadszíntér csatamezőt és emlékhelyeit keresték fel 2015 júniusában egy többnapos külföldi kirándulás keretébe illesztett kétnapos zarándokutunk során. Képek

Isonzó, Doberdó, Redipuglia, Monte San Michele ,Caporetto-Kobarid bejárása csak kis részét érintette a nagy területen fekvő történelmi emlékhelyeknek, ugyanakkor alkalmas volt a történelem szellemének a megidézésére, az utókor főhajtására.

                Amikor a 2015-ös túranaptár összeállítására sor került, magától értetődő volt az igény, hogy a szórakozást és az új tájak, látnivalók megismerését szolgáló programok közé a magasztosabb, a múltat felidéző első világháborús emlékezés is bekerüljön. Nem kívántunk versenyezni a Hősök napja koszorúinak nagyságával, a helyi emlékkiállítások sokszínűségével, mi egy másik oldaláról fogtuk vallatóra a történelmet: a hely szellemét szerettük volna megidézni.

                Nem beszélhetek túratársaim nevében, de számomra felejthetetlen volt ez a két nap, mert segített megérteni, átérezni Zalka Máté, Somogyvári Gyula regényeinek, Gyóni Géza verseinek a valódi tartalmát, a háború mérhetetlen szenvedést hozó kataklizmáját. Amikor az erdőben egy felújított fedezéket, földben kanyargó lövészárkot láttam, nem esett nehezemre odaképzelni a k.und.k. magyar bakák szomorú tekintetét, „csak egyszer legyen már vége” sóhajtását. A múzeumokban látott rozsdás fegyverek, személyes használati tárgyak, hadfelszerelési eszközök is a háború tárgyiasult emlékeit jelentették, s akik mindezen eszközöket valamikor birtokolták, már csak a korabeli fotókról néztek le ránk.

                Célunk ezzel a zarándokúttal az volt, hogy az egykori magyar katonák unokái, dédunokái lélekkel közelítsenek a történelemhez. Töprengésre, gondolkodásra késztető módon szerveztük meg a koszorúzásokat, ahol minden résztvevőnek bensőjéből fakadó érzéseit kívántunk előhozni. A Redipugliában található, a legnagyobb olasz emlékmű mottóját azt hiszem mi is kölcsönvehetjük: „Ó, ti élők, ha innen lélekben nem gazdagabban és emelkedettebben távoztok, akkor mindhiába jöttetek ide.”

                Magyarországról 2015. június 23-án indultunk. Napra pontosan száz évvel ezelőtt, 1915. június 23-án kezdődött az I. isonzói csata. Mi kényelmes autóbusszal érkeztünk, míg eleink zsúfolt katonai szerelvények marhavagonjaiban tették meg ezt az utat.

A csaták mérlege

                „Az isonzói csaták az első világháborúban tipikus, felőrlő harcok halmazába tartozott, viszonylag kis területen, nagy létszámú hadseregek csaptak össze, mely csaták területnyereségre nem vezettek, vagy csekély jelentőségűek voltak, ugyanakkor nagyszámú sebesült és halott maradt a harcoló felek mindkét oldalán.

                Az Isonzó mentén állóháború alakult ki, mely 1917-ig tartott, amikor a Caporettói áttörés során az isonzói frontszakasz megszűnt, az Osztrák-Magyar Monarchia csapatai előrenyomultak Olaszországba. Az isonzói csaták során 1.100.000 olasz katona tűnt el, halt meg, vagy sebesült meg, a Monarchia vesztesége ennek csupán a fele volt, kb. 500.000 katona halt meg, vagy tűnt el. Olaszországnak több mint 480.000 katonája esett el az első világháború során , ezek döntő része az isonzói csaták során. A háború után az Isonzó völgye Olaszországhoz került, az Isonzó mentén kiépített védművek, lövészárkok mind a mai napig megmaradtak.”- írja a Wikipédia.

Caporetto-Kobarid

                Útrakelésünk az első isonzói csata 100. évfordulóján történt, ugyanakkor a második napon kezdődő történelmi zarándokutunk első állomása az utolsó összecsapás, a XII. isonzói csata, a Caporettói áttörés központi helyszínének, emlékhelyeinek, a szlovéniai Kobarid látnivalóinak a felkeresése volt.

                1917 nyarán az antant hatalmak erőfölényük birtokában be akarták fejezni a háborút. Tervük az volt, hogy egy minden fronton egyszerre meginduló támadás elsöpörné a központi hatalmak seregeit. Az olasz frontszakaszon az Isonzó folyónál tervezték ezt az áttörési pontot. Amivel nem számoltak az olasz hadvezetők: a tél folyamán német hadmérnökök segítségével megerősítették az isonzói frontszakaszt. A stratégiai helyeken védműveket építettek.

                A X. isonzói csata -1917. május 12.-június 5.- során az előrenyomuló olasz csapatok nem várt ellenállásba ütköztek, hatalmas veszteségeket szenvedtek. Gyakorlatilag semmilyen stratégiai előnyre nem tettek szert. A kudarc ellenére a megismételt támadás, a XI. isonzói csata -1917. augusztus 18.-szeptember 12.- hasonló eredménnyel zárult. A Monarchia erői azonban teljesen kimerültek 1917 szeptemberére, s valószínűleg már nem bírták volna elhárítani az olaszok újabb támadását.

                Időközben Oroszország a forradalom miatt defenzívába kényszerült, így lélegzetvételhez jutott a satuba fogott Monarchia és Németország. Német csapatokkal kiegészülve a központi hatalmak az utolsó isonzói csata –Caporettói áttörés, 1917. október 24.-november 9.- során végre átvehették a kezdeményezést. A Caporettói áttörés néven a hadtörténelembe bevonult offenzíva keretében a német-osztrák-magyar csapatok 100 km-re szorították nyugat felé az olasz csapatokat. Az áttörés azonban szó szerint nem hozott „áttörést” a háború menetében, a központi hatalmak általános kimerülése következtében 1918 őszére a Nagy Háború az utolsó győztes csata után a győzelmet aratók vereségével ért véget.

                Kobarid a Júlia-Alpok lábánál, az Isonzó felső folyásához, az olasz-szlovén határ szlovéniai oldalán található. A város két völgy, az Isonzó és a Nadiza találkozásánál épült fel. A két folyó egy vadregényes szurdokvölgyben találkozik egymással. Ide érkeztünk 2015. június 24-én az előző napon elfoglalt szállásunkról, a tengerparti lagúnák mentén fekvő Grado városka egyik kempingjéből.

                Az alig 4500 lelkes kis település legfőbb idegenforgalmi jellegzetessége az 1917-es Caporettói áttörés. 1945 után a városka Olaszországtól Jugoszláviához került, majd a délszláv szétválás és háborúk után ma már Szlovénia területét gyarapítja.

                A középkori templom megtekintése után 9 órára érkeztünk az I. világháborús múzeumba. Itt először egy félórás kisfilmet tekintettünk meg, majd megnéztük az igen gazdag gyűjteménnyel –korabeli fegyverek, fényképek, makettek- rendelkező kiállítást.

                A múzeumtól lassú sétával indultunk el egy stációval szegélyezett emelkedőn, melynek tetején az olaszok 1938-ban egy monumentális emlékhelyet alakítottak ki. A Szent Antal dombon emelt emléktemplom mellől letekintve láttuk a kőmedrében folyó Isonzót.

                „Az Isonzó jellegzetes mediterrán folyó…nehéz minden évszakra jellemző képet adni róla, mert a széles mederben évszakonként változik a víz szintje és nagysága, a kavicspadok alakja. Nyáron sok ágra szakad, nagyon széles a medre, de télen és a hóolvadás idején bőven hömpölyög benne a víz. Jellegzetes alsószakaszjellege főként nyáron érzékelhető, amikor a nagy homokpadokat ellepik a napozók.”

                A Szent Antal dombtól a Kozjak vízesésig tartó gyalogtúra változatos útvonalon haladt. Az Isonzó mindkét oldalán –vélhetőleg az itt levő hídfő védelmére- láttuk a világháborús lőállásokat, fedezékeket. Magán a folyón egy függőhídon keltünk át, melynek imbolygó élménye nem kevés utastársunkban keltett borzongást. A folyó túlsó oldalán a vadregényes Kozjak vízesés vízfolyásának zuhatagokkal tagolt medrét követtük. A vízeséstől visszaútban ismét átkeltünk a folyón, ahol a Napóleon híd látványa késztetett sokakat a fényképezésre. Kobaridba való visszaérkezésünk jelentette a zarándokút első napja programjának a végét. (Az ezt követően megtekintett Boka vízesés már más „műfaj” volt.)

Redipugliai nekropoliszok

                Zarándokutunk második, látványosabb napja Gradóhoz viszonylag közel, a monumentális redipugliai olasz emlékműnél kezdődött. Autóbuszunk sikerrel vette az akadályt, s a piramisszerű emlékhely tetejére vitte utasait.

                Európa legnagyobb katonai emlékművét Benito Mussolini diktátor (miniszterelnök) és III. Viktor Emmanuel király építtette 1938-ban. A hatalmas lépcsőzetes piramis a Sei Busi hegy lankáján helyezkedik el, s a 22 lépcső szint 3 méteres homloklapján nevek, nevek, nevek…A redipugliai emlékmű 100.187 elesett katona hamvait őrzi. Ebből 39.587 név szerinti említés, míg 60.330 fő a névtelen hős.

                A falak zárószintjén kőbe vésett PRESENTE felirat látható. Amikor valaki elolvassa az alatta sorakozó neveket, akkor a zárókőn domborodó felirat válaszol: JELEN! Megható, szép gesztus. Az újkori piramis alján hatalmas kő katafalkok, a hadsereg tábornokainak –Chinotto, Monti, Paolini, Prielli és Riccieri- végső nyughelye, míg az élen a III. Hadsereg parancsnokának, Emanuele Filibertó d’Aosta herceg síremléke. Az emlékmű előtt kialakított hatalmas kövezett tér katonai parádék és tiszteletadások színteréül szolgál. Itt is találunk –igaz rekonstruált formában- kazamatákat, fedezékeket, lövészárkokat.

                Az országút másik oldalán ciprus és tujafákból álló liget, melynek közepén a dombtetőn egy szerényebb emlékmű áll. A Colle Sant’Elia Emlékparkot –Parco della Rimembranza- az 1960-as években alakították ki. A domb –Szent Illés hegy- a szemközti monumentum elkészítéséig egy 1923-ban létesített katonai temetőként funkcionált, s az exhumált maradványokat vitték át a kőből épült nekropoliszba. A sétaút két oldalán az olasz hadsereg fegyvernemeinek emlékművei sorakoznak, illetve korabeli lövegek. A dombtetőn egy korinthoszi oszlop, melyet a közeli Aquileiából hoztak ide a katonai dicsőség ókori jelképeként a helytállás általános kortalanságát hirdetve.

                Alig párszáz métert gurult velünk az autóbusz Udine felé, amikor egy jóval szerényebb, „emberszabásúbb” temető előtt álltunk meg. A Fogliano di Redipuglia-beli osztrák-magyar hősi temetőben –Cimitero militare austro-ungarico- 14.550 földink alussza örök álmát. 2550 névvel jelölt sírkő található itt. Ferenc pápa 2014 szeptemberében kereste fel a sírkertet, s mondott csendes imát az elhunytak lelki üdvéért. A temető közepén német nyelvű emléktábla tudatja: „Itt fogadta be a győztes Itália testvéri szeretete az ismeretlenség fényében az osztrák-magyar hadsereg 7000 vitézét, akik hazájukért estek el.” Az emlékmű közelmúltban történő felújítása során a „győztes” „siegreichen Italiens” kifejezést a „baráti” jelző váltotta fel. Soproni pedagógusok helyezetek el itt még emléktáblát, melynek felirata: „Ebben a temetőben lelt végső békét az osztrák-magyar hadsereg hazáját szerető 14.500 hőse. Itália testvéri szeretete helyezte őket itt örök nyugalomra.”

                Első „hivatalos” megemlékezésünket itt tartottuk. Emlékbeszédemben a két emlékhely, katonai temető közötti párhuzamot vontam, s kárhoztattam a történelmet a százezrek értelmetlen haláláért. A tápiómenti természetjárók nevében Lipák István klubvezető helyezte el a koszorút az 1996-ban állított kalotaszegi kopjafára. A megemlékezést követően a zarándokút résztvevői végigsétáltak a névvel ellátott sírkövek előtt. Egy házaspár közeli hozzátartozóját vélte felfedezni a némileg elváltoztatott nevű feliratban, s a magukkal hozott rózsát elhelyezték a sírhelyen.

Monte San Michele – a „magyar Golgota”

                A Júlia-Alpokból érkező Isonzót –szlovén nevén Soca- a felső szakaszon kétezer méteres hegycsúcsok kísérik. Ezt a szakaszt alig elhagyva találkoztunk vele előző nap Kobaridnál több alkalommal is. A kísérő hegyek előbb hatszáz, majd az alföldre kiérve háromszáz méteres magasságúvá szelídülnek. Ez utóbbi körbe tartozik a Doberdó fennsík, a „magyar Golgota”, az őseink talán legvéresebb harcainak egykori színhelye.

                Redipugliából keskeny szerpentinen kanyargunk egyre feljebb. Derék járművünk időnként nem tudja bevenni a hajtűkanyart, ilyenkor a „szabadnapos” sofőr az út széléről navigálja társát. Amíg lépésről-lépésre küzdjük fel magunkat a sziklás-köves talajon sarjadt erdők szegélyezte úton, arra gondolok, hogy milyen kemény munka lehetett annak idején egy ilyen talajban fedezéket ásni. Célunk a 275 méter magas Monte San Michele -magyar néven Szent Mihály hegye-, a doberdói harcok epicentruma.

                A Nagykátán is járt –az I. világháborús emlékművet ő avatta fel- József főherceg a következőket írta: „A vörösre égett fű alól a szikla vigyorog ki, mintha csupa koponya heverne a fű között. San Martino romjain, a Templom-dombon, a Monte San Michelén egyetlen élőlény se mozdul, egyetlen élő növény, fűszál, fa sem látszik sőt, hogy valaha volt itt növényzet, azt is csak a templomdombon álló élettelen, csonka fatörzs tanúsítja, amely mint egy fenyegető felkiáltójel sötétlik béna, de még mindig talpon álló törzsével a gránátzápor által letarolt terepen.”

                Idézet Zalka Máté –akinek szobrait ma már eltávolították köztereinkről, róla utcát nem szabad elnevezni- írja a „Doberdó” c. regényében: „Amikor a frontra érkeztem, már félig lerombolva találtam. Kihaltnak látszott, mint az egész környék. A Doberdó név nemcsak a falut jelentette, hanem az elterülő, lapos tíz-tizenöt kilométer hosszúságú, dél felé nyúló fennsíkot is. Ez a gyér növényzetű sziklás vidék volt az olasz front isonzói szakaszának egyik legtöbb vértől áztatott területe.

                A Doberdó szónak visszhangja a magyar fülben dob…doboló. Talán e véletlen folytán kapták fel éppen ennek a falunak a nevét, hiszen nemcsak Doberdó község alatt folyt a vér. Folyt Polazzónál, Vermegliánónál, Monte dei sei Businál, éppen úgy, mint San Martinónál és a San Michelén, de az egész frontszakaszt a Doberdó névre keresztelte a magyar katonaság, mert ez a doboló szóra emlékeztető név felidézte képzeletében a szüntelen pergőtüzet, a vérfergeteget.”

                Felérve a hegytetőre, annak pereméről nagyszerű a kilátás az alant elterülő völgyre. Magas árbocon olasz trikolórt lenget a szél, mintegy hirdetve: 15 hónapi harc után elfoglaltuk, nem veheti el tőlünk senki, a miénk lett végérvényesen! Az egykori ellenfelekről már jóval kevesebb az emlékjel, jószerével a különféle helyekre kötött kis nemzetiszínű szalagok tanúskodnak a magyar turisták egyéni tiszteletéről.

Innen már érthető, hogy miért folyt annyi vér, miért harcolt annyi katona a fennsík birtoklásáért. 12 óra lesz 5 perc múlva, így mindent félretéve megyünk a múzeumba. A kiállítás igazán gazdag, természetesen főszereplői az olasz katonák. Van magyar nyelvű prospektus, ellenben az olasz szöveg alatt a magyar nyelvű feliratot hiába keressük. Valami azért változott, egy tablón magyar nyelvű összefoglaló szöveget olvashatunk. Miután látogatásunk után a múzeumban kétórás szieszta következett, a kavernák –melynek bejáratát a múzeum melletti hegyoldalban vettem észre- megtekintéséről sajnos le kellett mondanunk. A múzeum előtt látható magyar nyelvű márványtáblát 1991-ben Jeszenszky Géza magyar külügyminiszter avatta fel.

                A múzeum mögötti keskeny ösvényen jutunk fel a fennsík legmagasabb pontjára. Mindenhol futóárkok, bombatölcsérek, a száz éve zajlott elkeseredett harcok nyomai. Az egyenetlen, hepehupás, köves-kavicsos terepen több emlékmű is áll. A központi emlékkövön olvassuk az „italiani e ungheresi” feliratot. Ezt nem sokkal a harcok után Aosta hercege, a szemben álló olasz hadsereg főparancsnoka állította. A felírat magyar fordításban: „Ezen a tetőn az olaszok és a magyarok vitéz harcok után a halálban barátkoztak össze. 1915. július-1916. augusztus” Ezt az emlékkövet koszorúzta meg pár hónappal ezelőtt Áder János köztársasági elnök. Az ő koszorúja már nincs a helyén, de a közelben mindenhol a nemzetiszínű koszorúk és szalagok, magyar közösségek állította kopjafák és keresztek láthatók. A magunkkal hozott második koszorút tettük le az emlékmű kövekből összerakott talapzatára.

                A 15 hónapig tartó doberdói harcok kezdetének 100. évfordulóján jöttünk el ide fejet hajtani a hősiesség, a mérhetetlen szenvedés helyszínére. Elkoptatott szavak, de ha beleolvasunk Sinkovits Ambrus kópházi honvéd naplójába, akkor nem is tűnnek banálisnak a mondatok:

                „20-án elmasírozás a frontra, s vágóhídra! 21-én olyan tüzet kaptunk, hogy 58 férfit veszítettünk el. 22-én ismét nagy harcaink voltak, és nagyon meleg volt, és víz semmi! Szomjazunk! Istenem, mi lesz velünk? Valamennyien már olyan elkeseredettek voltunk, hogy agyon akartuk lőni magunkat.

                23-án eltemettük a halottainkat. 24-én a 28-as mozsár kiszántotta azokat, akiket 23-án eltemettünk. Ó Istenem, mi lesz belőlünk? 25-én már reggel 3 órakor ébresztett bennünket a mozsár. Egész nap 125 férfi esett el.

                26-án elesett Egresits Jancsi. Adj, Uram, örök nyugodalmat neki a Doberdó-hegyen!

27-én igen nagy tüzünk volt. Már olyan soványak voltunk, hogy nem ismerjük meg egymást. 28-án kis ítéletnapunk volt: 262 halottal, 49 sebesülttel, 135 fogollyal, és 12-en megőrültek!

                29-én már úgy voltunk, hogy – akik még éltünk – engedjük magunkat elfogni. Már olyan bűz volt előttünk, hogy kolera-betegség lett közöttünk. A szomjúságtól meg a kíntól üvöltünk már! Aki el szokott menni vízért, mindenkit agyon szoktak lőni.

                31-én már semmivel sem törődtünk. A taljánok úgy lövöldöztek, hogy a levegőben katonák szoktak röpülni. Augusztus 1-én előttünk már 70 lépésre feküdtek a talján katonák, térdig értek. És volt közöttük olyan is, aki már 14 napja agyon volt lőve. A nagy tűzön keresztül mi nem tudtuk, a taljánok nem akarták őket eltemetni. Az úgy bűzlött, hogy már nem bírtuk ki.

                3-án a 2-es brigádunkat –szerencsére- leváltották. 12 kilométert mentünk hátra. A 76-os ezredből maradtunk 54-en férfiak.”

                A Hősök terén levő Ismeretlen katona sírja egy Doberdónál harcolt magyar baka végső nyughelye. Magyar és doberdói föld került a csontok fölé. A nagykátai gyermekkorú hagyományőrzők pontosan egy hónappal korábban, a Magyar Honvédelem Napja során emelték ott tisztelgésre fegyverüket.

A magyar kápolna

                Emlékőrző sétánkat a goriziai Vallone-völgyben folytattuk, mely az I. világháború idején hatalmas lövészárokként szolgált: olasz és osztrák, magyar kavernák, óvóhelyek, hadikórházak és temetők sorakoztak benne.

A Monte San Michelen tett látogatásunk után a fennsík túlsó peremén ereszkedtünk le a valamivel szélesebb szerpentinen Doberdo del Lago – Visintini faluba. Visintini falu szélén jobbkézről többnyelvű tábla –a legalján magyarul is- hirdeti a capella, a magyar kápolna helyét. Miután a kis templom nem közvetlenül az út mentén áll, elsőként túlhaladtunk rajta, s csak a következő falunál, Doberdo del Lagonál fordultunk vissza.

                A kápolnával szemben, az út másik oldalán szélesen elterülő zöld mező, szélén egy furcsa kővályúval. Ez a mező az 1915-16-os harcok hősi halott magyar katonái földi maradványait fogadta be, s ezzel a temetővel szemben kezdték el 1918 elején a kápolnát építeni a magyar katonák. Helyét a hagyomány szerint az utolsó magyar király, IV. Károly jelölte ki. 1918 őszén már állt a kápolna, de felszentelésére akkor nem került sor: véget ért a háború.

                A temetőben zömmel a 39. és a 46. ezred katonái mellett a temesvári 61. ezred harcosai pihentek. A több ezer magyar katona temetőjét az olaszok felszámolták, a kápolna évtizedekig elhagyatottan, raktárként állta az enyészet támadását. A rendszerváltozás után „népi kezdeményezésre” került sor az elhagyatott épület felújítására, melynek 2009. május 29-én történő felszentelésén Sólyom László köztársasági elnök is jelen volt. A magyar kápolna homlokzatán kétnyelvű felírat: „Capella Ungherese, Madzarska kapelica” hirdetik olaszul és szlovénul a betűk a magyar zarándokhelyet. A magyar „vonatkozásra” a homlokzaton a jelenleg érvényben levő államcímerünk utal.

„Fönt a Doberdón kis kápolna áll,/ Fehér falát az idő megcibálta./ A napfényben s a hold sugárinál/ A vándornak a megnyugvást kínálta./ És hervadt koszorúk közt odabent/ Egy fehér arcú szent pihent./ A jobb karján az istennek fia - / A doberdói Mária…/ S a vad bozót közt úgy éjfél felé/ A kápolnát egy üteg célbavette,/ A tüzér bizton lőtt belé,/ A láng pokoli fénnyel szállt felette./” Somlyó Zoltán

                A kápolna zárva volt, kulcsának fellelhetőségére nem találtunk feliratot. A rácson keresztül azonban jól láthattuk a belső berendezést. Az emlékhely körül mindenhol magyar civil közösségek emléktáblái, koszorúk, virágok, szalagok…

                Lipák István klubvezető elhelyezte a kis közösség harmadik koszorúját, s a kápolna előtt készült csoportkép bizonyítja a zarándokút hitelét és sikerét.

                A Monte San Michelen, a nagy emlékművek árnyékában egy cölöpre erősítve állt egyszer egy magyar nyelvű táblácska. Zarándokutunk végén az ezen a táblán szereplő idézettel, Keresztúri Dezső szavaival vegyünk búcsút a Nagy Háború emlékhelyeitől:

                /Hol nyugszunk, nem tudja barát, feleség, gyerek,/ Elszórt testünk nyomtalanul nyelte magába a föld./ Szívetek őrizzen: milliók eleven milliókat./ Áldozatunk nem a gaz jogcíme. Jóra parancs./”

                                                                                            Basa László