Az, hogy egy színvonalas kulturális rendezvényt több, mint fél ezer nézõ tisztel meg a kitartó figyelmével, lelkes tapsával (nem utolsó sorban, belépõkre váltott forintokkal) majd’ olyan nagy csoda, mint amekkorával Shakespeare mester tréfás kedvû Puck-ja varázsolja el a Szentivánéji álom szereplõit. Pedig most nem is az athéni erdõben, ha nem a tápiószelei Blaskovich Múzeum kertjében, termeiben sétáltunk.
Tarnavölgyi Galéria
Második alkalommal állították a fel a színpadot a kulisszának is pazar kúria elé az intézmény munkatársai és segítõik, hogy a szabadtéri programok, kiállítások mellett, a deszkára kívánkozó produkciók sorával is elámítsák csodaváró vendégeiket.
Nem csak a forró, nyári, késõdélután-este, de az ízlésesen, igényesen szórakoztató szereplõk és a Tápió-vidék településein – sajnos – ritkán teltháznyi közönséget vonzó, egészen magas, világszínvonalú mûvészi elõadások is bõséges okot adhattak a szemlélõdõk hevületének.
S ha már leírtam a túlzónak ható „világszínvonal” jelzõt, hadd mentegessem magam mindjárt a „csattanóval”. A tápiószelei származású Terék József ( aki a Sebestyén Mártát is kísérõ Dûvõ együttes tagjaként már maga sem „ akárki”), olyan muzsikusokkal adott jazz-koncertet az éjféli órában, akik nem csak itthon elismert kiválóságai a mûfajnak.
Az alkalmi kvartett tagjaként bõgõzõ Egri János, a Pege Aladár utáni nemzedék egyik legjelentõsebb pengetõje. Szakcsi Lakatos Bélával, Babos Gyulával, Tony Lakatossal, Snétberger Ferenccel, sõt, Steve Grossmannal, és régebben a jazz-rock mûfaj, azóta eltávozott különcével, Frank Zappával is együtt játszik illetve játszott. Sramkó János legalább ekkora név dobosok világában. Az Egri János esetében felsorolt hazai mûvésztársak formációinak keresett ütõse, a jelentõs külföldifesztiválok rendszeres meghívottja, szereplõje. Ha van valami, ami jelezheti a jazz-zenével ritkábban találkozó érdeklõdõ számára, hogy hol is tart most Terék József az improvizáció muzsikájának világában, akkor az a jelenlévõ zenésztársak személyében meg is tálható.
Ha már ügyetlenül, rögtön a beszámolni valóm végére keveredtem, akkor haladok most már visszafelé az idõben.
Szitt Melinda és Maros Judit által elõadott kortárs táncjáték sem mindennapi jelenség a vidéki mûvelõdési házak pódiumain. Ezért is dicsérendõ a szervezõk azon bátorsága, amellyel a könnyebben befogadható (Nem színvonaltalant írtam!), megszokottabb produkciók sorába illesztették a türelmesebb, újszerûségre fogékony nyitott figyelemre számító balett elõadásokat. A mûvészek kíváncsi figyelmet, az érdeklõdõk pedig egy olyan tartalmas elõadást kaptak, amely nem élt vissza ezzel a türelemmel.
Aki igazán figyelmesen tekintett a táncjátékra az bizonyára felfedezett valami hangulatbéli hasonlóságot a - nemrégiben már botanikai tanösvénnyel is gazdagított - múzeumkertben kiállított szobrok némelyikével. Pogány Gábor Benõ, szolnoki szobrászmûvész bizonyára nem „csak” az életben, de mûvészetében is társa Szitt Melindának. Aki hozzám hasonlóan szereti, ha a megszemlélt, körbejárt szobor, elhelyezésben is ötletességet hordoz, ha a megszokottól eltérõen posztamensre rakott, játékosan, merészen, meghökkentõen kiemelt vagy éppen a fûbe rejtett, és a képzeletnek is teret enged. Igazán szellemesen használták ki a szabadtéri kiállítás rendezõi-alkotói a kert nyújtotta lehetõségeket.
Egészen különleges hangulatot árasztottak a bokrok, fák között, a fáklyák füstölgõ-imbolygó fényétõl mozdulóvá váló, életre kelõ figurák.
Az íját feszítõ szarvas-kentaur, mint ha aprót dobbantott volna. Érintésnyi közelségben, egészen halkan, az Allegro barbaro dallamfoszlányait suhogatatta a fülembe egy rövid szellõ.
Hat órán keresztül, egymás elõtt, után, mellett: Zséda-koncert, fúvószene, interaktív képzõmûvészet, késõesti tárlatvezetés, fiatal táncosok, ruhabemutató…
Nem sorolom.
Gócsáné Móró Csilla igazgató asszony munkatársaival, a Terék Mihály elnökletével mûködõ Múzeum Baráti Kör tagjainak, és számos közremûködõ segítségével, egy remek hagyományt teremetett meg és folytatott, a Blaskovich Múzeumban második alkalommal megrendezett Múzeumok Éjszakájával.
Napforduló jövõre is lesz. Nem érdemes más programot szervezni. Én már most be is írom a naptáramba: június 21. T.szele, Múzeumok Éjszakája. 2009-es kalendáriumba átvezetni!
Az ízelítõnek szánt „hangulatjelentésünknek” talán nem tett jót a kicsi kameránkba nehezebben becsalogatható lámpafény halványsága.
Még is szeretném Önöket ismét meginvitálni a honlapunkat jellemzõ "házi-mozira".
Megint nem a kérdezõ, ha nem a riportok alanyai miatt sikerültek tartalmasra az interjúk.
Jónás Józsefet, az éjszakát második alkalommal, humorral és látható - hallható lelkesedéssel végigkonferáló újságírót cikkeibõl, régebbi televíziós mûsoraiból ismertem. Arra nem gondoltam, hogy ismeretségünk „kölcsönös”. A Tápiószelérõl lassan 25 esztendeje elinduló újságíró, mai napig is idetartozónak tartja magát. Érdekli, mi történik a Tápió vidékén. Megtisztelõ, hogy ránk, a tapiokulturára is rátalált, és bemutatkozásunkkor ismerõsként fogadott minket.
A filmek folyamatosabb megtekintése úgy érhetõ el, hogy a bal alsó sarokban lévõ fekete háromszögre kattintunk, majd a képre helyezve a "kezet", megállítjuk filmet. Ekkor a kép alatti vízszintes vonalon látható, hogy a film folyamatosan feltöltõdik. Amikor a feltöltés befejezõdött, érdemes újra elindítani a vetítést.
{google}3471531144333764153&hl{/google}
Jól esik. Nem tagadom. Nem az elsõ alkalom volt ez, amikor érdemtelenül is gazdagabbak lettünk néhány biztató, jó szóval. Ez a mi ajándékunk, magántulajdon, ezért nem szoktunk velük magunk elõtt trombitálni.
Annak, hogy most kivételesen visszatértem a riport elõtti beszélgetésünkre, és Jónás József megtisztelõ szavai is a honlapra kerültek, van egy fontos oka.
Közel egy éve, amikor elindítottuk a honlapunkat, a Tápió-vidék majd minden intézményi-, és számos civil szervezõjét megkerestük levélben, személyesen, telefonon. Többségüket újból és újból arra kértük, hogy rendezvényeiket, programjaikat, sikereiket hadd hirdessük mi is.
(Nincs küldetés tudatunk. Nem kért erre munkára senki sem minket. Magunk örömére, civilként valósítottuk meg egy olyan ötletünket, amire „aktív” népmûvelõként nem kaptunk lehetõséget. Számításunk bejött: jól érezzük magunkat a Tápió-vidék lelkes kulturális, közösségi programszervezõi, szereplõi, támogatói, tapsolói között. Szórakozunk.)
{google}4191872203121232240&hl{/google}
Nagyon kevesekkel sikerült – még a „hazai”, nagykátai pályán is – valódi kapcsolatot kialakítani.
Tudom, sok a munka, kevés az eredmény.
Igaza van annak a sikeres, elismert, vidékünkön nagyszerû teljesítményeket felmutató néptáncoktatónak is, aki szerint egy kulturális honlapon megjelenõ program ingyenes meghirdetésének, az elismerõ cikkeknek, a képeknek, riportoknak kevés az olvasója. Keveseknek van gépe, világhálója, meg hát, nem is olyan érdekes téma ez.
(Még a Pest Megyei Közmûvelõdési Intézetnek, vagy Közgyûlésünk kulturális bizottsága vidékünkön élõ vezetõjének sem sikerült a minimális érdeklõdését felkelteni. De, hát nem is nekik, tényleg, magunknak szerkesztjük.)
Igaza van. De a kulturális honlap kapuján havonta 3-5000 vendég jön be. Van, aki többször egy hónapban, van, aki csak egyszer. Legyenek hát, alig ezren.
Kevés. Nagyon kevés.
Alig ezerrel vannak többen a Tápió-mente, havonta megjelenõ, politika- mentes, kulturális-, közösségi-, természetvédelmi-, sportlapjának olvasóinál. Ugyanis az e lapot szponzoráló milliomos-vállalkozónak, a valódi forrásokat megajánló, reális, állami, megyei pályázatának kiíró-hivatalnokának még az ükapja sem született meg!
Ez nem sajnálkozás, nem dohogás: tény.
Amíg az újságtámogató-ükapa megszületik, addig, egynek, itt van a tapiokultura.hu.
Én örülök neki, hogy Jónás József Pesten kinyitja a keresõprogramot, és ha beüti Terék József nevét, akkor talál egy riportot, néhány ügyetlen sort. Jó, ha valaki a Folk Rádión olvassa a Tápiómente Táncegyüttesrõl szóló cikkünket, aztán egy kattintással a honlapunkra jutva, talán egy másik remek program, csapat, szereplõ, település is felkelti az érdeklõdését. Mindannyian megérdemlik a jó szót, képeket, a filmeket, a világháló nyújtotta csekélyke publicitást. Többet érdemelnének. Hitük, tehetségük, fáradozásuk õrzi meg azt az arcot, amelyre a Nagy László-i csók még ráfér.
(A fiatalabbaknak. A hetvenes években, a kívül-belül karizmatikus költõt, Nagy Lászlót, a költõ-társ, Kormos István kérdezte a televíziós riport végén: „Mit üzensz az utódaidnak?
Csókolom õket. Ha lesz még arcuk.”)
Ezért nem értem, hogy – igyekezetünk szerint nem tolakodó, udvariasnak remélt, számtalan, személyes – kérésünk ellenére, egy újabb, a magát az egész Tápió-mente hagyományõrzõinek elsõ fesztiváljaként meghatározó szervezõcsoporttól nem kaptunk hírt, lehetõséget a hirdetésükre, a bizonyára kiváló programjuk képeinek bemutatására, a beszámolóik bemutatására.
Miért?
Itt vagyunk!
