Dr. Molnár István - a nagykátai Váci Mihály Katolikus Általános Iskola igazgatója - szónoklata elhangozott Nagykátán, 2014. június 4-én, a Nemzeti Összetartozás Napján. (Gulyás Kálmán (gkfoto.hu ) képei)
Tisztelt Emlékezők, kedves nagykátai polgárok és diákok!

Évek óta rengeteget gondolkodtam azon, mint történelmet tanuló diák,  mint történelmet tanító tanár, hogy mit jelenthet nekünk 70,  80  sőt ma már lassan 100 év távlatában itt az ország közepén Trianon? Mit mondhatok most a javarészt a 21. században született hallgatóságnak a 20. század, sőt történelmünk leggyászosabb eseményéről?

Végtelen kegyelem egy szónok számára, hogy az elhangzott irodalmi műsor összeállításában már sok-sok mindent elmondhatott, diákjai nagyszerű tolmácsolásában. Akár itt be is fejezhetném. Engedtessék meg, hogy ezt ne tegyem, mert ugyan egy megemlékezés mindig a történelmi tények megismerésére, felelevenítésére szolgál, de nagyon fontos, hogy emellett legyen szó az abból származó következtetések levonásáról, a jelenbeli és jövőbeli teendőkről is egyfajta útmutatásként.  Mert az emlékezés nem öncélú búsongás. Igaz, nemzeti történelmünkben sajnos több a gyásznap, mint az örömünnep. Tényleg az a sorsunk, hogy győzelem után vereség, világosság után sötétség, Ónod után Nagymajtény, március 15-e után, Világos és Arad, október 23-a után november 4-e jön.

Tele vagyunk sebekkel, fájdalommal. Igaza lenne Székely János erdélyi költőnek? A vesztesek című versében már-már magyar fátumról mondván: Vereségre termett nép, Évezredek óta verik, Egyébre se jó: Ez a sorsa. S talán még büszke is Erre a sorsra.

Mi magyarok hajlamosak vagyunk a sorsunk feletti könnyezésre, sőt az önostorozásra is.  Nekünk Mohács kell! kiált fel Ady Endre 1908-ban  a  Benedek Marcell által „fordított Himnusz”-nak nevezett  versében. Ugyanakkor egy másik versében fel teszi az azóta már szállóigévé vált kérdést is: „Mit ér az ember, ha magyar?”

Trianon, amit Ady nem ért már meg elhozta Mohácsot és megadta a válasz a kérdésre is: másoknak semmit.

A 1920. június 4-én aláírt békediktátumban a győzők önzése, országunk ellen érzett rosszindulata nem ismert határokat. Az új határok mélyen belevágtak a magyar nemzet testébe. A győztesek étvágya csillapíthatatlan volt. Tudjuk, hallottuk a megdöbbentő adatokat. Az irántunk táplált gyűlöletet jól fejezik ki az egyik előkészítő bizottságban Nagy-Britanniát képviselő Harold Nicholson, amikor azt mondta: „Bevallom, hogy akkor is és most is mélységes utálattal tekintek arra a turáni törzsre. Török rokonaikhoz hasonlóan mindent leromboltak, és nem alkottak semmit. A magyarok évszázadokon át elnyomták az alájuk rendelt nemzetiségeket. Közel volt a szabadulás és a leszámolás órája.”

A gyűlölet és a kettősmérce azóta is gyakran fellángol, hacsak a közelmúlt európai megnyilvánulásaira gondolunk.

Az igazságtalan döntés azt a Magyarországot sújtotta, amely azért számtalan európai publicista és tudós szerint is Európa védőbástyája volt évszázadokon keresztül.

Nem csak mi magyarok érezhettük ezt az égbekiáltó igazságtalanságot. A győztes országok ismert politikusai közül utólag többen is hangot adtak az elkövetett igazságtalanság miatt:

Francesco Nitti olasz miniszterelnök 1924-ben:

"Trianonban egy országot sem tettek tönkre gonoszabbul, mint Magyarországot. Magyarország megcsonkítása annyira becstelen, hogy senki nem vállalja érte a felelősséget. Mindenki úgy tesz, mintha nem tudna róla, mindenki szemérmesen hallgat. A népek önrendelkezési jogára hivatkozás csak hazug formula..... a leggonoszabb módon visszaéltek a győzelemmel. Nincsen olyan francia, olasz vagy angol, aki elfogadná hazája számára azokat a feltételeket, amelyeket Magyarországra rákényszerítettek."

Lloyd George, angol miniszterelnök 1929-ben:

"Az egész dokumentáció melyet a szövetségeseink a béketárgyaláson rendelkezésünkre bocsátottak csaló és hazug volt."

Tisztelt Emlékezők!

A két világháború közti időszakot hazánkban törvényszerűen a revizionizmus politikája jellemezte. A „Nem, nem soha!” jelszót visszhangozta az ország. Ebben a szellemben éltek az emberek, nevelődtek a gyerekek. A korabeli versek, dalok, plakátok a fájó kétségbeesés, a kiszolgáltatottság, a döbbenet, a tehetetlenség és a bele nem nyugvás kifejezői voltak. Hallottunk ebből ízelítőt. De hogyan lehetett kibírni ezt a nemzeti katasztrófát, a magyar állam öröknek hitt fizikai kereteinek szétzúzását, a kisebbségi létbe zuhanást? Reményik Sándor szavai szerint: Ahogy lehet…

Fogcsikorgató türelemmel
Összeszorított szájjal,
Krisztus-követő bús próbálkozással,
Majd daccal, lobbanóval,
Fojtott igével és visszanyelt szóval,
Tenyérrel, mely sima örökké,
Csak a zsebben szorul ököllé –
Keserű, tehetetlen nevetéssel
Nem csodálkozva már – és csodálkozva mégis,
Hogy rajtunk ez is, az is megesett:
Hordozzuk, testvéreim, ezt a hordhatatlan
Kínszenvedést,,

A második világháborúba való belépésünket is ez a gondolat motiválta. Örömmámorban úszott az ország, amikor a bécsi döntések kapcsán egy-egy elvesztett terület újra országunk részévé vált. Az utóbbi héten 2 elcsatolt település lakóival találkoztam. Megérhették ezt az örömöt a múlt héten itt járt felvidéki Szádudvarnok település lakói, akik ma is őrzik azt a 100x200 cm-es gyönyörű címeres zászlót, amit akkori nagykátai római katolikus egyházközség adományozott számukra. Nem érhették meg ezt az erdélyi Várfalva és az aranyosszéki települések, hiszen szinte a fejük felett húzták meg a határvonalat. Olvashatjuk Wass Albertnál is, hogyan hallgatták feszülten a rádióban bemondott visszacsatolt települések neveit. Nekik vagy azoknak a magyaroknak, akik sohasem költöztek el szülőhelyükről, mégis több állam polgárai voltak életük során nem kell magyarázni, mit jelent Trianon.

Tisztelt Emlékezők!

A második világháborút követő újabb európai békerendszer ismét megerősítette Magyarország szétdaraboltságát. Az elmúl időszakokban voltak idők, amikor e napról sokan nem is tudtak, mert nem engedték, hogy tudjanak. Voltak idők, amikor sokan tudtak e napról, azt még sem tudták, hogy mit kezdjenek vele. Voltak idők, amikor ezt a napot csak gyászként tudtuk megélni, és ezért mélyen hallgattunk, s félárbocra eresztettük lobogót. Trianon tehát kinek-kinek gyász és keserűség, kinek beletörődés, apátia, elhallgatnivaló tény, kinek idejétmúlt múltba fordulás, vagy éppen hátranézés nélküli előremenekülés a jövőbe. Bárhogy is legyen, Trianon generációk életét határozta meg.

Több mint 20 éve már lehet emlékezni, lehet beszélni. A trianoni tragédia önvizsgálatra is kell, hogy alkalmat adjon nem csak kesergésre, sebnyalogatásra. Mert ha nem dolgozzuk fel a néhai tragédiák okait, azok újabbak forrásai lesznek. Régóta keressük a formáját, hogyan tudnánk erre a napra úgy emlékezni, úgy magyarok maradni, és hogyan tudnánk úgy kezünkbe venni a saját sorsunkat, hogy közben mások ne tekintsék ezt ellenségességnek.  Mára talán június negyedike a helyére került igaz egy 2004. december 5-ei szégyenteljes népszavazás után. A 2010-es Nemzeti összetartozásról szóló törvény nyitotta meg a nemzeti önbecsülésnek, és a történelemmel való szembenézésnek az útját. Június 4-e emléknappá nyilvánításával hivatalosan a magyar emlékezetpolitika részévé vált a trianoni békediktátum. Közel egy évszázad után e napnak nevet tudtunk adni. Ezt a jogszabályt már régen várták: várták apáink, nagyapáink, mindazok, akik szenvedtek attól, hogy a magyar állam mindeddig nem mondta ki, hogy minden tragédia és szétszakítottság ellenére a magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek.

Ezzel a törvénnyel nem csak a trianoni békediktátum tragédiájára emlékezünk, hanem arra a hatalmas erőfeszítésre, amelynek köszönhetően a magyar nemzet újra meg tudott erősödni és büszke nemzetként állni a huszadik század viharait, a huszonegyedik század kihívásait.

A magyarság összetartozása nem lehet csak egy törvényben deklarált passzus, vagy csak a kettős állampolgárság megadása, hanem olyan élő kapcsolatok, mint a határtalanul iskolai programok, amelyek segítenek élő és kérdések nélküli viszonyt kialakítani a Magyarországon és a külhonban élő magyarok között. Bármennyire is szétszórta a sors nemzettársainkat, bárhol is húztak határt magyar és magyar közé, a kötelék, mely összeköt minket, szétszakíthatatlan. Ezt jelezze számunkra Trianon évfordulója, a nemzeti összetartozás napja. Mert akármilyen fájó is a seb – még kilenc évtized múltán is –, a lényeg, hogy nemcsak talpra tudtunk állni, de ma is és minden nap elmondhatjuk: összetartozunk.  Összetartozunk felvidéki, kárpátaljai, partiumi, erdélyi, bánsági, délvidéki és őrvidéki honfitársainkkal.  Az összetartozás érzése olyan pozitív élmény, amely enyhítheti Trianon fájdalmas emlékét.

Így talán beteljesednek a már idézett Székely János sorai: Nem válogat a győzelem. Mindegy neki, Egyformán felemel Hamisat és igazat. Ám a vereség, Tönkrejutás, megalázás Jogot ad, igazat ad. A győztes igaza meghal. A vesztesnek igaza lesz. Mióta világ a világ, Az nyer igazán, aki veszt.

94 év után végre elmondhatjuk, igaza volt a költőnek. Úgy, ahogy József Attila megírta A Nem, nem, soha című versében: eljő az idő. Hát eljött, és győzött a vesztes.

Isten áldja Önöket, Isten áldja magyar nemzetünket!