Tekintsék meg galériánkat !

Segítsége persze most is akad, hiszen tucatnyi barát, rokon, szomszéd alkotta az önkéntesek seregét, akik nélkül azt a magyaros vendéglátást - ami itt osztályrésze minden betoppanónak – nehezen lehetett volna megvalósítani.

Van még valami, amit ennél is nehezebb vállalásnak tűnik:

Programok sorából egy olyan étlapot összeállítani, amely egyaránt megfelel kicsiknek és nagyoknak, a más-más érdeklődési körű embereknek, ráadásul ez úgy legyen szórakoztató, hogy a veretes színvonalat megtartva se feküdje meg a gyomrát senkinek sem. Hatalmas munkával ezt a merész ötletet sikerrel valósították meg az első Fecskehajtó, és tavaszi Kókai Kikelet után, immár harmadszor is a Tóth pince tulajdonosai és barátaik

No, de vegyük hát sorra az étlapot:

Családi vállalkozásról van szó, tehát a gazdák úgy intézik a dolgokat, hogy a gyerekek és a szüleik is örömüket leljék e délutánban, estében. (Ezért mindjárt jár is egy plusz pont!) A kézműves sátor alatt folyamatos a szorgoskodás, és bőséggel akad maszatolni vágyó apróság és türelmes mester is. A sátor előtt elporoszkáló lovacskák és az őket vezető furcsa szerzetek azonban kicsalogatják az „alkotókat” és szüleiket a szomszédos szőlősorok közötti üres domboldalra. Nem akármilyen látványosság veszi itt kezdetét.

Apró termetű lován nagyot, tálán ezer esztendőt ugratott át az a magyar vitéz, aki honfoglaló őseink fegyverzetével, csodálatos harci viseletben vágtatott keresztül-kasul a gyümölcsfák között. A lovas, ifjú barátainak segítségével olyan látványosságban részesített a közönséget, amelyért tetemes Forintokat szoktak fizetni a turisták Nagyvázsonytól Visegrádig. És míg amott tisztes távolságból szemlélődik a publikum, itt a paripa centikkel vágtat el az ámulók hada előtt. A nyilait lövő harcos – hihetetlennek tűnő akciói ellenére – oly magabiztosan bánik az íjjal, lándzsával, hogy sem magunkat, sem őt nem féltjük. Kelemen Zsolt – mert nevezzük végre nevén e derék szentendrei férfiút - nem csak mutatványaival, de a látottakat érthetően, ha kell a gyerekek, felnőttek arcára mosolyt varázsolóan tréfálkozva regél is arról, amiről e bemutató igazán szól. Meséljen hát Önöknek is ő maga, itt e kis interjúban: magyarságról, identitásról, honfoglaló őseink hazát szerző és megtartó erejének kovászáról, egy feleleveníthető, felelevenítendő életszemléletről. Ide illesztek egy szemnek is szép honlapcímet LOVASHARC.HU  és egy gondolatot, azoknak, akinek iskolaigazgatóként, rendezvény szervezőként, mecénásként módjában áll támogatni egy meghívással a múltőrzők- és megelevenítők nemes küldetését, azok bátran jelentkezzenek!

{google}-4766082708229121076&hl{/google}

A neve (Sani) ellenére is szilaj harci mén barátságosan poroszkáló lovacskává változott, amikor a vastag bőrruhák, a tűző nap és a jó órányi vágtázás után kifáradt vitéz még néhány gyermeket is – levezetésként – a pegazus hátára ültetett.

Néhányan szinte a derék négylábúról ugrottak vissza a kézművesekedők sátrához, ahol egy az előzőekhez mérten is hihetetlennek tűnő mutatványra készülődött egy férfi. Szőke István Attila, a pomázi költő úgy gondolja, hogy a szaladgálásra való szőlőközben, számítógép, televízió és gyereket lekezelő felnőtt-idétlenkedés nélkül is le tudja kötni két-három tucat apróság figyelmét. Barangoltak a srácok betűink büszke birodalmában. Nevetve, boldogan és izgatottan játszottak a szavakkal, sikerélménynek élve meg az édes anyanyelv új csodáinak felfedezését.

Később majd ezt a bravúrt megismétli a felnőttek előtt is Szőke István Attila. Egy táblára írt betűsorozattal, a magyar irodalom nagyjainak neveiből és versiből farag játékos leleményességgel új verseket, és az asztalok mellett boraikat kortyoló társaságnak a nemes nedű a torkát, majd egy elfeledett szép sor felsejlése a szemét nedvesíti meg.

Mind e közben a házigazda a kemencét fűti fel serényen, mert készül már a kenyér lángos. Egy jó barát a fázós kolbászoknak készíti elő a forró parazsat, hogy a boroskancsóikkal asztaltársaságuk felé lépegetők is sejthessék: lesz mire üríteni a poharat. Persze a frissen sült tepertős pogácsa, a meggyes lepény folyamatosan érkezik a diófa alá állított hordó tetejére. Kedves önzetlenség, hogy sem, a borkorcsolyák sem a gyerekeknek és szegény sofőröknek szánt háziszörpök nem kívánták meg a pénztárcát.

No, tehát: van jó fajta magyar bor, ízletes falat, izgalmas látványosság, a lelkeknek kedves, szép szó…Mi hiányzik még? Nem élhetek muzsikaszó nélkül! Hát persze! Ezért van itt a Valkó banda, akik hol itt, hol ott csendítik fel a magyar népzenét. Ami - ha már Rácz Sándor összetoborozta az imént még a szavakkal játszó gyermekkompániát – akár talp alá való is lehet. Lett is, mert az apró lábak bátran és jókedvvel toppangattak rá a ritmusra. A jókedv és a mosoly nem csak a kicsik arcán látható. Kelemen Zsolt, Szőke István Attila, a szorgoskodó háziak, most Rácz Sanyi és aztán a délután-este minden szereplőjének arcán azt a boldogságot lehet a szemeik csillogásából kiolvasni, amit a díjazástól függetlenül a tudását, a szeretett tudományát – szavait, muzsikáját…- a fogékony partnereinek átadó ember megelégedettsége vetít az arcokra.

Mi közben a porta egyik végében Sándor még a csárdás alaplépésével is megismerteteti a fiatalokat, addig el is kezdődik a II. Kókai Fecskehajtó plakátjának címében is szereplő előadás. És itt egy másik plusz pont a szervezőknek. Simó Józsefet, a Czegei Wass Alapítvány kuratóriumi elnökét, a Tápió-vidékén kiváló Wass-előadásaival többször is fellépő előadóművészt arra kérték, hogy most Reményik Sándorról, a két világháború közötti erdélyi irodalom meghatározó költőjéről, a 1945 után megtagadott és elhallgatott alakjáról beszéljen. Tóth György és Uicz Zsuzsanna nem elégszik meg egy népszerű program biztos vendégcsalogatásával. A merészség, a vakmerőség, az igényesség, amellyel nem csak biztos hasznot hajtanak egy sikerre ítélt szereplővel, de a hitük szerint fontosnak tartott ismeretlen, vagy elfeledett értékeinket is a rendezvényük műsorfolyamába illesztik az oka az én kalapemelésemnek is.

A vastaps, amely irodalmi előadások végén ritkán hallható muzsika, nem csak a megjelenésében és gondolataiban is elegáns Simó Józsefnek, de nekik is kijár.

{google}-7520184469904259310&hl{/google}

Persze, azért a biztos siker – amit idén is Ismerős Arcoknak nevezetek Kókán - sem árt az est végére.

Én 2003-ban kaptam meg egy jó baráttól az első lemezt. Azóta az azon hallható Lehetnénk mind c. dalukkal indulok a szokásos társaságommal az évenkénti erdélyi zarándoklatomra. Ottani barátaimnak is viszem az újabb korongokat, mert már javában Ismerősök az Arcok Borospatakán és Szentegyházán is. Nyerges Attila remek szövegei egyre jobb – ha kell húzós rockzenével, ha a gondolat úgy kívánja, balladisztikus népdal motívumokkal – együtt kerül az egyre dagadó hallgatói tábor elé.

Aki ott volt a mostani estén, amikor az első sor 10-13 éves gyerekcsapata elénekelte a dalokat, aki látta a jelenetet, amikor az énekes-gitáros a kölykök közé ülve pengette el a dallamokat, az velem együtt érezhette úgy, hogy jó helyen van.

Annyi mindent lehetne és kellene még írni a II. Kókai Fecskehajtóról, de már fél tíz is elmúlt, és még azt a dalt, azt a Lehetnénk mind – et meg kell hallgatnom az este, és régen fellapozott Bendek István-féle Rendületlen antológiából ismét előkeresem a Reményik híres, Eredj, ha tudsz című versét.

Olyan szép és nemes volt ez az est, mint Krekács Zoltán sólymának a röpte.

{google}-6552866083543244515&hl{/google}

Kívánom magamnak, hogy a Fecskehajtóknak legyen még kedve, ereje ez esztendőben is egy újabb szervezkedéshez.

Ha nem, akkor jövőre csodáljuk meg ismét Kókán a Turul-sólyom suhanását.