Kertavató a Blaskovich Múzeumban címmel már beszámoltam a tápiószelei Blaskovich Múzeum újabb pályázati sikeréről. Szeptember 1-én Halász János, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium parlamenti államtitkára itt elmondott átadó-beszéde mentes volt a napi politika felhangoktól, és eredetiségével, tartalmasságával kissé talán meg is lepte a jelenlévő közönséget. Gócsáné Móró Csilla igazgató asszony segítségét igénybe véve, elkértük ezt a beszédet az államtitkár úrtól, és most a honlapunkon is közöljük.
Az apja gyakorlatias gondolkodású kereskedő lévén a tengeri utat javasolta: kényelmesebb és gyorsabb, mint a sok hetes vándorlás Európa útjain. Ám a fiú nem hallgatott apjára, s a kontinensen keresztül indult el a Török Birodalom székvárosába.
Útján végig naplót vezetett: ebben sorban dicsérte Németalföld szaporakezű iparosait, Svájc és Tirol hegyvidékének vad romantikáját, az osztrák parasztok mintagazdaságait, és hosszan elmélkedett a bolgár lányok barna szemében felködlő méla szomorúság okairól.
Magyarországról azonban eleinte kevés jó szava akadt. Megsüvegelte ugyan az útjába kerülő nagyúri kastélyokat, de szinte mindig hozzátette: Franciaországban ezeknél sokkal különbekkel is találkozott már. Utasunk elérte Pest-Budát, de soraiból még ott is a fanyalgás áradt: London sokkal nagyobbnak és gazdagabbnak, Párizs előkelőbbnek, de még Bécs is városiasabb városnak tűnt.
Aztán angolunk átkelt a hajóhídon, elhagyta Pestet, nekivágott az Alföldnek, és lassan megváltozott naplójának hangja. Nem a síkság képe vagy a délibáb hatotta meg – bár utóbbiról leírta, hogy korábban még csak nem is halott hasonlóról –, hanem a magyar vidék, a magyar nép kedélyessége, vendégszeretete, és amit külön kiemelt: szépség- és arányérzéke.
Blake útleírásának legszebb lapjai közé tartoznak azok, melyeket a magyar nemesi kúriákról, és főleg az azokat övező kertekről vetett papírra. Pedig hazájában, Angliában szebb pázsitokat, Franciaországban ragyogóbb parkokat, Ausztriában egzotikusabb növényeket, sőt messzi földről hozott állatseregleteket látott.
Azt azonban, amit Magyarországon lelt, nem feledtették a más földön felhalmozott értékek, a csak a szemnek szánt csodák: Magyarországon ugyanis, a magyar kúriák kertjeiben Blake az emberi léptékeket, mértékeket: az otthont találta meg.
A korábban csak száraz számvetéseket író kereskedőből ezekben a kertekben szinte költő lett: feltette magában még azt is, hogy megtanul magyarul, még verset is próbált faragni Pest vármegye egyik kúriájáról, annak kertjéről és a kertben látott leányról.
A magyarországi kúria-építészet és kertkultúra valóban mintát adott arány- és szépségérzékből, a tér emberivé, otthonossá tételéből.
Pedig alig néhány évvel Blake útja előtt Széchenyi, talán kissé igaztalanul és túlzott kritikával korholta a magyar nemesség élet- és lakásformáját, „liba- s kacsefecsegést, kutyaugatást” és más, a gróf számára elviselhetetlen körülményeket, gazdasági zajokat rótt fel, hiányolva azt is, hogy aki ezekben a lakokban „a természet illatjai s színei után is eseng egy kissé, az … nem fogja magát ily lakokban oly jól érzeni”. S valóban: a gazdaság és a szabadidő, a pihenés tere csak jó idő után vált ketté a magyar vidék építészetében.
Dobszay Tamás történész néhány évvel ezelőtt Kölcsey Ferenc példáján át mutatta be, hogy mennyi küzdelembe, meg nem értésbe, sőt még perbe is került az új, a természet szépségére is nyitott életforma elfogadtatása.
Tápiószele kúriája és parkja nem tekint vissza sok évszázados múltra. A Blaskovich-család mindössze száz éve vásárolta meg az épületet, és néhány esztendővel később fogtak hozzá a kert, a növények betelepítéséhez. Száz év egy nemzet történetében alig tűnik többnek egy rövid pillanatnál – de ugyanaz a száz év egy család, egy ház, egy kert életében hatalmas, szinte szédítő időtávlat: száz évgyűrű, száz tavasz, nyár és ősz. Száz év alatt a vékony hársfavesszőkből terebélyes fák lettek.
Nem véletlenül említem éppen a hársfát. Tápiószele parkja ugyanis nemcsak a magyar kertkultúra, tájépítés egyik fénykorának, a századfordulót követő éveknek, évtizedeknek a tanúja, és egyben talán egyik legkiérleltebb példája is, hanem arra is mintául szolgál, hogy egzotikumok, messzi földről vásárolt és a magyar földet csak jól-rosszul megtűrő növények, idegen tájak mindig idegennek megmaradó hírmondói nélkül is lehet művészit, emberit alkotni.
1915-ben, amikor a kert kiépítési tervét papírra vetették, már dúlt az első világháború, így valószínűleg lehetőség sem igen akadt arra, hogy más, fővárosi vagy vidéki közparkok mintáit követve hozassanak fa- és nővényfajtákat.
A kertet megtervező kúriatulajdonos, Blaskovich János azonban a kényszerből erényt tudott kovácsolni. A múzeumban őrzött iratai és szakkönyvei a tanúk arra, hogy már a magyaróvári gazdasági akadémia hallgatójaként, a világégés kitörése előtt hozzáfogott a park megtervezéséhez.
A pázsit és a sétautak arányainak kialakítása, a fafajták kiválasztása és elhelyezése nem csak nagy szakértelméről, hanem esztétikai érzékéről is árulkodnak. Jóllehet az épület és a kert tervei nem egyidőben születtek meg, a harmónia köztük száz év elteltével is jól látható.
Nem tudjuk, hogy Blaskovich János feltette-e magának a kérdést: kinek épít a parképítő, kinek tervez a kertművész? Hiszen a mesterségesen kialakított táj mindenekelőtt szolgálni akar. Szolgálja, mint itt Tápiószelén is, azokat a vadmadarakat, melyek otthonra lelnek a fák lombjai közt, a seregélytől a poszátákon át a cinkékig, de szolgálja mindenekelőtt az embereket.
Parkot, kertet tán sosem épített saját magának még senki: hiszen évtizedek kellenek egy park igazi arcának a kialakításához; ahogy a mondás szerint diófát is csak az unokáinak ültet az ember, a kert, a park is csak kései utódainak szolgál igazi örömmel.
Az ember formálta táj formálja magát az embert is, egy kert, egy park esetében emberebb emberré teszi. De a tervezett táj, a füvek, fák harmóniája nemcsak az egyén lelkét formálja harmonikussá, hanem közösségalakító erejű is.
Az építkezés, akár egy épületről, kúriáról legyen szó, akár az azt övező parkról, nem magányos cselekedet: elkészíteni a terveket, álmodozni vagy épp mérni, számolni lehet egyedül is, de az alkotó munka, kőnek kőre rakása, ösvény készítése, bokrok, cserjék, fák ültetése már közösségi alkotás. És ami ennél talán fontosabb is: nem egyszeri, befejezett, lezárt cselekvés, hanem időben létező, átörökíthető és átörökítendő magatartásforma.
Aki fát ültet, annak gondolnia kell arra is, hogy az a fa jó eséllyel tovább él, mint ő; a faültető ember nemcsak magára vállal felelősséget, de azt a felelősséget átörökíti akár kései utódaira is. Fát nevelni önmagában nem elég: embert is nevelni kell hozzá! Aligha véletlen, hogy a magyar nyelv az ember- és fapalántát egyként csemetének nevezi.
Nem tudni, Blaskovich Jánosnak megfordultak-e a fejében hasonló gondolatok majd’ száz éve, amikor az első kapavágásokat megtették. Azt viszont jól tudjuk, hogy a huszadik század, s különösen annak második fele mennyit pusztított természeten, hogyan akarta „végképp eltörölni” a múlt épített örökségét.
A kastélyok, kúriák gyakran megmenekültek, mert korábbi lakóik kifosztása, elűzése után más, akkor hasznosabbnak mondott funkciókat találtak az épületeknek. De a kerteknek, parkoknak gyakorta nem volt kegyelem: az évszázados fák gyökerére, törzsére fejszét emeltetett az a hatalom, amelyik nemcsak a növényeket akarta elpusztítani, de a lelkeket is.
Az egykori park- és kertépítők ugyanis jól tudták, hogy az általuk létrehozott táj alakítja nemcsak a benne élők, azt mindennap használók lelkivilágát, hanem a tágabb közösségét is.
A színek, formák a nemesi kúriákról előbb-utóbb a parasztházakra szálltak át, és aligha véletlen, hogy szerte a Kárpát-medencében alig lehetett találni olyan parasztportát, még a legszegényebb vidékeket bejárva sem, hol legalább néhány tenyérnyi virágoskert ne díszlett volna a házak mellett. A magyar vidéknek ezt az igényességben, szépség-keresésben gyökerező mély lelki rokonságát, természet- és abból fakadó ember-tiszteletét évszázadok formálták ki. A falvak és kisvárosok lakossága ebben a harmónia-keresésben váltak sokaságból valami egészen mássá: közösséggé.
Ezeket a közösségeket múltjuktól, jelképeiktől, közös munkájuk gyümölcseitől, virágoskertjeiktől, a fáktól, bokroktól, a pázsit zöldjétől és a madarak énekétől megfosztva betondzsungelokba akarták zsúfolni. Majdnem sikerült. Majdnem sikerült elvenni a fényt, a levegőt, a reménységet. Ma, 2011-ben, Tápiószelén ebben a parkban széttekintve azonban úgy tűnik: kudarcot vallott ez a rombolás.
Ez a park és a múzeum azért nagyon fontos, mert a Tápiómente összetartozásának egyik szimbóluma és fenntartója. A múlt nélkül, a múlt ismerete és megbecsülése nélkül egyetlen emberi közösségnek sincs jövője, legfeljebb jelene, de csak sivár, kilátástalan jelene.
Mi pedig nem ilyen jelent akarunk. Legyen ez a park és múzeum tehát kéznyújtás: baráti parolára nyújtott kéz a parkot valaha elgondolók, felépítők, a mai megújítók, és a holnap generációi, közösségei között!"
