25 évvel ezelőtt jelent meg a folyóirat első száma, s 15 év után 10 éve az utolsó lappéldány.

Nagykáta várossá válása alkalmából, 1989. március 15-én a Nagykáta Barátainak Köre civil városvédő egyesület jelentette meg a „Nagykátai Újság” első számát. Ezzel 45 év szünet után ismét lett sajtója a településnek. A lap tizenöt évig szolgálta a lakosság tájékoztatását, s mintegy 140-150 lappéldány megjelenése után 2004 áprilisában hagyta el a nyomdát az utolsó szám. Képek

Nagykáta sajtótörténetében az első dátum: 1893. december 16. Szekrényessy Kálmán szerkesztette, s egy józsefvárosi nyomdában előállított „Nagykáta és Vidéke”-nek mindössze egy száma jelent meg. A folyamatos lapkiadás első szakasza 1899-1905 között a „Nagykátai Hírlap” megjelenéséhez fűződik. A századforduló Nagykátájának hű tükre volt ez a folyóirat, köszönhetően Bánusz Vilmos, Kazaly Imre, Molnár Sándor, Gárdonyi Rezső, Chikán Pál, Szlukon Károly szerkesztőknek. Négy év szünet után –miután csökkent az érdeklődés, a lap előfizetése nem az elvárt mértékben alakult- 1909-1914 között jelent meg hetenként a „Nagykátai Járási Hírlap” Gárdonyi Rezső, Garzó Gábor szerkesztésében, nyomtatva Simonyi Simon nagykátai nyomdájában.

A nagy háború és a forradalmak után ismét jelentős szünet állt be a helyi sajtóval történő ellátottságban. A „Nagykátai Járás” 1935-ben indult, s valószínűleg 1944-ig szolgálta ki az olvasók igényeit. Nagykátán és Tápiószelén nyomtatták a hetente megjelenő lapszámokat. Az 1930-as években néhány évig vásárolható volt a „Közérdek”, 1936-1944 között a „Katolikus Szó”, a két-három lapszámot megélt „Tükör és Élc”, „Új Tükör” c. alkalmi lap. A felsorolt újságokat Nagykátán és Tápiószelén nyomtatták.

1945 után Magyarországon országos terjesztésű lapok –„Szabad Nép”, „Népszava”, „Magyar Nemzet”, 1956 után „Népszabadság”- privilégiuma volt a nyilvánosság. Ezekben a folyóiratokban elvétve olvashattunk nagykátai vagy tápiómenti híradást. Valamivel nagyobb eséllyel lapoznánk a megyei lapokban. Az 1953-1998 között megjelent „Pest Megyei Hírlap” már jóval több helyi információval szolgált, sőt a lapnak volt egy hetente megjelenő egy- oldalas „Tápiómente” melléklete is.

Új város, új újság születik

A régió első legújabbkori települési folyóirata az 1989. március 15-én létrejött „Nagykátai Újság” lett, majd az egy év múlva bekövetkező rendszerváltozás után sorra jelentek meg az eltérő színvonalon működő faluújságok.

A sok tekintetben példaértékű civil kezdeményezés gazdája, a Nagykáta Barátainak Köre egyesület 1983. május 3-án alakult meg. Részlet az alapszabályból:

„- Nagykátához kapcsolódó hagyományok ápolása.

- Nagykáta történetére vonatkozó dokumentumok, irodalmi, képzőművészeti, zenei alkotások, egyéb emlékek gyűjtése, feldolgozása és közzététele.

- Nagykáta kulturális értékeinek, természeti környezetének védelme; új értékek létrehozásának, gyarapításának kezdeményezése.”

Az egyesület a Keglevich-kastélyban kapott helyiségben alkalmi községtörténeti kiállítást rendezett, stencilezett kivitelű helytörténeti füzeteket jelentetett meg, képeslapokat bocsájtott ki, 1988. október 6-án felavatta a széleskörű összefogással megvalósított Hősök kertje 48-as honvédparcellát. Az 1989. március 3-i közgyűlés jóváhagyta a „Nagykátai Újság” létrehozását. A közgyűlés keretében megtartott tisztújítás során Szegedi Pálné lett az egyesület elnöke, Csonka István elnökhelyettes, Káplár Béla titkár. A vezetőség tagja lett még öt évre Horváth Pálné, Csonka Mária, Tóth Zsigmond, Kármán Lajos, Horváth Gáspárné, Kósa Imre, dr. Ecseri Anikó, Tőtös Zsolt.

Az első lapszám

Az első lapszámot kétségtelenül meghatározza az ilyenkor szokásos bemutatkozás, a jövőbeni profil felvázolása. Az írógépen előkészített -gépelte Kármán Pálné-, a tiszakécskei művelődési központ sokszorosító üzemében nyomtatott 16 oldalas első szám piros fejléccel jelent meg, címlapján az 1897-ben avatott „ötgolyós” honvédemlékmű képével. A lap fejlécét Palkó Tibor Munkácsy-díjas festőművész tervezte. A lap felelős szerkesztője –mindvégig a tizenöt év során- a Radnóti Miklós Könyvtár vezetője, a baráti kör elnöke: Szegedi Pálné volt.

A 2-3. oldalon Akantisz Marcell tanácselnök írását olvashattuk „Nyílt levél Nagykáta lakosságához” címmel, mellyel a várossá lett település eredményeit, gondjait, terveit vázolta fel. Lakatos Gyula gimnáziumi tanár Nagykáta 1743-as első várossá válásának történetét dolgozta fel a 4. oldalon. Babcsán József, az MSZMP Nagykátai Bizottságának első titkára a március 18-iki pártértekezlet –és persze a várossá válás- apropójából fejtette ki gondolatait. Heimann Győző iskolaigazgató „Bejöttem a városba” c. írása a gyermekkor élményeit osztotta meg olvasóival. A 6. oldalon a vasútállomás és környéke megújítását elemezte egy írás.

„A barátság jegyében” címmel Osvald László gimnáziumi tanár Nagykáta és Alfonsine 1962-ben kezdődött kapcsolatát mesélte el. Bánáti András országgyűlési képviselő, tsz-elnök „Csak együtt lehetséges...” címmel a Magyar-Koreai Barátság Termelőszövetkezet tevékenységét mutatta be.

A 10. oldalon iskolai hírek voltak olvashatók. Mátray Gábor életútját ismerhettük meg a március 15-iki névadó ünnepség kapcsán, míg Váci Mihály szobrának egy hónappal későbbi avatásáról közölt a lap rövid előzetest. Dr. Hoppál Endre az MDF Nagykátai Szervezetét és a párt programját mutatta be. Kapott egy oldalt bemutatkozásra a Nagykáta Barátainak Köre egyesület, az 1988-ban avatott Hősök kertje építésének története, s Gulyás György két emlékmű létesítésére tett javaslata. A művelődési központról Szegedi Pál igazgató írt. A 14. oldal alján 10 soros hír tudósít arról, hogy korhű huszárruhába öltözött lovasok érkeznek április 5-én Nagykátára. A Tavaszi Emlékhadjárat első nagykátai rendezvényéről szólt ez az írás. Volt a lapnak sportoldala, míg a hátsó borítón a könyvtár mutatkozott be.

Az évente 9-10 lapszám a város 15 éves időszaknak hiteles krónikája, a város története után ma érdeklődő lakosok, helytörténészek nélkülözhetetlen forrása lett. A „közéleti és kulturális” alcím a lap fejlécen jól fejezte ki az újság célját. Hitelesen tolmácsolni mindazt, ami az elmúlt időszakban Nagykátán történt, felhívni a figyelmet a közeljövő programjaira. Ami szembetűnő: az akkori Nagykáta életében számottevő befolyással bíró helyi politikai szerveződések egyenlő eséllyel kaptak bemutatkozási lehetőséget. A szerkesztő minden politikai szerveződéstől egyenlő távolságra tartotta a lapot, kerülte a vitában az állásfoglalást. A „Nagykátai Újság” mindvégig megőrizte azt a funkcióját, hogy a civil kezdeményezéseknek teret adjon. Sok helyi lakos alkalmi „újságíróvá” válva küldte be írását, s amennyiben az közérdekű volt, értéket közvetített –pl. a helytörténeti írások, környezetünk javítása-, megjelenését lehetővé tették.

Az első öt év története

A fentieket támasztotta alá, hogy a második szám vezércikkét egy nyugdíjas vasöntő vetette papírra. A városi lét szinte minden fontos szereplője –legyen az szervezet vagy fontos beosztásban levő vezető- rendszeresen beszámolhatott tevékenységéről, s lassan kialakultak a rendszeresen visszatérő rovatok. Ilyen volt, hogy a tanév végén az iskolák tudósíthattak az elmúlt időszak eredményeiről, egy tisztújítás kapcsán szólhatott magáról az önkormányzati vagy civil szervezet. Gondoljunk bele: amennyiben bármely gazdasági szervezet, intézmény, politikai párt, civil közösség történetét meg kívánnánk írni, hiteles támpontot és igazolható állítást –más szóval forrást- jelent ma a helytörténésznek a „Nagykátai Újság”. A „Megkérdeztük” rovat fórumot biztosított a lakosság szolgálatában álló intézmények bemutatkozására. A demokrácia fontos próbaköve volt az „Olvasói levelek” közlése.

Minden életkori és érdeklődés alapján szerveződő lakossági réteg –amennyiben maga azt fontosnak tartotta- megnyilvánulási lehetőséget kapott.

Az újság első évei a rendszerváltás jegyében teltek el, s ma érdeklődve olvashatjuk, hogy hány politikai szerveződés –közöttük sok kérészéletű csoportosulás- jelentette be igényét a nyilvános fórum igénybevételére, a hatalomban való részvételre. A bemutatkozó, hírverő és mozgósító írások ma fontos várostörténeti források, tágabb értelemben a rendszerváltozás közelgő 25. évfordulójának fontos dokumentumai. Több írás foglalkozott az önkormányzatiság átalakulóban levő funkciójával.

A lap felkarolt minden olyan kezdeményezést, mely új városi emlékjelek felállítását célozta. Ilyen volt az első lapszámokban a város második világháborús emlékművének formája, helyszíne. Hogyan lett az 1989-es felvetésből 1993-ban megvalósult emlékmű, ennek a kezdeményezésnek a stációit nyomon követhetjük négy évfolyam példányait lapozgatva.

A publicisztika fontos eleme a korra jellemző jelenségek felvetése, elemzése. E téren az újság mindenekelőtt a lakossági felvetéseknek adott teret, nem várva meg az igazságosztó városvezetés intézkedését. Ilyen volt pl. 1988-ben a fiatalok újdonságként jelentkező drogfogyasztása.

A lap másik nagy erénye: a helytörténeti fórum megteremtése volt. A kezdeti első helytörténeti hírmorzsák után az első nagyobb terjedelmű, sorozatjellegű írás Fenyvesi László „Hogyan lett Nagykátának nyomdája nyolc évtizeddel ezelőtt” c. tanulmánya volt.

A közgondolkodás megváltozását jelezték azok az írások, melyek a vallásos szemlélet, a hagyományok felelevenítése, a polgári lét és közgondolkodás megváltozása terén jelentkeztek. Ami ma természetes, az 1990-es évek elején még némileg eretnek gondolatnak tűnhetett. A lap jól ismerte fel a megváltozott korszellemet, s teret adott a rendszerváltozással együtt járó szemléleti változásoknak, formáknak. Az ünnepek új funkciójával és szemléleti változásaival foglalkoztak ezekben az években Mészáros István sok esetben íróniával, humorral megtűzdelt írásai. Korábban meglévő, évtizedekig csipkerózsika álmukat alvó szervezetek –cserkészek, KALOT, stb.- újrajelentkezéséről, zászlóbontásáról olvashatunk a 90-es évek elején megjelent számokban.

Népszerűsítette a lap a természetjárást, Nagykáta és környezete természeti értékeinek megismerését. E téren úttörő jelentőségűek voltak Kocsis József, Káplár Béla írásai.

1990-ben „élesbe” fordult a rendszerváltó hangulat. Ebben a képlékeny, „ki tudja mit hoz a jövő” helyzetben a lap kerülve a nyílt állásfoglalást, elsősorban a történések dokumentálására törekedett. Az 1990. májusi szám közölte a helyi politikai csoportosulások nyílt levelét a Városi Tanács Elnökének. Természetesen közölte a választások részletes eredményét, bemutatva az új önkormányzatot.

Ha egy jeles hazánkfia elhagyta ezt a világot, a lap emléket állítva munkásságának, közölte a kortársak egyikének a megboldogultról megírt nekrológját. Hosszú lenne a sort idézni, de az első In memoriam Bodrogi Sándor halála kapcsán született.

Az 1991. februári szám különösen értékes lappéldány maradt. Pro és kontra vita bonyolódott a lap hasábjain a megválasztott országgyűlési képviselő, Farkas Gábor tevékenységéről, majd a lap négy oldalon keresztül közölte Lakatos Gyula készülő várostörténeti monográfiájának első fejezetét. Az első 1956-os vonatkozású írás Czakó András Maglódon történt újratemetéséről számolt be az 1991-es júniusi számban. A szeptemberi újságban a Káta-nemzetség leghíresebb tagjáról, Káthay Mihályról olvashattunk Lakatos Gyula tollából.

Sok írás foglalkozott új közösségi kapcsolatok születéséről, pl. ebben az időben több esetben keresték fel Erdélyt Nagykátáról. Az 1991. decemberi számban Nagykáta 1944-es novemberi ostromáról olvashattunk érdekfeszítő írást Máté János tollából. Az 1992. januári szám több tekintetben más volt, mint az előbbiek. Első ízben készült a lap a korszerűbb számítógépes szedéssel, s magát a nyomatást is Nagykátán végezték már a Gesz Szabadság téri nyomdájában. A címlapon a város új címere, zászlaja és pecsétje, annak leírása szerepelt. A 9. oldalon a város első díszpolgára, Kármán László és az emberségéért emlékezetes Schermann Aranka nekrológja volt olvasható. Az áprilisi számban Bobory Károlynak a Historia Domusban leírt, Káplár Béla és Szomolányi Miklós által sajtó alá rendezett „életvázlatának” közlését kezdte el folytatásokban a lap. Több számban olvasható szerzőként ezekben az években Némethné Barsy Margit, Heimann Győző, Káplár Béla, Kovács Ferenc, Kocsis József, Mészáros István, Szegedi Pál, Lakatos Gyula neve.

Lapozgatva a korabeli lappéldányokat, szembetűnő, hogy az újság nem törekedett nagypolitikai babérokra. Fennállása alatt öt kormány váltotta egymást –különféle színezettel-, de a Nagykátai Újság egy esetben sem kommentálta a nagypolitika döntéseket, arról tényszerűen csak akkor tett említést, ha egy-egy jeles képviselője ilyen vagy olyan okból –pl. 1996-ban Göncz Árpád- ellátogatott városunkba.

Az 1992. szeptemberi címlapon: „Lesz-e egyházi iskola?” címmel közölt írás található. Ebben a számban olvastam Némethné Barsy Margit néni írását „Találkoztam a háborúval” címmel. Ő a publicisztika magasabb, lírai magasságokban szárnyaló műfaját képviselte, írásművei időtálló remekművek voltak a maguk nemében. Ha már a lírát említettem, ennek a számnak két oldalán –először a lap gyakorlatában- kis verses antológiát, a Tápiómenti Írók Találkozójának emléket állító összeállítást fedeztem fel. A „Keresztény válasz a társadalmi kihívásokra” címmel megjelenő tanulmány ebben a számban arra utalt, hogy a változó világban fogódzókat jelentő gondolatok megjelenését is biztosította a folyóirat.

Időről időre teret kapott a lapban a várost foglalkoztató helyi problémák elemzése. Ezek a mai szóhasználattal „döntéselőkészítő” tanulmányok nem sugalmazták a megoldást, ellenben felszínen tartották az ügy fontosságát, hozzájárultak egy felelősebb városi közgondolkodás, döntési mechanizmus kialakításához. Ilyen volt az 1992. decemberi számban a „Kié a mátrafüredi tábor?” c. írás. Ebben az év végi lapszámban olvashattuk a „Nagykáta Városi Önkormányzat kétéves működésének értékelése” c. négy oldalas beszámolót, ami ugyancsak fontos dokumentuma a rendszerváltozás utáni évek kátai várospolitikai viszonyainak.

A 7. oldalon olvasható a lapalján a „Toborzó” c. írás, mely első dokumentuma a Magyarország Felfedezői Szövetség országos gyermekmozgalom nagykátai megjelenésének. A lap a későbbiek során fennállása alatt mindvégig helyet adott a nagykátai „propátriás” felfedező csapatok programjai bemutatásának. A laphoz való személyes kötődésem –függetlenül attól, hogy 1995-től magam is a városvédő egyesület vezetőségi tagja lettem- helytörténeti írásaim közlésén túl a hagyományőrző gyermekmozgalom pártolása révén született.

1993. januári számban először jelentkezett önálló rovatként az „Egyházunk tája”, a Szent György egyházközség oldala. A márciusi szám közölte Pilaszanovich Béla huszárhadnagy életrajzát a hős kopjafájának avatása alkalmából. A kopjafát a baráti kör szervezésében a város állította, s avatása a gyermekmozgalom helyi zászlóbontása is volt egyúttal. 1993 májusában a lap is kivette a részét a 25 éves Tápiómente Táncegyüttes bemutatásából. Ebben a számban olvashattunk egy részletes elemzést Nagykáta városi gázhálózatának létesítéséről. A szeptemberi szám címoldala Szomolányi Miklós kanonok urat, Nagykáta Város Díszpolgárát mutatta be.

Az 1993. októberi címlapon Nagykáta város II. világháborús emlékműve avatására szóló meghívót találunk. Az avatás pillanatában kevesen gondoltak arra, hogy a létrejött emlékmű felállításában milyen fontos szerepet játszott a városi újság. Nagy Pál, Hangody László, Liszkay Gusztáv: nevek az 1993 telén a körünkből eltávozottakról, kikről nekrológot közölt a folyóirat.

1994-1999: az újság fennállásának második harmada

1994-ben a várossá válás ötödik évfordulóját, a küszöbön álló választások kezdetét jelezte az újság. Minden országgyűlési képviselőjelölt kapott egyenlő arányban fél oldalas bemutatkozási lehetőséget. Az 1994. áprilisi számban jelent meg első írásom „Egy látogatás nyomában” címmel Móricz Zsigmond 1941-es korabeli látogatását bemutatva. Tíz éven keresztül a lapban ötven írásom jelent meg, zömmel helytörténeti, hagyományőrző témákat feldolgozva. A lap soha nem adott témákra megrendelést, a közölt tanulmányokat változtatás nélkül közölte, a közlés szempontja mindenkor a hitelesség volt.

A decemberi szám közölte az önkormányzati választások eredményét, s az első ízben adományozott Pro Urbe Nagykáta díjak átadását. Ebben a számban jelent meg „Kossuth Lajos Nagykátán” c. írásom, mely elindított egy folyamatot: Kossuth emlékének szervezett formában történő ápolását, melyet öt év múlva egy emléktábla avatása fog majd betetőzni. Az 1995. márciusi számban először olvashattunk Káplár Béla épülő 6 fontos ágyújáról, a katonai hagyományőrző mozgalom kezdeteiről. Nagykáta történetének legrégebbi korszakáról, az újkőkori kultúrák találkozásáról közöltem írást ebben a számban.

A nagykátai hagyományőrzők, az 1994. szeptemberében alakult Kossuth Lajos Hagyományőrző Csapat 1995. április 4-én avatta fel Rácskay Ferenc 1848-49-es plébános síremlékét. Ebből az alkalomból kétrészes cikk elemezte a történeti hátteret.

Az újság gazdája, a Nagykáta Barátainak Köre 1983-as megalakulása óta harmadik tisztújító közgyűlését tartotta 1995. március 20-án. A vezetőség beszámolója értékelte az egyesület által működtetett újság szerepét is. „…A közgyűlésen fogalmazódott meg az az igény, hogy a korábbi stencilezett formában megjelent Nagykátai Füzetek helytörténeti témák mellett a mai városi eseményekről is hírt adó írásokkal kibővítve, újság formájában jelentessük meg. 1989. március 15-én jelent meg a Nagykátai Újság első száma. 1994. decemberéig összesen 39 szám jelent meg átlag 900-as példányszámban, 1993-tól a Szent György Egyházközség önálló oldalával.

Az újságot tagságunk térítés nélkül, címre eljuttatva kapta. Az újság szerkesztésében, terjesztésében részt vevők minden munkát egyesületi munkaként végeztek….”

„Nagykáta 775 éves” olvasható az 1996. februári lapszám első oldalán. Az évfordulós rendezvények nyitányaként Lakatos Gyula tanulmányát közölte a folyóirat. A márciusi címlap igazán rangos eseményekre mozgósított: április 3-4-én volt Nagykátán zászlóavatás, köztársasági elnöki látogatás, kiállítás megnyitás, emlékműavatás.

Az 1996. októberi példány egy többoldalas visszaemlékezést közölt Tóth Imre tollából. Olvashattunk egy egész oldalas beszámolót a nagykátai cserkészek táborozásáról. Az 1997. évi januári címlap a Pro Urbe-díjasok arcképét és méltatást közölte. 1997 márciusában az 1897-ben avatott honvédemlékmű centenáriuma alkalmából jelent meg helytörténeti tanulmány. Ebben az évben kezdődött az „Epizódok Nagykáta és az 1848/49-es forradalom és szabadságharc történetéből” sorozatom írásainak közlése a közelgő 150. évfordulóra való készülődés jegyében.

1997-ben emlékezett meg a város legnevesebb polgára, Mátray Gábor születésének 200. évfordulójáról. Ebből a jelképes főhajtásból természetes, hogy tanulmányok közlésével a lap is kivette a részét.

Az 1998. áprilisi szám beszámolt a magyar-lengyel barátság eseményeiről, Poprawski lengyel katona sírjának avatásáról, a 6 fontos ágyú első lövéséről, Kucza Péter 48-as gyűjteménye bemutatásáról, a tavaszi emlékhadjárat 10. évfordulójáról. A címlapon a 30 esztendős Tápiómente Táncegyüttes méltatása található. A júliusi szám címlapján Nagykáta első Apáczai-díjas diákja, Szlifka Eszter képe látható. Ebben a számban olvashattunk arról, hogy végre megnyílt a strand. Augusztusban ismét volt okunk örülni: befejező szakaszához érkezett a japán Clarion nagykátai üzemcsarnokának építése. A novemberi címlapon az önkormányzati választás eredményéről tájékozódhattunk.

A tizedik esztendő jubileuma

1999. márciusában a lap fennállása 10. évfordulóját ünnepelte. Ebből az alkalomból a vezércikket Szegedi Pálné főszerkesztő írta. „…Nosztalgiával gondolok vissza az első évekre, amikor izgatottan kerestük a legszebb betűtípusú írógépet. Akkor a technikai szerkesztés legfőbb eszköze az olló, a ragasztó, az öntapadós sorminta volt, és Gulyásné Edit rajztanári segítségével állt össze az újság képe. Jó kedvvel csináltuk. Most már kicsit lehiggadtan, de változatlanul a „jó kedvünk” ad energiát ehhez a munkához. Hiszen mindenki, aki dolgozik ezzel a lappal – írja, szerkeszti, terjeszti – önzetlenül, térítés nélkül teszi. Természetesen a nyomdaköltség az költség. De ezt sem kell teljes egészében megfizettetni az olvasóinkkal, mert az önkormányzat minden évben egy szám nyomdaköltségét támogatásként adja. A technikai hátteret a Városi Könyvtár biztosította.

Az újság tartalmát meghatározta az, hogy „hozott anyagból” dolgoztunk. Így a tartalom tulajdonképpen a véleménynyilvánításnak is tükre. Hiszen névvel vállalt cikk nem maradt a fiókunkban. Ha bárki áttekinti a megjelent számokat, megállapíthatja, hogy egyetlen helyi hírforrásként friss híranyaga is fontos, de ennél lényegesen nagyobb az az érték, amit a város életének dokumentálásával létrehoztunk…”

Tóth Ferenc a Népszabadság nagykátai illetőségű újságírója a „szakma” értékelését küldte el a könyvtárba. „…Van ez az újság, legalább ez van: ez a lényeg. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy tíz évvel ezelőtt még a rendszerváltozás előtt született. Nem csak átélte, működött is a változások, a nagy várakozások, nagy pálfordulások, ígéretek és beteljesülések meg a csalódások éveiben. Átlapozni aligha tudja nosztalgiázás nélkül, aki bele- vagy kikerült a forgatagból, esetleg közelről, netán távolról, de legalább szemlélte az események sodrát. Mert – bármennyire kikerülte, a Nagykátai Újság sem tudott kimaradni – a 90-es évek elejének szokatlanul, de természetesen túlfűtött, túlpolitizált közéletéből. Amit tükröznek az egykori híradások, írások, megnyilatkozások. Amivel ma szembesülhetnek a helyi közélet mai és egykori szereplői.(…)

Jó, hogy legalább ez az újság van. Hisz kellő kitartás, eltökéltség és ügybuzgalom nélkül járhatott volna úgy is, mint az 1990 őszétől néhányszor megjelent tiszavirág életű önkormányzati híradó…”

A 10. évfordulót ünneplő jubileumi számban olvashatunk méltatást Lakatos Gyula régen várt várostörténeti monográfiájáról, a „Nagykáta története a kezdetektől 1848-ig” c. kötetről, illetve elemzést Gemperle Károly egykori főjegyzőről. Az 1999. áprilisi szám arról tudósít, hogy Akantisz Marcell Nagykáta város díszpolgára, Lakatos Gyula és Szegedi Pálné a város Pro Urbe Nagykáta kitüntetésének birtokosa lett. Rigó Mihály a telefongyár helyi üzemének állított emléket, míg Heimann Győző „Tűnődések Váci Mihályról és Czine Mihályról” lírai gondolatokat megfogalmazó írása a tíz éve történt szoboravatásra utalt. A lap első alkalommal közölt Nagykátáról szóló cikklistát, mely a Népszabadság Pest Megyei Krónika mellékletének márciusi és áprilisi írásaiból adott válogatást.14 írás foglalkozott a tápióbicskei ütközet idején szervezett programokról, a Nagykátán avatott emléktáblákról.

Az utolsó öt év

Az 1999. augusztusi szám címlapján az írás címe szenzáció értékű volt: „Természeti csapás Nagykátán”. A városra zúdult július 10-iki és 11-iki felhőszakadás következményeit vette sorba Bodrogi Györgyné polgármester asszony. Első ízben jelentkezett írásával a lapban Czerván György, a régió egy éve megválasztott országgyűlési képviselője.

A 2000. márciusában megjelent lappéldány Bozsik József díszpolgár és Tóth Zsigmondné és Tóth Zsigmond Pro Urbe-díjasok méltatását közölte. A májusi számban a Hősök Napja első megünneplésére invitálja az olvasót Káplár Béla. „Egy régi ballagás” címmel Rigó Mihály írását ugyancsak ebben a számban igazi helytörténeti csemegeként olvashattuk. Beszámolót, fényképeket találhattunk a gyermekkorú hagyományőrzők rendezvényéről is. A város akkori vezetői jelen voltak ezeken az ünnepségeken, a város büszke volt a „propátriások” országos hírnevére, a tüzérpróbát teljesítők avatására. A kitüntetést kapott gyerekek neveit az elismerésben létesített felnőttekkel együtt említették. Ezekben az években –egyedülállóan az országban- a Magyarország Felfedezői Szövetségnek négy csapata működött a városban, s a szövetség legrangosabb rendezvényei zajlottak Nagykátán.

2000. március 30-án megjelent a Tóth Ferenc szerkesztette „Tápiómenti 2 Hetes” regionális folyóirat első száma. A beköszöntő vezércikk indokolja az új sajtóorgánum létrehozását: „…A megyei napilap megszűnésével a Népszabadság fogadott kegyeibe bennünket és olvashattunk magunkról a Pest megyei mellékletben. A lap érdeklődése azonban egyre zsugorodott irántunk, noha a megye más területein sem jobb a helyzet. A Népszabadság új melléklete, a Pest Vidék már csak elvétve tudósít a fővárostól távolabbi történésekről, hírekről. Mi több: a lap terjesztésében is korlátozza a távolság…”

Annak ellenére, hogy a „kéthetes” kistérségi lap volt, a legtöbb híradás Nagykátáról szólt, s ezzel akarva-akaratlanul is kifogta a szelet a „Nagykátai Újság” vitorlájából. Lassan alakult ki a munkamegosztás a hírek tálalásának arányairól.

Az 50 éves Damjanich Gimnázium három oldalas története nélkülözhetetlen forrása az iskola történetével foglalkozó helytörténészek számára. A 2000. augusztusi szám a millenniumi emlékzászló átadását, Törley Mária Patrona Hungariae szobrának avatását állította középpontba. Ebben a számban ötlött a szemembe Némethné Barsy Margit írása „Kellene egy korszerű épület a postának is!” címmel. Nincs új a nap alatt…

A 2000. októberi számban a két világháború között vitézzé avatott nagykátai frontharcosokról közölt érdekfeszítő írást Lakatos Gyula. E szám több nagyjelentőségű kiállítás megnyitójáról is tudósított. A decemberi számban „90 éve áll a szobor a Tápió partján” írásommal a tápióbicskei ütközet központi emlékműve történetét meséltem el.

A 2001. márciusi újság címlapján a három frissen kitüntetett Pro Urbe-díjas méltatása, dr. Ladányi György, Madai Zsigmond, Szabó Ferenc eddigi életműve olvasható. Ezekben az években a kitüntetéseket a városi sajtóban is indokolták. A májusi keltezésű oldalakon az akkor induló csatornázási program „felvezetése” történt.

A 2001. júniusi címlap ismét egy ifjú hagyományőrző arcképét közölte. Török Ágoston, a Kossuth Lajos Hagyományőrző Csapat tagja harmadik „felfedezőként” nyerte el az igen rangos Apáczai-díjat. Természetes, hogy büszke volt rá a város, s nem bojkottálta a városi sajtó a hírt miként az majd bekövetkezik 2006 után. Miként természetes volt az is, hogy az újság közölte a nagykátai felnőtt és gyermekkorú hagyományőrzők munkáját elismerő Fülöp Tibor írást, a tápiószelei kiírású „Látja majd az unokám?” pályázaton díjat nyert gyermekkorú hagyományőrzők névsorát. A „Nagykáta történelmének része…” c. írás volt az első holokauszttal foglalkozó cikk a folyóiratban.

A 2001. augusztusi számban a pártbizottság egykori épületéből kialakítandó új könyvtár terveit láttuk. Átlépve 2002-be, az év eleji lapszámokban az országgyűlési választásokról olvashattunk: képviselőjelöltek és ígéreteik… A májusi számban arról írhattam, hogy Kossuth Lajos születésének 200. évfordulója tiszteletére a Kossuth Lajos Hagyományőrző Csapat első ízben járta végig felnőtt bajtársaival a Tavaszi emlékhadjárat útvonalát. A júliusi címlapon a „Rendezett főutca-korszerű piac” címmel egy újabb városképi gyarapodásról tájékozódhattunk. A szeptemberi számból megtudhattuk, hogy a polgármesteri címre hárman pályáznak. A novemberi lappéldány közölte az új önkormányzat összetételét.

2003-ban már meglehetősen rendszertelenül jelentek meg az elvileg havonta kiadásra tervezett számok. Február, április, június, szeptember, december…

Búcsú az olvasótól

2004-ben a főszerkesztő már nem tervezett lapszámot. Időközben elkészítettem II. Rákóczi Ferenc nagykátai látogatása 300. évfordulójára szánt tanulmányomat, s ennek közlésére jelent meg valójában a „Nagykátai Újság” 15 éves működését bezáró utolsó száma. Kár, hogy az olvasótól való elköszönés nem történt meg, hiszen a címoldal alján szereplő „Tájékoztatom a kedves olvasókat, hogy a Nagykátai Újság megjelenése előre meg nem határozott ideig szünetel.” mondat nem tekinthető annak.

A „miértre” a válasz talán Tóth Ferenc 1999. márciusi számában található meg.

„…Nyilván nem véletlen, hogy a fejlécben a lap „közéleti és kulturális” meghatározottsága időközben „helytörténeti és közéleti” lett, amely szerkesztési elv, vezérfonal is egyben. Megint nem pejoratív értelemben.

Erénye ennek a lapnak a kiegyensúlyozottsága, a mértéktartásra, megfelelni akarásra, a megszokott, változatlan hangnem megtartására törekvés. Mindennek ilyen mindennapi emberi-és eseményközelségben rettenetesen nehéz megfelelni. Tudom a magam újságírói gyakorlatából. Sose tudni, ki sértődik meg, miért, ki lát valamit másként, sose tudni biztosan a reakciót, ami pedig ilyen közelségben fontos. A munkaidejükben már munkával kenyeret kereső szerkesztők, amatőr újságírók bőrén csattanhat a helyi politika, a helyi hatalom és érdek összes reakciója.

Nem a Nagykátai Újság tehet arról, hogy nincs más írott és elektronikus sajtótermék ebben a tízéves, 13 ezer lelkes kisvárosban. Hogy nincs, aki másképp tálalja, máshonnan nézze, vitassa, a megszokotthoz, a biztoshoz kevésbé ragaszkodva bemutassa a város életét, közéletét. Hogy nincs helyi rádió, helyi tv-stúdió, másik, más hangú, témaválasztású, stílusú újság, nincsenek olyan közéleti fórumok, ahol artikulálódnak, ütköznek különböző elképzelések akár konkrét várospolitikai kérdésekről. Nincsenek kisebb-nagyobb műhelyei a helyi nyilvánosságnak. Egyáltalán: nem ez az újság tehet arról, hogy Nagykátán sajnálatosan a legelmaradottabb a nyilvánosság helyzete Pest megye városai közül.

Könnyű lenne elverni a port az önkormányzaton, a polgármesteren, ám az sem állná meg a helyét. Noha a város mindenkori testülete, vezetői és hivatala valóban többet tehetne: ösztönözhetne, koordinálhatna, kimozdíthatna, felkarolhatna vállalkozói szándékokat. Mert nyilvánvaló: ez már a vállalkozók, a szuverén polgárok világa. Azért az önkormányzat bábáskodhatna, exportálhatna ötleteket tévé ügyben, rádió ügyben, újság ügyben. Hisz kivétel nélkül minden parlamenti és helyi választáskor kiderül: nincs információ se erről, se arról, se ilyen, se olyan. Hogy a demokrácia nyolcadik évében épp a helyi demokrácia gyakorlásának legfontosabb eszköze, az információ hiányzik a nagykátai közélet mindennapjaiból. S bizony a mindenkori önkormányzat s annak mindenkori vezetői mindannyiszor meghúzódnak, belesüppednek, elbújnak a város szegénysége mögé. Ami való, ám gyanítom, sőt tudom, egyúttal ez paraván is. Amire hivatkozni lehet, ami mögé el lehet húzódni.

Nem lesz könnyű Nagykátán nyilvánosság ügyben előrelépni. Még szerencse, hogy biztos támpont azért van, s ez a Nagykátai Újság. A múlt, a jelen –és remélhetően- a jövő egy tükre. Sajnos egyetlenegy, magányos tükre.” (Tóth Ferenc: Magányos tükre a városnak. Nagykátai Újság, 1999.március.)

Basa László