Káplár Bélával, katonai hagyományõrzõ századossal beszélgettünk hazaérkezésük után néhány nappal az általa vezetett 9 fõs csapat augusztus 30. és szeptember 3. közötti útjáról
Tarnavölgyi Galéria
Akik ismerik a lassan tíz éves múltra vissza tekintõ közösség tevékenységét, azok tudják, hogy az 1848-49-es szabadságharc hadseregének tüzér ütegeinek korhû felszerelését, fegyverzetét viselõ, birtokló tagok, az akkori szabályzatnak megfelelõ módon mutatják be a különbözõ rendezvényeken tudományukat. Ma már nem csak a szabadságharc, de - az I. és II. világháborús egyenruháikkal - a két világégés magyar katonáinak emlékét is igyekeznek ápolni.
Az évek során bemutatóikkal, fegyelmezett, alakias megjelenésükkel az országhatáron túl is elismerést szerezetek maguknak, a nagykátaiknak és magyar katonai hagyományõrzõk táborának is. A magyarországi hagyományõrzõ szervezetek tagjaként számos meghívásnak tesznek eleget. Egy-egy felkérés teljesítése alkalmával, sokszor már a nézõk soraiban van a következõ meghívó is. Így volt ez akkor is, amikor nemrégiben Innsbruckban vettek részt egy találkozón. Az eseményen jelenlévõ olasz konzul, Mario Eichta úr azonnal meginvitálta a csapatot szûkebb pátriájába, az Olaszország északi részében lévõ Arsiero városának I. világháborús hõsökre emlékezõ ünnepségsorozatára. Természetesen a nagykátai hagyományõrzõk örömmel fogadták el a meghívást, hiszen a Vicenzától mintegy 30-40 kilométerre lévõ település közelében húzódó, valamikori Dél-Tirol-i fronton harcoló magyar katonák emléke elõtt ritkán nyílik alkalom a fõhajtásra.
A rendkívül szívélyes, és baráti fogadtatás, vendéglátás még meghatóbbá vált, amikor a kis város utcáin alakzatban, fegyelmezetten vonuló magyarokat sorban állították meg a polgárok.
Olaszos temperamentummal, vállveregetve, öleléssel köszöntötték a megemlékezéseiket jelenlétükkel megtisztelõ katonákat.
A díszelgõ csapatok tiszteletére a templomban adtak a kórusok koncertet. Az eseményre érkezõ, és bevonuló magyarokat külön tapssal fogadták a helyiek.
A hagyományõrzõk több helyszínen is megjelentek. A Tonezza dei Cimones- i emlékmûnél, az arsieroi temetõ sírjainál, a helyi múzeumban is ott voltak a mieink. A rendezvény hangulatára jellemzõ, hogy a katonai temetõ elnevezése Béke sírkert. Nem a háború dicsõítése a célja, mint inkább a katonák hõsiességére, áldozatára való emlékezés erkölcsi kötelessége tartja össze a világ hagyományõrzõ katonai csoportjait, szervezetit. A magyar katona neveket a sírkereszteken, emléktáblákon olvasó, érthetõen elérzékenyülõ csapat vezetõjének rövid szónoklata is ebben a hangulatban hangzott el.
Káplár Béla beszéde az arsieroi sírkertben:
Tisztelt Hölgyek és Urak!
Tisztelt Emlékezõk!
Hálás szívvel köszönjük Mario Eichta konzul úrnak, a város vezetõinek és polgárainak, hogy megemlékezésükön jelen lehetünk.
Több száz kilométert megtéve érkeztünk ide, a napsütötte Itáliába, hogy lerójuk kegyeletünket az I. világháború olasz, osztrák, magyar és más nemzetiségû katonahõsei elõtt.
A politika játékszereként akkor szemben álltunk egymással, nem úgy, mint eleink, akik egymást segítették a szabadságukért vívott küzdelemben Kossuth és Garibaldi korában.
A II. világháború befejezése után – szeretett hazánkban – ott a lezúduló vasfüggöny mögött, nem volt engedélyezve a katonahõsök elsiratása. Anya sem ejthetett könnyet a hõs katonafiú emlékére. Városunk szép, 1934-ben emelt hõsi emlékmûvére nem tehetett virágot, nem gyújthatott gyertyát az, kit a szíve odahúzott.
A 2. világháború hõseinek csak 1984-ben állíthattunk emlékmûvet városunkban, elsõk között Magyarországon, 40 évvel a háború befejezése után. Hõsi halottainkat csak 40-50 év múlva tudtuk elsiratni. Csak a Vörös Hadsereg dicsõ tetteit ismerhettük meg, amirõl a hivatalos vélemény erõsen eltért az állampolgárok véleményétõl. A magyar katona – ki végig harcolta a háborút – a politika szemében csak alávaló gazember volt, a szovjet csizmák uralma alatt.
Katonai hagyományõrzõ csapatunk – mely három kor egyenruhájával rendelkezik – azért alakult, azért tevékenykedik, hogy nemzetünk hõseinek csillaga egyre fényesebben ragyogjon.
Egy magyar katonadalban azt mondja egy édesanya, aki kicsi fiával várja haza szeretett férjét a háborúból, hogy az égen ragyogó csillagok valaha a hõs katonák rangjelzõ csillagai volta. Ha egy szép nyári estén felnézünk az égre, láthatjuk, milyen sokan voltak.
A teremtõ Isten áldása kísérje Európa népeit, hogy ne kelljen többet a háború poklában szenvedniük!
A megemlékezés után a csapatnak módja volt meglátogatni azokat a helyszíneket is, ahol a katonai események lezajlottak. A közel száz évvel ezelõtti csaták nyomai még mindig láthatóak e tájon. A helyiek igyekeznek a sokszor meredek sziklák között esetleg fellelhetõ maradványokat, tárgyi emlékeket megkeresni. A nagykátai csapat tervezi, hogy jövõre - esetleg vállalkozó barátok segítségét igénybe véve - bekapcsolódik ebbe a munkába.
A nagykátai hagyományõrzõk olaszországi útján Víghné Hegedûs Ágnes tanárnõ segédkezett a tolmácsolásban, részt vette a programokon Kiss Melinda is. Az eseményekrõl ifj. Káplár Béla készített fotókat és videofilmet. Köszönjük, hogy néhányat rendelkezésünkre bocsátott a felvételek közül!
A katonák névsora: Káplár Béla, Barad Attila, Káplár Arnold, Káplár György, Káplár István,
Oláh János.
A csapat várja azon nagykátaiak jelentkezését, akik szívesen lépnének soraikba.
Az utazáshoz a NAGYKÁTA ÉS VIDÉKE TAKARÉSZÖVETKEZETjárult hozzá, amit a hagyományõrzõk ezúton is köszönnek!
Végezetül, kérem, engedjenek meg néhány személyes sort nekem:
Éppen akkor került hozzám néhány tábori levelezõlap, amikor Káplár Béláék útnak indultak Olaszországba. A megsárgult leveleket 1914 – ben, Galíciából küldte egy alig 20 éves huszár Vencsellõre, aggódó menyasszonyának. A kedvese hiánya miatt szenvedõ, szeretteit nyugtatgató sorokból egyet idézek csak:
„Isten segítse a fegyvereinket! Remélem, hogy elõbb viszont látjuk egymást, mint hittük volna!”
Az 1913-ban bevonult katona sokkal késõbb, 1918 – ban, sebesülten szerelt le. De hazatért.
Dédapám haláláig ápolta elesett bajtársai emlékét. Az én családi archívumom pedig õrzi Tarnavölgyi Lajos emlékét, aki sok százezer magyar katona sorsában osztozva, becsülettel szolgálva szenvedte végig az I. világháborút. Talán másoknál is megvannak még a régi fotók, a levelek, a családi katonatörténetek.
Jövõre lesz 90 éve annak, hogy véget ért az elsõ világégés. Összegyûjthetnék az emlékeket itt a Tápió-vidéken is, és egy könyvben megjelentetve állíthatnánk emléket katona õseinknek.
Legyenek itt hát elsõként, az õ képei. Az egyiken a bevonuló fiatalember, a másikon a két háború között, a bajtársai emlékére állított gyöngyösi emlékmû felavatására újra díszegyenruhába öltözõ katonaférfi látható. Õ büszke volt arra, hogy ápolja a társak emlékét.Tegyünk így mi is!
Kérem mindazokat, akik fotóikkal hozzájárulnának ezen emlékkönyvben és a honlapunkon való megjelenéshez, jelentkezzenek nálam a 06 30 338 10 90-es telefonszámon, vagy a Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail címen.
