„2001. évi LXIII. Törvény, a magyar hősök emlékének megörökítéséről és a Magyar Hősök Emlékünnepéről
3. § A Magyar Köztársaság Országgyűlése kifejezi azon meggyőződését, hogy az állami szervek, a helyi önkormányzatok, az egyházak, a társadalmi szervezetek, a magyar nemzet fiai és leányai minden évben, a Magyar Hősök Emlékünnepén méltó megemlékezés keretében leróják hálájukat és kegyeletüket az elmúlt ezredév magyar hőseinek.”
Amikor az I. Világháború első magyar katonái elestek, báró Abele Ferenc vezérkari őrnagy indítványozta, hogy minden magyar településen véssék kőbe a hősök neveit. Két esztendő múltán, 1917-ben már törvény is kötelezte a falvakat, városokat az emlékművek felállítására. 1924-ben, május utolsó vasárnapját a Hősök Emlékünnepévé nyilvánították eleink.
A sebek még frissek voltak. Feleségek, anyák, gyerekek álltak gyászolva a zászlót tartó bronzkatonák szobrai előtt.
De legalább az emlékezés, gyászolás ősi kötelességének eleget tehettek. Fiaik, férjeik, apáik áldozatát a nemzet, az ország, az állam elismerte, és fejet hajtott előttük.
Mire az I. Nagy Háború hőseit gyászolóknak gyógyírt jelenthetett volna az idő múlása, már újabb katonák, az apák fiai hullatták vérüket a Don-kanyarban, a Gyimesi-szorosban, Budapest határában.
De őket már nem gyászolhatták meg tisztességgel anyáink, nagyanyáink, dédanyáink. Az ő nevük elől hiányzott a „hazáért hősi halált halt” felirat, és „fasiszta hordából” csak nagy sokára lehettek „áldozatok”.
Az emlékezés kötelességét a történelmi idő reánk, unokákra, dédunokákra rótta ki. Ezért, a ’89 után lassan tisztuló, felsejlő múltunk megismerése egyre többeket késztetett arra, hogy alkalmat keressenek a méltó, közös emlékezésre.
A Nagykátai Hagyományőrző Tüzércsapat tagjai - sokszor eltűrve a politikai szereplők rosszallását, meg nem értését, a városlakók némelyikének gúnyos megjegyzését – felvállalták az első ünnepek megszervezését.
Számos civil és civilek szervezete tette ugyanezt a saját településén. Az ő tevékenységüknek a híre, hangja késztette arra a 2001. esztendő törvényalkotóit, hogy ismét hivatalossá tegyék Magyar Hősök Emlékünnepét.
Ezen a napon minden magyar katonára, felkelőre emlékezünk, aki a magyarság megmaradásáért, a függetlenségünkért, a történelmi határainak védelméért áldozta életét.
Mindenkire emlékezünk. Ázsia pusztáin, a mára nevűkben is eltűnt népek ellen csatázókra, Árpád honfoglalóira, király-utódainak kunokkal, németekkel, besenyőkkel hadakozóira, Hunyadiak törökverőire, a Muhinál, Mohácsnál elesettekre, Thököly, Rákóczi portyázóira, Damjanich Tápió vizét pirosra festő veressipkásaira, Isonzó, Doberdó áldozataira, a Csehek ellen a Felvidéken elesett Vöröskatonára, és Horthy Hargitát utoljára látó katonájára, a Corvin-közben elesett ’56-osra…
De sokan vannak, akik előtt fejet kell hajtanunk! Akiknek áldozata nélkül, a nemzeti lobogó ma már nem piros-fehér-zöld színekben pompázna, és édes anyanyelvünk csak furcsa akcentus lenne a Kárpát-medencében élő török, szláv vagy német nép nyelvében.
{youtube}EOx4S_oLodI{/youtube}
Idén is méltó keretet, szép, látványában is tartalmas ünnepséget szerveztek meg a város katonai hagyományőrzői. A programjukon közreműködő baráti hagyományőrző csoportok, egyesületek, civilek, kórusok, versmondó-színészek, néptáncosok, szónokok segítségével olyan megemlékezésre került sor, amelyre bármelyik település büszke lehetne.
Az Önkormányzat – nem csak törvény adta kötelességéből – Dr. Salibáné Dr. Pap Terézia alpolgármester asszony személyében és szónoklatával is képviseltette magát a rendezvényen.
Az I. és II. Világháborús emlékműnél vagy száz-százötven ünneplő emlékezett. Nem volt hát üres a park, de még is sokan hiányoztak. Hiányoztak, hiszen idén is többségében a szervezők, a műsor résztvevői jelentették egymás közönségét.
Én nem örülnék annak, ha kényszerből kivezényelt iskolások unatkozva hallgatnák az ünnepi szónokot.
Majd egyszer, ha a történelem nem csak tantárgyat jelent egy-két okosabb nebuló számára, de átélhető, átérezhető nemzeti sorsot is, akkor néhány közép-, és általános iskolai pedagógus magával invitálhatja a legjobb tanítványait egy méltóságteljes ünnepre.
Ma még a tanító és a tanított, a hivatalnok, a képviselők többsége is távol marad az emlékezésekről. (Is.)
Meg az a sok tucat ismerősöm is, aki rock-koncertek alkalmával, egyik kezében sörét, másikban a nemzeti zászlót lobogtatva, könnyezve énekli a kedvenc „nemzeti” sorokat, vagy „hazátlan” politikai szónokot sípol ki a nagygyűlésen, vagy éppen „nemzeti” kedvenctől alél el és a szavak meg csak szállnak a szélben…
Pedig csak a tettek számítanak. Aki úgy érzi, hogy bátrabban és többször kellene megjeleníteni a mai Magyarországon mindazt a sok-sok történelmi-nemzeti-kulturális értéket, amelyet őseink ránk hagytak, azt csak a saját lustasága, érdektelensége, érzéketlensége akadályozza meg – nem a kormány, legyen az a városé vagy az országé – abban, hogy – akár egy politikamentes, nemzeti megemlékezésen, a saját városában – tegyen is valamit ez ellen.
Gratulálok a szervezőknek, a közreműködőknek, a segítőknek!
