A magyar történelem jelenleg is sokat vitatott eseménye, az 1919-es Magyar Tanácsköztársaság 90. évfordulója szinte visszhang nélkül múlt el. A rendszerváltozás előtt ez a dátum kiemelt ünnep volt, a kerek évfordulók során több hónapos „ráhangolási” szakasz előzte meg. Egykori vöröskatonákat kerestek fel az úttörők, emlékműveket avattak és koszorúztak, korabeli páncélvonat járta az országot, kiállítások idézték fel a legendássá avatott 133 nap eseményeit.

 

 

 

         1990 óta ez a nap – március 21-ike – már nem tanítási szünnap, nincsenek forradalmi ifjúsági napok, Kun Béla és társainak bronzba öntött alakjai a közterekről kiköltöztek a nagytétényi szoborparkba. A kötelező ünneplés megszűnte talán lehetőséget biztosít a múlt objektív értékelésére. Történelmünk egyes eseményeit lehet csodálni vagy gyűlölni, csak egyet nem tehetünk: nem veszünk róla tudomást. Amikor felidézzük a Tápió mente 1919-es nehéz napjait, tesszük azt most az objektivitás szellemében, ahol a barikád mindkét oldalának megadjuk a lehetőséget a tisztes emlékezésre. Amikor valaki majd megáll a tápióbicskei vagy tápiószelei temetőben levő, a kivégzettek csontjait őrző sírhantok előtt, adassék meg a jog mindenkinek a fájdalmas múlt felidézésére, egy kegyetlen kor feletti egyéni ítélet meghozatalára.

 

 

 

 

         1919. április 30-án a román csapatok elérték a Tisza vonalát. Keleti szomszédainkat nem elégítette ki az antant minden képzeletet felülmúló „adománya”, Erdély mellett igényt tartottak a tiszántúli területekre, a Tisza vonalát szerették volna – úgymond „a védhetőség jogos igénye” alapján – a jövendő magyar-román határnak betudni. A Forradalmi Kormányzótanács május 2-án a Budapest-Szolnok vasútvonalon csapatokat küldött az intervenciós román hadsereg visszaszorítására. A Tápió mentén áthaladó szerelvények utasai május 3-án visszafoglalták Szolnokot, megkezdődött a Vörös Hadsereg ellenoffenzívája. Egy dolgot talán nem volna szabad elfelejteni a 21. század olvasójának: ezek a vöröskatonák 1919-ben hazájukat, az országot védték. Ebben a szinte kilátástalannak tetsző helyzetben a szelei Népkertben május elsején nagyszabású ünnepségre került sor, s erről a majálisról az országos sajtó is hírt adott.

 

 

 

 

         Most pedig nézzük meg, hogy az országos jelentőségű történések hátterében, ezekben a napokban mi zajlott a régióban. A Pestvidéki kir. Ügyészség 1920.El.1. A. 68/178.sz. jelentése, valamint a pestvidéki kir. Törvényszék 1920. nov. 30-án kelt B.VIII. 5327/919. sz. ítélete nyomán megpróbáljuk rekonstruálni a május 2-4. között Tápióbicskén zajlott eseményeket.

 

 

 

   A románok elől hátráló vörösök a bírósági jegyzőkönyv szerint Tápiószelén és Tápióbicskén fosztogatni kezdtek, illetve egy másik forrás szerint rablott holmikkal megrakott szekérrel öt vöröskatona érkezett Szeléről Bicskére. Ezekben a napokban Tápióbicskén Trupolai János 35 éves csendőrőrmester a község védelmére fegyveres polgárőrséget szervezett. Ez az egység támadta meg a Bicskére érkező 5 vöröskatonát, akik közül négyet megöltek, egynek sikerült elmenekülni. A tápióbicskei halotti anyakönyvben 1919. május 3-át jegyezték be a halál napjaként Baranyi József, Szűcs József, Varga István, Fehér Illés tápiószelei vöröskatonáknak..

 

 

 

         A járási direktórium Nagykátán levő székhelyéről május 4-én Höpfner István és Bienenstock Ármin vezetésével fegyveres különítmény érkezett Tápióbicskére. Megtámadták a polgárőrséget, tagjait lefegyverezték. A jegyzőkönyv szerint sem tisztázott módon a lakosság ellenszegülése egy általános lövöldözést robbantott ki, melynek során elesett Domonkos Imre 32 éves csendőr alőrmester.

 

 

 

 

A polgárőrség parancsnokát, Trupolait is elfogták. A vörös őrség politikai biztosa, Bienenstock a lefogott csendőrt többször arcul verte, majd egy vöröskatona lelőtte. Hosszú István 23 éves helyi polgárt lövésekkel, illetve bajonettszúrásokkal ölték meg. Letartóztatták Pozsgai Sándor 20 éves bicskei lakost, akinek mindössze az volt a „bűne”, hogy kiköpött a vörösök előtt. Elverték, majd Höpfner halálra ítélte, s agyonlövette. A jegyzőkönyv szerint az első lövések után Pozsgai még élt, s kérte, hogy ne kínozzák, lőjék agyon. Még kétszer lőttek rá, mire meghalt.

 

 

         A különítmény az elfogott polgárokat megkínozta, a fogva tartottak lakásait és a csendőrség laktanyáját kifosztotta.

 

 

         Az 1920-ban sorra került bírósági tárgyalás során Höpfner István 32 éves, ág.ev.vall. budapesti kereskedőt, vörös ezredparancsnokot, valamint Bienenstock Ármin 31 éves izr. Vall. Budapesti politikai megbízottját 15 évi, Török István 28 éves rk. vall. szolnoki végrehajtó gyakornokot, századparancsnokot 10 évi fegyházra ítélte.

 

 

         1919. augusztus 1-jén Gallai András 22 éves nagykátai földművest Nagykátán egy vöröskatona – akivel Gallai szóváltásba keveredett – agyonlőtte. Ugyancsak a kommün bukása napján Tápiószentmárton határában lőtte le egy ismeretlen vörösőr Bergendi Ferencné szül. Vanyik Juliannát, a gazdasági intéző nejét.

 

 

         Miután a román csapatok augusztus 4-én bevonultak Budapestre, a Tápió mente román megszállás alá került. Tápiószelén az újjáalakult csendőrség igazoltatás céljából jelentkezésre szólította fel a lakosságot. Akik erre a felszólításra reagáltak, azok közül 800 főt internáltak. Sokakat a közelben – Abonyban – garázdálkodó Prónay-különítmény vett „kezelésbe”. Augusztus 12-én a sőregi erdőben megkínozták, majd agyonlőtték Berényi József, Dabis József, Kőszegi Mihály, Somogyi György, Somogyi Pál, Pál János, Palcsó János helybéli lakosokat. „Lövés ellenséges golyó által” bejegyzés szerepelt a halotti anyakönyvben. Soós Istvánt 1920-ban a kalocsai törvényszéken meghozott ítélet alapján végezték ki.

 

 

 

 

 

 

         A kommün bukása után elmenekült Juhász László és Koncsik Sándort Budapesten fogták el. Visszahozták őket Szelére, s 1919. szeptember 19-én éjjel a Benedicty-féle erdőben megkínozták, majd a saját maguk ásta gödörbe lőtték őket. A kivégzettek, letartóztatottak, internáltak számát illetően Tápiószele megyei viszonylatban is a legmagasabb arányok között szerepelt. A kivégzettek legfőbb „bűne” a direktóriumi tagság volt. Csak a történelmi hűség kedvéért: Tápiószelén a kommün alatt senkit sem kínoztak meg, senkit nem ítéltek halálra.

 

 

         Tápióbicskén a Nagykátai Csendőrőrs altiszti csoportja állított síremléket a május 4-én megölt négy áldozatnak. A fekete márvány obeliszk avatására 1926. május 4-én került sor. A Schulhoff Ignác nagykátai kőfaragó által készített emlékműre a következő versfelirat került:

 

 

 

 Kötelességüket híven teljesítették,

Azért ölte meg őket a galád ellenség

Világmegváltást hirdetett,

Mindenütt csak romokat teremtett.

 

 

 

Ezt, az obeliszk alján levő négy soros feliratot 1945 után olvashatatlanná tették, majd a rendszerváltozás után a síremlék elé egy külön táblára felvésve ismét elhelyezték.

 

 

Tápiószelén a katolikus temetőben állított emléket a községi tanács, mely közös sírba az 1919. augusztus 12-én és szeptember 19-én brutálisan meggyilkolt szelei lakosok földi maradványait helyezték el.

 

 

 

 

 

Basa László