Szeptember 25-én a Lengyel Köztársaság képviseletében a Joanna Stempinska nagykövet asszony kíván a 70 évvel ezelőtti nagykátaiak emberségére emlékezni. A Tápió-vidék és Nagykáta egyik szép történelmi eseményét dolgozza fel írásában Basa László, helytörténész.
Fejezetek a nagykátai magyar-lengyel barátság
történetéből IV. rész
Lengyel szeptember 1939-2009
A Lengyel Köztársaság Budapesti Nagykövetsége lengyel és magyar intézményekkel együttműködésben egy hónapon át tartó, országos programsorozatot szervezett a lengyel menekültek magyarországi befogadásának 70. évfordulója alkalmából. E sorozat keretében látogat Joanna Stempinska nagykövet asszony szeptember 25-én Nagykátára és Tápiószelére, köszönetet mondva a két településnek a lengyel katonákat és polgári menekülteket befogadó magatartásáért. Mi is történt 70 évvel ezelőtt?
1939-ben a formális politikai és katonai érdekek és szövetségek egymással szembe állították az évezredes történelmi barátságáról ismert két európai országot, Magyarországot és Lengyelországot. Ez a helyzet – túllépve a két ország sajátos kapcsolatán – az egész világ számára az emberiséget megrengető katasztrófa, a második világháború kitörésének a kezdetét jellemezte, próbára tette a két népnek a történelmük kezdetétől számon tartott barátságát. Nyilvánvaló volt, hogy a náci Németország Polónia megtámadására készül, s ebben a lépésben Hitler számított a szövetségesének tekintett magyarok támogatására, az agresszióban való közreműködésre.
Teleki Pál miniszterelnök – kinek személyét a lengyelek rendkívül nagyra tartják – következetesen visszautasított minden, a németek részéről megnyilvánuló kérést a lengyelek megtámadásában való közreműködést illetően. A magyar közvélemény ekkor szinte egy skizofrén tudat hatása alatt állt. 1920 óta egy rendkívül intenzív politika zajlott a trianoni döntések felülvizsgálata érdekében, s ebben a törekvésükben sajnos csak a tengelyhatalmak részéről számíthattunk együttérzésre, támogatásra. A fegyverrel végrehajtott revízió, a határmódosítások végrehajtása érdekében akkor veszélyesnek bizonyult a német kérések visszautasítása. Ugyanakkor a magyar közvélemény teljes egészében elutasította a baráti lengyel nép megtámadásában, a német agresszió támogatásában való –mégoly jelképes – részvételt.
1939. szeptember 1-jén a félelmetes német fasiszta katonai gépezet a magyar közreműködést nélkülözve támadta meg Lengyelországot. A német-szovjet titkos paktum nyomán napokkal később keletről a Szovjetunió Lengyelország másik felét szállta meg. A szó szerint két tűz közé került Polónia polgári lakossága és hadserege csak egy irányban talált menekülési útvonalat: a nemrég létrejött magyar-lengyel határon keresztül.
Nagyobb hullámban szeptember 15-e után érkeztek lengyelek tömegesen a határra, s a Vereckei-, a Tatár- és a Jablonka hágón át léptek magyar földre. A lengyel kormány hivatalosan szeptember 12-én kérte a Magyar Királyság segítségét a menekültek fogadására. A magyar kormány kedvező válasza összhangban volt a genfi háborús menekültegyezménnyel. A magyar honvédség a határt átlépő lengyel katonai alakulatokat lefegyverezte. A tisztek megtarthatták pisztolyukat, a katonák tőrüket. A németek természetesen tudomást szereztek a baráti fogadtatásról, a diplomáciatörténetből tudjuk, hogy sorozatos tiltakozásuk, memorandumuk eredménytelen maradt: a magyarok nem internálták a lengyeleket, nem minősítették őket hadifoglyoknak.
A lengyelek nem tekintették végállomásnak Magyarországot, hiszen a megszállók elleni harcukat nem folytathatták országunk területéről. A szövetségesekhez való csatlakozás legkönnyebben megvalósítható módja a Jugoszlávián keresztül történő távozás volt. Éppen ezért a legtöbb menekülttábor az ország déli peremén létesült, közel a jugoszláv határhoz. 1939. októberében magyar földön lengyeleket befogadó 88 polgári és 91 katonai menekülttábor jött létre. 1940-ben a polgári menekültek 114, a katonák 140 magyar település vendégszeretetét élvezhették.
A menekülttáborok létesítésénél a magyar közigazgatás figyelembe vette a közlekedési viszonyokat, a lakosság baráti érzelmeit, a települések fogadókészségét. A Budapest-Nagykáta-Szolnok vasútvonal – mely fontos szerepet játszik akkor, amikor a katonák majd egyenként elhagyják táboraik területét – mentén Tápiósüly, Szentmártonkáta, Nagykáta, Tápiószele, Tápiógyörgye kapta a megbízást lengyel katonák elhelyezésére. Ezek a települések katonákat fogadtak, s ezen kívül Nagykátán még sor került jelentős számú polgári menekült elhelyezésére is.
A katonai menekültek sorsát a Honvédelmi Minisztérium 21., a hadifoglyokkal foglalkozó alosztálya intézte. A polgári lakosok a Belügyminisztérium Külföldieket Ellenőrző Központi Hivatala és a IX. sz. szociális és segélyezési osztálya fennhatósága alá tartoztak. Mindkét irányító állami szervezet részletes útmutatót adott ki az önkormányzatok számára, melyben a lakossággal való kapcsolattartást, a lengyelek jogosítványait szabályozták.
Nagykátára 1939. szeptemberében mintegy 600 lengyel menekült érkezett: katonák, polgári lakosok. A katonák repülősök, rendőrök voltak, s elhelyezésük nem volt egyszerű dolog. Az 1911-ben vásártéri elemi iskolát „kivonták” az oktatásból, s a fegyveres testületek tagjait a tantermekben kialakított körletekben helyezték el. Kevesen gondolták ekkor, hogy az iskola mintegy 7-8 évig szolgálja majd a „történelmet”, hiszen a lengyelek távozása után az egy emeletes épület az ország leghírhedtebb munkaszolgálatos bevonulási központja, végül 1944-ben a front közeledtével hadikórház lett. Ez az igénybevétel teljesen tönkretette az épületet, hogy majd a megszálló szovjet hadsereg segítségével ismét átalakulhasson azzá, amivé a századforduló után szánták: iskolává. Ez viszont már egy másik történet. Ma mindenesetre az iskola falán 1999-ben elhelyezett magyar-lengyel barátsági emléktábla emlékeztet minket arra, hogy az élet sok esetben megváltoztathatja a legbiztosabbnak hitt szándékot is.
Lengyel menekülteket szállásoltak el az ipartestület székházában, a gazdakör épületében, a sportpálya öltözőiben. A tábor szó nem fedte az eredeti fogalom értelmét és jelentését: a tábor magát a települést jelentette, melyet elvileg engedély nélkül nem hagyhattak el a menekültek. Az „elvileg” kitétel azért fontos, mert a magyarok sehol sem akadályozták a lengyelek tovább menekülési szándékát, amikor azok hamis papírokkal civilben indultak a jugoszláv határ felé.
Nagykátán is volt kihelyezett magyar katonai parancsnokság, melynek az élén többnyire hadnagy vagy százados rangú tiszt állt. A Honvédelmi Minisztérium által ide vezényelt parancsnokok közül egyedül ma Jándi Varga József hadnagy nevét ismerjük, aki 1999-ben 88 éves korában magas lengyel kitüntetéseket vehetett át, s ekkor nyilatkozott emlékeiről a lengyel sajtónak.
„Parancsnoka voltam az ebben a Pest megyei nagyközségben felállított tábornak. Igaz, csupán három hónapig – 1940 januárjától március végéig –, de ez a rövid idő is elég volt hozzá, hogy megkedveljem a lengyeleket, s mélyen érezzek velük balsorsuk miatt. Mintegy hatszázan lehettek pártfogoltjaim: katonák és rendőrök, nők és gyermekek vegyesen. Hat vöröskeresztes ápolónővér is volt közöttük, akiken, mi tagadás, megakadt a falubeli legények és az őrség tagjainak szeme…”
A lengyeleknél a rangidős tiszt lett a parancsnok. A belső ügyeket, a fegyelem megtartását, a katonai alakiságot ez a parancsnok felügyelte és irányította. A lengyel katonák fontosnak tartották, hogy katonás tartásuk tekintélyt sugározzon. Amikor vasárnap a misére vonultak, az zárt rendben történt. Ezekre a lengyel katonanóták alatt történő menetelésekre sok idős nagykátai emlékezik.
A településen belül a menekültek szabadon mozoghattak. Kezdetben naponta volt létszám ellenőrzés, s amikor megkezdődtek a szökések, a jól kimutatható „fogyatkozásba vétel” okát a hatóságok nem firtatták.
Az országos összkép alapján elmondhatjuk, hogy hozzánk érkezett lengyel menekültek kialakították sajátos kis „birodalmukat”, melyben voltak iskolák, kórházak, volt saját folyóiratuk, jól szervezett egyházi szolgálatuk. Sokan ismerik a balatonboglári lengyel gimnáziumot, a magyar egyetemek felvették a tanulmányaikat folytatni kívánó lengyel diákokat.
A lengyel katonai parancsnokság szabályozta a katonák további sorsát. Úgy rendelkeztek, hogy a legénység 18-35 éves korig, az altisztek életkor nélkül, a tisztek 35 éves korig, a főtisztek 40 éves korig kötelesek voltak „dezertálni”, vagyis szervezett formában elhagyni az országot, csatlakozni a szövetségesekhez. A Katonai Képviselet kidolgozta minden tábor számára a szökés módját és útvonalát. A katonák kötelesek voltak polgári ruhát ölteni, hamis un. fedőigazolványt készíttetni, s a teljesen szabályos vonatjegy segítségével elhagyni az országot. Így vall erről Jándi Varga József:
„…igen jól megszerveztek és előkészítettek minden szökést. Ebben én is közreműködtem, mert sikerült nekik civilruhát szereznem a Svájci Vöröskereszttől. Az állomáson egy elhagyott pincehelységben öltöztek át a szökni készülők, hogy utána a jugoszláv határig jegyet váltsanak valamelyik vonatra. Természetesen mindez feljebbvalóim előtt sem volt titok, de szemet hunytak, s egyszer óvatosságra intettek, mert Hitlerék erős nyomást gyakoroltak a magyar kormányra, a lengyeleknek nyújtott közvetlen és közvetett segítsége miatt…”
A lengyel sorkatonák naponta 20 fillér zsoldot kaptak, s járt nekik az ingyenes napi háromszori étkezés is. Mit ért ez a 20 fillér, erre elég ha azt mondjuk, hogy a falun mért bor literje pl. 60 fillérbe került. A lengyel tisztek havi zsoldja 120 pengő volt, náluk viszont nem járt az étkezés. Itt is a viszonyítás kedvéért: egy magyar tanító 60-80 pengőt keresett, ebből tartotta el családját is.
A formálisan internált lengyel katonák szívesen vállaltak a kátai gazdáknál napszámos munkát. 1939 ősze – akkor volt a legnagyobb a létszámuk – különösen emlékezetes volt. Sokan vettek részt szüreteken, s a legismertebb, több lengyel könyvben is szereplő felvételen is egy nagykátai szüreten készült csoportképen fedezhetjük fel Polónia jellegzetes katonasapkáit. Gallai Istvánné, Manci néni családjának ekkor segített krumplit szedni Józef Poprawski őrvezető. A Suba-kertészetben dolgozó másik repülős kiskatona által készített rajzát, a családnak ajándékozott tőrét még ma is féltve őrzik a Zárda utcában.
A lengyel menekültek fontosnak tartották ünnepeik megtartását. Elsőként erre 1939. november 11-én, a lengyel állam újjáalakulásának évfordulóján nyílt alkalmuk. Karácsony közeledtével minden menekülteket befogadó településen spontán mozgalom bontakozott ki. Szentestén sok nagykátai család lengyeleket hívott meg, s vendégeik számára is volt kis ajándékcsomag a fenyőfa alatt. Lengyel szokás szerint kézcsókkal köszönték meg a katonák a vendéglátást, s ilyenkor a nők szégyenlősen húzták vissza kezüket.
Megsárgult „Nagykátai Járás”-t nézegetve 1940 márciusának egyik lapszámában a következőt olvastam: „Lengyel katonák nagykátai csoportja március 3-án, vasárnap este 6 órai kezdettel a nagykátai gyermekek felsegítésére előadást rendez. Az előadást a Zárda Kultúrtermében rendezik meg. Az előadás jegyárai: felnőtteknek 1 pengő, gyerekeknek 50 fillér.” Egy hét múlva a következő tudósítást közölte a Tápiószelén szerkesztett járási sajtótermék: „A nagykátai lengyel katonák csoportja hatalmas érdeklődés mellett tartotta meg ez év március hó 3-án este 6 órai kezdettel a Zárda kultúrtermében előadásukat. Ha N.F. híradó jelentené, azt mondaná, hogy a hallgatók száma 6000 körül volt, de mivel tudjuk, hogy a Zárda zsúfolásig megtelt termének 600 körül van a befogadó képessége, így a hallgatók számát kb. ennyiben állapíthatjuk meg. Sokan jöttek át Szentmártonkátáról is meghallgatni az előadást. Az előadás énekes, táncos számokkal és komoly kórusokkal váltakozó számokból állott. A nagykáta szegény gyermekek felsegélyezésére rendezték meg az előadást…”
Ha ma egy 80 év fölötti korú idős kátait megkérdeznénk, hogy miként emlékezik a lengyel katonákra, akkor többnyire a vasárnapi szentmisén való részvételük jut az eszébe. A katonáknak minden településen állandó helyük volt, ez Nagykátán a kórus volt. Nem véletlen, hogy a lengyelek emlékére állított emléktáblák mindenhol a templombelsőben kaptak helyet, emlékeztetve a hívőket arra, hogy valamikor itt a lengyel katonák hazájuk szabadságáért imádkoztak. Amikor a szentmise véget ért, a kórusról felhangzott a lengyel himnusz: „Isten, ki Lengyelhont védted oly sok számos éven, fénnyel, töretlen hévvel és dicső reménnyel, szent oltárodnál térdre hullva kérünk, szabad hazánkat ó add vissza nékünk!” Hetven év távlatából is könnyezve mesélik az öregek, hogy ott akkor szem nem maradt szárazon. A kátaiak először csak megilletődötten hallgatták, majd megismerve a szöveget és dallamot, egyre többen kapcsolódtak be a közös éneklésbe.
1939 októberében egy sajnálatos esemény teremtett feszültséget a Nagykátán tartózkodó lengyel katonák között. Esténként maguk is felkeresték a községben található kocsmákat, s egy ilyen alkalom során két katona szóváltásba keveredett. Az egyik pisztolya elsült, s Józef Poprawski őrvezető holtan esett a vendéglő kövezetére. Temetése akkor katonai tiszteletadással a nagykátai temető végébe történt. Ez a sír ma a nagykátai magyar-lengyel barátság szimbóluma, valóságos zarándokhelye. Ezt a sírt ápolja és gondozza 70 éve Manci néni. Az ő története a nagykátai magyar-lengyel barátság külön fejezete.
A legtöbb katonának sikerült a szervezett evakuálás, csatlakozott a szövetségesekhez. A repülősök a Balkánon keresztül Angliába mentek, s a Royal Air Force, az angol királyi légierő kötelékében harcoltak a csatorna fölötti légicsatákban. A rendőrök többsége a Sikorsky-féle hadseregbe állt, Észak-Afrikában, Líbiában, Tobruknál, El-Alemeinnél küzdött. Sokan az olaszországi Monte Cassinó ostrománál vesztették életüket.
Tudunk arról, hogy az 1939-ben létrejött ismerkedésből egy életre szó barátság is született. Ilyen volt Jan Dziedzic és László György kapcsolata. „Janek” – így emlegetik ők a barátság ápolói –, Angliában telepedett le, a RAF legendás főtisztjeként szerzett megbecsülést. Halálakor mind az angol, mind pedig a lengyel lapok méltatták pályafutását, történelmi érdemeit. Janek vendégül látta Angliában Gyuri bácsit, s a 80-as évek végén maga is eljött Nagykátára, hogy szeretett katonája, Poprawski sírjánál imádkozzon. Ő volt az, aki a katolikus templomban ma is látható magyar és lengyel nyelvű emléktáblát elhelyezte.
1998-ban Zenon Tarnowski konzul támogatásával a Mátray iskolában működő Kossuth Lajos Hagyományőrző Csapat tette ismét intenzívvé a nagykátai magyar-lengyel kapcsolatokat. Ők voltak azok, akik kezdeményezték, pályázaton nyert pénzükkel támogatták az iskola falán 1999-ben avatott emléktábla megszületését. Kiváló partnerük lett ebben a nemes törekvésben a Hunyadi László Öregcserkész Csapat, kiknek számos tagja annak idején gyerekként maga is barátkozott a lengyel katonákkal. Ilyen volt Házkötő János bácsi, aki összegyűjtötte a lengyel katonákról készült korabeli fotókat, szívesen mesélt élményeiről a gyerekeknek. Ennek a tevékenységnek volt egyfajta elismerése a 2000-ben történt első nagyköveti látogatás, melynek során Házkötő János, Gallai Istvánné, László György magas elismerést vehetett át Gregorz Lubczik nagykövettől.
Az elmúlt 11 év során sok-sok ünnepség, vendéglátás, akció jellemezte ezt a barátságot, mely annak idején a 90-es évek közepén a nagykátai temetőben a lengyel kiskatona síremléke feliratának kifestésével kezdődött. Ezekben a programokban a csapat aktív segítője volt Gallai Istvánné, Manci néni, a csapat tiszteletbeli tagja. A nagykátai magyar-lengyel barátság további dokumentumai tekinthetők meg a csapat honlapján, a kossuth94.5mp.eu elérhetőségen, a „Magyar-lengyel barátság” menüpont alatt.
Basa László
