2009. október 14-én a nagykátai Radnóti Miklós Városi Könyvtárban Kucza Péter Barát Endre c. könyvének bemutatójára került sor. Hogy miért tartom ezt az eseményt a honismeret ünnepének, annak magyarázatául távolabbról kell mondandómat indítani. Basa László írása
Közismert, hogy történelmi tudatunk kialakulása összetett fogalom, az alapvetően két forrásból táplálkozik. Nemzeti önérzetünk, magyarságunk központilag szerkesztett tankönyvek felhasználásával, az iskola és a média, a szülői ház és a kultúra megannyi válfaján keresztül, egymást kiegészítő hatásán keresztül hat. Ezt a némileg uniformizált gondolkodást kell a helyi sajátosságok, a szülő-és lakóhely történetének feltárásával, megismerésével árnyalni. E nélkül nem lehet igaz Tamási Áron talán már kissé elkoptatott mondása: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”
Az utóbbi 20 év egyik jellemző sajátossága, hogy a települések szinte egymással is vetekedve igyekeztek sajátos arculatot, hagyományokat a maguk számára kialakítani. Minden falu és város pl. saját zászlót és címert alkotott, s ha megnézzük a községi honlapokat, mindenhol olvashatók az eltérő terjedelmű településtörténetek. Általános igény támadt a gomba módra szaporodó, nyomtatott településtörténetek és helytörténeti olvasókönyvek megalkotására. A korábban csak városi szinten –ott sem mindenhol- meglévő helyi sajtó, emlékművek-emléktáblák jelzik a fontos történések, híres szülöttek helyi kötődését. Egyre több helytörténeti kiállítás, múzeum nyitja meg kapuit. Mindezen jelenségek nemzettudatunk kialakulásának másik pillérét, egy szűkebb, a települési közösséghez való erősebb kötődést, az un. lokálpatrióta szellem kialakulását eredményezhetik.
A honismeret ma már az általános iskolában két éven keresztül oktatott önálló tantárgy, mintegy jelezve a fenti gondolatok általános érvényét és fontosságát. A honismeret sikerének –mely országos szövetséggel és folyóirattal is rendelkezik- legfontosabb biztosítéka a mindenhol jelen lévő helytörténészek maroknyi kis csapata.
A helytörténész nem szakma, művelőit nem az iskolák képezik, a feladat ellátását nem felsőbb parancsra végzik. Természetesen e körön belül nagy számban találunk pedagógusokat, de nem törvényszerű, hogy csak diplomás ember kutathat, publikálhat. A helytörténész legfontosabb tulajdonsága az elkötelezettség, a megszállottság. E nélkül nem lehet eredményt elérni, a közösség számára értéket létrehozni.
A helytörténész rendkívül magas fokú közösségi érzéssel, önzetlenséggel rendelkezik. Minden egyes publikációt alapos kutatómunka, a szabad idő és anyagiakat szinte korlátlanul igénybe vevő tevékenység jellemez. Egocentrikus világunkban nem éppen korszerű ez a mentalitás, s a településenkénti 3-4 megszállott ember nélkül kötve hiszem, hogy színvonalas helytörténet születhet. Amikor egy-egy, a múlt fátylát fellebbentő írás a helyi sajtóban megjelenik, sokkal ritkábban néha egy könyv e műfajban elhagyja a nyomdát, az alkotó nem a markát tartja, tevékenységének haszna nem forintban mérhető. A helytörténeti alkotás valódi tulajdonosa a közösség, aki ezt követőleg eldöntheti, hogy miként sáfárkodik a múlt napvilágra került ismeretanyagával.
Az önkormányzatok akkor járnak el helyesen, ha megbecsülik, erkölcsileg és anyagilag is támogatják a helytörténészek semmivel sem pótolható tevékenységét. Amikor a települések vezetői új hagyományok kialakítását célozzák meg, akkor elengedhetetlen ebbe a folyamatba már az indításnál a helytörténészek bevonása. Azt hiszem, hogy igazán ők tudják, hogy a település múltjából melyek azok az epizódok, melyek hagyomány, emlékápolás formájában felhasználhatók a mai arculat kialakításánál.
A honismeret katonáinak legnagyobb gondja a publikálás meglehetősen szűkös lehetősége. Házunk táján seperve kijelenthetjük, hogy a városi sajtó nem kényezteti el a helytörténet írására fejét adó polgárokat. A városi sajtókiadványok elsősorban a napi aktualitásokat és a helyi pengeváltások és a politikum csörtéit közvetítik. Nagyon hiányzik a 2004-ben megszűnt „Nagykátai Újság” , mely rendszeresen közölt várostörténeti írásokat. Hasonlóan sok tanulmány látott napvilágot az ugyancsak a közelmúltban megszűnt „Tápiómenti 2 hetes”-ben.
Ebben a helyzetben minden elismerést megérdemel a „tapiokultura.hu” kulturális online folyóirat, mely sem témájában, sem pedig terjedelmében nem korlátozza a beadott helytörténeti írásműveket. E sorok írójának több írása jelent meg az utóbbi években pl. a jászberényi és a szentmártonkátai sajtóban, mint saját szülővárosa önkormányzati lapjában. Senki sem próféta…?
Miért volt ünnep ebben a körben október 14-e? A fentiekből is kiderült, hogy minden helytörténész legfőbb vágya az, hogy dolgozata nyomdafestéket lásson, s lehetőleg könyv alakban szolgálja hosszabb távon a közjót. A nagykátai helytörténeti könyvkiadás az utóbbi évtizedekben Lakatos Gyula és Kucza Péter által írt művekben realizálódott. Mindkét könyvírót –nagyon helyesen- az akkori önkormányzat „Pro Urbe” díjjal tüntette ki.
Kucza Péter az utóbbi években sorozatban jelentette meg helyi, regionális, országos jelentőségű és széleskörű érdeklődésre számot tartó könyveit. Amíg a városi helytörténészek többsége történelem szakos tanár, addig Péter műszaki végzettségű vállalkozó. Az ő esete jó példa arra, hogy a honismeret művelése elsősorban elkötelezettség, s csak másodsorban a szakszerűséget biztosító tehetség, végzettség kérdése. Péter tevékenysége rendkívül sokrétű, s az általa létrehozott könyvek csak a jéghegy csúcsát jelzik. Mindenekelőtt Nagykáta és a Tápió mente történelmét, kultúráját reprezentáló kutató- és gyűjtőmunkáját kell kiemelnünk.
Időt és pénzt nem kímélve gyűjtött az utóbbi évtizedekben minden olyan dokumentumot, mely pátriánkhoz köthető, ami igencsak idő és pénzigényes hobbinak bizonyult. A szabadságharc történetének helyi vonatkozású kéziratai, nyomtatványai, a nagy történelmi személyiségek munkásságát reprezentáló dokumentumok, könyvek országos jelentőségűek, mely körben egyedülállósága miatt több tárgy országos védettséget élvez. Jelenleg is egy vándorkiállítás részeként járja az országot a nagykátai gyűjtő számos 48-as vonatkozású dokumentuma. Hermann Róberttel közösen alkotott dokumentumgyűjteménye ma az 1849-es tápióbicskei ütközet és a régió 48-as történelme legszínvonalasabb forrásmunkája.
Ezt a tevékenységet Péter páratlan értékű képeslapgyűjteménye alapozta meg. Több esetben kapott gyűjteményéért országos és nemzetközi díjat, elismerést. Ha nemes szenvedélye nem lépné át lakása küszöbét, már akkor is megérdemelné az elismerést. Kucza Péter azonban rendelkezik a helytörténészek azon tulajdonságával, mely szerint minél előbb szeretnék közkinccsé tenni kitartó munkájuk gyümölcsét. A Nagykáta és a Tápió-mente XX. századi arculatát bemutató két reprezentatív kötete egy páratlan értékmentés kézzel fogható eredménye. Gondoljunk bele: e két könyv nélkül ma mennyivel szegényebb és hiányosabb lenne településeink múltjáról alkotott képünk.
Ugyancsak kitartó, szakszerű és aprólékos gyűjtőmunka előzte meg a Tápió-mente 1945 előtti irodalmi bibliográfiájának összeállítását.
Barát Endre (1907-1976) munkásságára viszonylag korán felfigyelt. Éveken keresztül gyűjtötte a Nagykátán született rendkívül termékeny író munkáit. 2007-ben ő is csalódott volt, amikor az író születésének 100. évfordulója nem ragadta meg az illetékesek fantáziáját. (A városi könyvtárban a Kossuth Lajos Hagyományőrző Csapat –melynek Péter tiszteletbeli tagja- tartott csak 2007. április 24-én megemlékezést, publikált cikket a centenáriumról a „kéthetesben”.)
A 64 oldalas könyvecske egy páratlan gyűjtemény színes katalógusa, lenyomata. Sehol az országban nem rendelkezik Péteren kívül egyetlen könyvtár, közgyűjtemény Barát Endre műveinek szinte teljes tárházával.
A Városi Könyvtárban megtartott bemutatón Lugosiné Urbán Erzsébet igazgatónő köszöntötte a szerzőt, a megjelent vendégeket. Részletek hangzottak el Barát Endre verseiből. (Ezek a versek Nagykáta két háború közötti életének rendkívül lírai szépségű tükörképei, s mint ilyenek azt hiszem, hogy a szélesebb olvasóközönség érdeklődésére is számot tartanának. Magyarán: érdemes lenne Barát Endre nagykátai vonatkozású verseiből és prózai írásaiból az utókor számára egy válogatást könyv alakban megjelentetni.)
Bihari József, a Pest Megyei Múzeumok ny. igazgatója maga is neves helytörténész , több kiadvány szerzője és szerkesztője. A művet bemutató, méltató előadása sokak számára teremtett kedvet a vásárláshoz.
Bernáth László író, újságíró nagykátai születésű, a holokauszt utolsó kátai túlélője. Elmondta, hogy személyesen nem ismerte az írót, ugyanakkor beszélt a két háború közötti virágzó nagykátai zsidó közösség életéről, melynek vallási vezetője 40 éven keresztül –1904-1944 között- az író édesapja, Breuer Soma rabbi volt. Laci bácsi „Időmozaik” c. könyvének különben Nagykátán volt a bemutatója, s e nagysikerű visszaemlékezés nemrég jelent meg német nyelven. Az Esti Hírlap történetéről írt könyve ebben az évben került a könyvesboltok és a könyvtárak polcára.
A méltató, bemutató előadások után a nézők közül többen osztották meg élményüket az íróval és korával kapcsolatban. Szegedi Pálné a könyvet kiadó Vendégváró Tápió-Vidék Egyesület nevében kért szót. A bemutató végén dedikálásra került sor. A 300 példányban megjelent mű kereskedelmi forgalomba nem került, s ennek alapján igazán nagy értéket birtokolnak azok, akik ezen az estén megvásárolhatták a könyvet.
Napjainkban tervek születtek a város új tájházának berendezésére: mit kellene és mit lehetne a város történelméből, kultúrájából, néprajzából ország-világ számára megmutatni. Péter ezt a munkát 1995-ben elsőnek kiadott könyvével már elkezdte. Minden könyve egy páratlanul fontos és értékes lelet-és értékmentés, s aki ezeket a kultúrtörténeti kiadványokat birtokolja, elmondhatja, hogy rendelkezik egy képes Nagykáta-történeti helytörténeti gyűjteménnyel. Bízzunk abban, hogy a következő kiadvány, a nagykátai születésű Sződy Szilárd életművét bemutató album minél előbb ugyancsak a gyűjtők birtokába juthat.
Basa László
