Basa László tanulmánya Petőfi Sándor életének Tápó-vidéki vonatkozásait veszi sorba.
Senki sem száll vitába azzal a megállapítással, hogy Petőfi Sándor a magyar irodalom, a magyar költészet legnagyobb alakja.
Az ő verseit fordították le a legtöbb idegen nyelvre, róla neveztek el legnagyobb számban közintézményt, utcát. Az iskolában tanuló diákok a legnagyobb óraszámban az ő verseit tanulják és elemzik, a magyar irodalom művelői közül a legnagyobb számban az ő szobra található köztereinken. Egyszóval: Petőfi Sándor minden magyar példaképe, így emlékét ápolni mindenkinek kötelessége kell, hogy legyen.
A fájdalmasan rövid időt –mindössze 26 évet- megélt költő életének szinte minden napját górcső alá vonták már a kutatók. Ahol tartózkodásának nyomára bukkantak, oda csakhamar emlékművet állítottak, az emlék-és hagyományápolásnak több mint száz éves kultusza alakult ki. A magyar nemzet „közkincse” emlékét nekünk is ápolnunk kell. A kapcsolat a Tápió mentével mindössze két esetben volt közvetlen, ugyanakkor több közvetett szál kibontása vár még az utókorra. A közvetett kapcsolat: 1842 októberében keresztülhaladt Tápiószelén, 1845. júliusában két napot vendégeskedett Tápiósápon a Vachott család vendégeként a Bognár-féle kastélyban.
A közvetett kapcsolat –melyből a kutatók talán további szálakat bogozhatnak majd ki- már bővebb. Tápiószelén van eltemetve Cancrinyi Emília, Petőfi első szerelme, aszódi diáktársa. Tápiószelén tanítóskodott-lelkészkedett a Mocskonyi család két tagja, akik a Petőfire legnagyobb hatással levő Koren István aszódi tanárral álltak kapcsolatban. A Petőfit nevelő aszódi iskola több tanára kapott rövidebb-hosszabb ideig lelkészi, tanítói állást Szelén. Koren tanítványa volt Dr. Raffay Sándor evangélikus püspök – aki egykoron Tápiószentmártonban lelkészkedett- egész életében lelkes Petőfi-kultusz ápolóként volt ismert. A tápióbicskei ütközet résztvevőjeként tartjuk számon Petőfi István századost, a költőhöz érzelmileg is közel álló „István öcsém”-et. Az 1841-ben Tápiógyörgyén született Miletz János történész, irodalomtörténész 1882-ben kiadott művében Petőfi erdélyi tevékenységéről is olvashatunk.
A most közzétett írással egy közvetett kapcsolat feldolgozásával, a nagy költő születésnapján emlékezünk Petőfire. Ő azon ritka alakja a magyar történelemnek, kinek tetteit – gondoljunk pl. március 15-re – nemcsak a kerek évfordulókon idézik fel. Így a kiskőrösi születésnap minden évben alkalmat ad arra, hogy rá emlékezzünk, verseit segítségül hívjuk korunk gondjai megoldásában.
Petőfi jelleme, költői tevékenysége alakításában nagy szerepet kaptak az iskolák. A tudományokkal való ismerkedést öt és fél esztendős korában, 1828-ban kezdte el a kecskeméti evangélikus elemi iskolába történő beíratásakor. Az elemi iskola ebben az időben három esztendőig tartott. Nyolc és fél esztendős, amikor 1831. szeptember 28-án apja a sárszentlőrinci alsó fokú középiskolába adja, ahol két esztendőt töltött. A jövendő költőben itt ébredtek először gyengéd érzelmek a másik nem iránt. A plátói szerelem tárgya a tőle egy-két évvel idősebb Hittig Amália volt. Ezzel talán cáfoljuk az Aszódhoz kapcsolt közhelyszerű megállapítást, mely szerint az első szerelem Emília képében a Galga-parti Athénban köszöntött rá.
1833-tól két évig Pesten tanult a Petrovics fiú. Előbb a német nyelvű evangélikus gimnáziumban, majd a nem kevésbé híres és rangos piarista skólában. Mindkét helyen elégséges eredményt ért el, ami Petrovics Istvánt arra késztette, hogy az úrnak szánt csemetéjének új képzőhelyet nézzen.
Miért éppen Aszód? Az evangélikus vallású Petrovics család számára a kor sajátosságainak megfelelően csak a megfelelő felekezeti iskola jöhetett számításba. A derék mészárost és Hrúz Máriát számos rokoni kapcsolat fűzte e vidékhez, s a szülők Aszódon kötöttek házasságot. (Az apát, az 1791. augusztus 15-én Kartalon született Petrovics Istvánt, Aszódon anyakönyvezték.) Amikor 1835 szeptemberében a második éves grammatista diák elkezdte aszódi tanulmányait, Petőfi életében egy boldog és kiegyensúlyozott időszak vette kezdetét. Petőfi költészetét elsősorban a génjeiben hordozott tehetség alapozta meg, környezete, iskolái ennek kibontakozásában játszhattak szerepet. Ha végignézzük az eddigi tanulmányokat, majd az aszódi három esztendőt követő selmeci és pápai éveket, elmondhatjuk, hogy az 1835-38 közötti három esztendő minden tekintetben kiemelkedő volt a jövendő költői géniusz életében. „Aszód…mily eseménydús három esztendő! 1. Itt kezdtem verseket csinálni. 2. Itt voltam először szerelmes. 3. Itt akartam először színésszé lenni. A verselés a szerelem eredménye volt…”
Petőfi Aszódon jól érezte magát, kiváló tanárt kapott, jó barátokra tett szert, tanulmányaiban sikeres volt. Egy iskolatársa így emlékezett rá:
„Petőfi Aszódra jövetele után pár hétre kedvence lett tanárának és tanulótársainak; amaz méltányolta benne a kitartó, eredményes munkásságot, ezek, ti. tanulótársai, megszerették őt mint sok tekintetben felettük álló tehetséget, aki, Pestről jövén Aszódra, szépen írt, ügyesen rajzolt, beszélt németül, s a nagyvárosi élet előttük idegen mozzanatait el—elbeszélvén, csodálkozásra ragadott minket…”
Az általában hét évig tanító középiskolákat felekezeti alapon szervezték. Amíg a katolikusoknál erős centralizációt figyelhetünk meg, addig a protestáns iskolák nagyfokú önállóságot élveztek a tanítás-tanulás metodikájában, anyagában és módszereiben. Az aszódi kisgimnázium schola latina, vagyis latin iskola volt. A kisgimnáziumokban általában öt évig tanultak a diákok. A gyengébbek számára un. előkészítő év, a donatus akár két esztendőig is tarthatott. Az iskola legfontosabb feladata a latin nyelv magas fokon történő elsajátítása volt. Csak érdekesség, hogy az aszódi latin iskolának 1778-ban Tápiószeléről 1 fő, Szentmártonkátáról 1 fő, Pándról 2 fő, Gombáról 2 fő növendéke volt. Egy 1804-es kimutatás szerint Tápiósápról 3-an iratkoztak be a Galga-parti tanodába. 1847-ben Szeléről 1 fő, Szentmártonkáráról 1 fő, Bényéről 1 fő lett a legendás Koren professzor tanítványa.
Az aszódi középiskola fenntartója a helyi evangélikus egyház és a Podmaniczky család volt, s felügyeleti szinten a Pest megyei esperességhez tartozott. Az iskola –köszönhetően mindenekelőtt a nagytudású és kiváló pedagógus Koren Istvánnak- országos hírnévnek örvendett. Petőfi itt töltött első tanévében –1835/36- a latin iskolának 42 fő, 36/37-ben 57 fő, 1837/38-ban már 59 fő tanulója volt. A diákok döntő hányada evangélikus vallású, de jártak ide református, katolikus –ez volt a legkisebb létszámú felekezet az aszódi iskolában-, s volt Petőfinek –pl. az utolsó tanévében 8 fő- izraelita vallású iskolatársa is.
A tanítás Aszódon is szeptemberben kezdődött, s június végén az exámennel, a tanév végi vizsgával zárult. Akkor is voltak őszi, téli, tavaszi szünetek, az oktatás délelőtt 8-11 óra, délután 14-16 óra között zajlott. Petőfi iskolája akkor földszintes volt, s a ma a nevét viselő múzeum épületére később húztak fel még egy emeletet.
Az aszódi latin iskola osztatlan volt, egyetlen tanár felügyelte a három helységben tanuló diákokat. Tankönyv ebben az időben nemigen volt, a tanár egyénisége határozta meg, hogy mit és hogyan tanít. E tanulmány kereteit szétfeszítené, ha most elemeznénk Koren István pedagógiai módszereit, munkásságát. Talán ő volt az, aki a serdülő ifjúban meglátta a kibontakozó zsenit. Kiváló módszerrel kezelte ezt a különleges egyéniséget, ennek ellenére nem volt vele elnéző, kivételező egy percig sem.
1835-ben –amikor Petőfi Aszódra került- Koren István a harmadik tanévét kezdte el a schola latinában. Ezt megelőzőleg öt évig nevelősködött, öt nyelvet beszélő, nagyszerű felkészültséggel rendelkező pedagógus volt. Nyugodtan állíthatjuk, hogy a költőt tanító pedagógusok közül Koren volt a legnagyobb hatással az ifjú fejlődésére, őt őrizte meg leginkább emlékezetében. „Drága tanító úr, ki fáradhatatlan iparral a tudományokban jártassá tenni akartál…” írta az iskolától való búcsúzásakor elmondott versében.
Koren képzett teológus, jó zenész volt, diákjainak vasárnap délelőtt könyvkölcsönzési órákat tartott. A tanítás mellett Ikladon és Hévízgyörkön ő látta el a lelkészi feladatokat. Koren István minden mai pedagógus példaképe lehetne, s ezt a nimbuszt nemcsak a költő tanításában-nevelésében eltöltött három esztendő alapján adományozza számára az utókor. Koren tanár úr tanítványai szüleivel is tartotta a kapcsolatot. Erre jó példa egy Szentmártonkátára címzett levél:
„Károly, Tisztelendő úr fiacskája és Zámborsky oskolatársa Aszódról való eltűnése nekem meg házigazdájoknak nem kis nyugtalanságot okozott. Tegnap délelőtt még az oskolában voltak és otthon ebédeltek, de délután ahelyett, hogy iskolába jönnének, a sáros útra és esőre nem ügyelvén, másfelé fordultak. Sem a gazdájok, sem én nem tudjuk hová lettek. Haza mentek gyalog vagy kocsin, vagy másfelé kirándultak, nem tudjuk, s ennél fogva szükségesnek találtuk értesítést Sz. Márton Kátára kiküldeni részint, hogy igen tisztelt Szüleik szükséges rendeléseket tehessenek, részint, hogy mi is hollétökről bizonyosabbakra lehessünk.”
A levélben az 1831-ben született, a tanulásban nem igen jeleskedő Miskolczy Károlyról, Miskolczy István szentmártonkátai lelkész fiáról van szó, aki 1839-43 között volt Koren tanítványa. A másik fiú Zaborsky Sámuel, a szentmártonkátai kovács fia, aki 1839-1844 között volt a latin iskola diákja.
Érdekes megvizsgálni, hogy Petőfi aszódi diákévei alatt régiónkból honnét és hányan voltak az evangélikus latin iskola diákjai. Közvetlen osztálytársa e vidékről nem volt, ámde a félszáz egy fedél alatt levő diákság közül már akadtak, akik naponta láthatták a Petrovics fiút. Az 1835-36-os tanévben Farmosról két fiú, az 1837-38-as évben Tóalmásról egy fiú volt Koren tanár úr tanítványa.
Amikor 1939. május 21-én Aszódon Petőfinek szobrot állítottak, az ünnepi beszédet az egykori tápiószentmártoni lelkész, az akkor már püspök Raffay Sándor tartotta. Nagyon szép gesztus volt a részéről, hogy a költő méltatása mellett kitért Koren személyére, munkásságára is:
„…Akkor itt még nádfedeles házban, egyetlen tanteremben, evangéliumi szegénységben élő egyetlen tanítómester személyesítette meg az intézetet. Áldott emlékű Koren István, nekem is egykori tanárom, igazi professzor és polihisztor volt, aki az emberi lélek belső titkaiban ugyan olyan járatos volt, mint a tudományok mezején és a természet nagy világában. Tiszta szemmel, világos és bölcs értelemmel, meleg szívvel irányította a reá bízott ifjúság lelkét. Ő töltötte meg Petőfi lelkét is értelemmel, a szívét meg tiszta érzésekkel.”
Petőfi szállása a Hatvani úton a városházát követő második házban, özv. Neumann Frigyesné lakásában volt. Az özvegy népes családja eltartását diákok kvártélyozásával biztosította. Petrovics uramnak ez évi 120-150 forintos summa tekintélyes kiadást jelentett. 1836-tól Sándor öccse, Petőfi István is a Neumann porta lakója, Koren tanítványa lett.
A Koren vezette osztálykönyv, a legendás Matricula ma az aszódi múzeum féltett kincse. Ebből tudjuk, hogy 1838-ban a professzor búcsúzó tanítványát a legjobbaknak kijáró „Eminens e primis”, vagyis „első a kiválók között” minősítéssel illette. Koren István a kisszerű helyi evangélikus egyházvezetéssel –mindenekelőtt a Korent gyűlölő Mikulás Dániel Edvárd lelkésszel- került az 50-es években egyre mélyülő konfliktusba. Ezért 1856-ban áthelyezését kérte Szarvasra, ahol 1883-ig a szarvasi főgimnázium tanáraként tanított tovább. Ez idő alatt lehetett tanítványa Raffay Sándor, a későbbi püspök. 1893. április 17-én hunyt el, sírja a szarvasi temetőben található. A fekete márvány sírkövére a következő sorokat vésték:
„A munka volt életeleme, a nevelés egyetlen élvezete, a közjót szolgálni egyetlen dicsvágya,a köztisztelet jutalma.”
Visszatérve Petőfire, a 15 éves, első syntaxista diák érzelmei között ott találjuk a szerelem érzését is. A latin iskola feletti telken állt az evangélikus elemi iskola. Amíg a három éves elemi iskola után a fiúk Koren tanár úr kezei alá kerülhettek, addig a tovább tanuló lányok a tárgyalt időszakban az elemi iskola épületében Zsirkó Mihály rektor tanítványai voltak. A lányok számára ez a tagozat amolyan felkészülés a házasságra, a társasági életre szóló ismereteket nyújtotta.
Petőfi feltehetően az 1836/37-es tanév elején „esett szerelembe”. Ennek az érzésnek tárgya az egykorú visszaemlékezők szerint özv. Cancrinyi Károlyné Greguss Terézia Emília nevű lánya volt. Így ír erről az egykori osztálytárs, a jó barát Delhányi Zsigmond:
„Ez időben gyulladt ki Petőfi szíve is a szerelemre, a mely azonban nem állott egyébből mint hosszú, néha fél ínyi levelekből is szerelme tárgyához, ez egy kedves leányka volt, ki akkor az aszódi leányiskolába járt, különös, hogy Petőfi többnyire leveleket, míg másik szerelmes társa költeményeket írt ideáljához, ebben sikerült őket meglepnünk, midőn egymásnak kölcsönösen felolvasták elmeszüleményeiket. Hogy a leányokkal találkoztak-e szócserére, nem emlékszem, de gyanítom, hogy nem. Mindamellett mind a ketten a pórul jártak .Ugyanis a lányok tanítója megtudván a szerelmes levelezést, feladta őket Koren tanárnak, aki Petőfit meg Esztergályt egy padra ültette mint vőlegényeket, engemet, meg Dömök Eleket vőfélyekül állítván melléjük. Ez volt a büntetésük.”
Mit tudunk Emília családjáról? Apja, Cancrinyi Károly Hartán volt ev. lelkész. Halála után felesége az aszódi rokonsághoz költözött vissza. Az 1800-as évek első felében Aszódon mind a Cancrinyi, mind pedig a Greguss iparos családok megbecsült polgárai voltak a városnak. Az özvegy a Koren növendékeinek adott szállás bérével egészítette ki szűkös jövedelmét. Emília 1823. november 10-én született, s 22 évesen 1845. május 26-án az aszódi evangélikus templomban –hol korábban Petőfi szülei is esküdtek- lett Mocskonyi József tápiószelei evangélikus lelkész felesége. Két nővére is lelkész férjet választott: Karolina 1837-ben, Teréz 1838-ban. Jakus Lajos szerint a költő 1838 őszén Pencen történt vendégeskedése során értesült Emília „hűtlenségéről”. Amikor a 61 éves, nyolc gyermek anyját megkérdezték, hogy miért szegte meg a költőnek adott szavát, Milli néni így felelt: „Hiszen nem volt mit megszegni.”
Amikor Petőfi halála után megkezdődött a „nagy ember” emlékének ápolása, a tudatos mítoszgyártás Petőfi több szerelmét is tudni vélte. Osváth Gedeon úgy emlékszik, hogy Petőfi és Emília egy Galga-parti majálison találkoztak. A másik érintett, Canrinyi Emília 1845-1890. december 23-án bekövetkezett haláláig Tápiószelén élt, férjét 1863-ban veszítette el. Amikor a század végén már idős asszonyt a „szerelmi viszonyról” faggatták, ő semmi, a legendát igazoló érdemleges nyilatkozatot nem tett.
Asztalos István, Petőfi aszódi éveinek legszakavatottabb kutatója erről 1985-ben a következőket írta:
„ Emília nyíltan sohasem vallotta meg érzelmeit. Ilyen nem illett akkor egy úri lányhoz, de azért nem lehetett teljesen tartózkodó, és minden bizonnyal a kamasz lányok ugrató szeleburdiságát, nevetgélő incselkedését Petőfi bíztatásnak vette. A viszont tény, hogy idős korában Mocskonyi József tápiószelei lekéssz özvegye a vidék előkelőségeivel való jó kapcsolatát tartotta fontosnak „…s éppen nem látszott büszkélkedni azzal, hogy Petőfinek ő volt az első ideálja…” „
Petőfi következő iskolája Selmecbányán volt. Itt írta 1838. október 26-án „A hűtlenhez” c. költeményét, mely versnek a selmeci Magyar Társaság érdemkönyvébe történt beírása a költő első eredeti verskézirata, s ma a Deák téri Evangélikus Múzeumban tekinthető meg. Petőfi egyik legkorábbi versét sokan elemezték, többek között Pándi Pál, Martinkó András. Hódy Gyuláné 1989-ben ezt írta a műről:
„ A hűtlenhez is minden kétséget kizáróan valóságos élmény ihletésére született. Azonban valószínű az is, hogy a kamaszköltő szerepjátszó póza alaposan eltúlozta, a felnőtt szerelem mértékarányaihoz igazította a történteket. És ez nem is annyira a költő, mint inkább a kamasz szerepjátszása és túlzása.”
Ebben a korban írta Petőfi, hogy számára „A verselés a szerelem eredménye volt…”. Az irodalomtörténészek, Petőfi életének kutatói megállapítják, hogy az aszódi „affér” egy viszonzatlan, egyoldalú szerelem lehetett, s jelentőssé mégis az a tény tette, hogy ebből születtek Petőfi szerelmi lírájának első zsengéi.
„Az eddigieket figyelembe véve A hűtlenhez tehát nem annyira eredetisége miatt figyelemre méltó, mint inkább a beleélés művészete miatt; beleélés ez a költőszerepbe, másrészt beleélés a vershelyzetbe. Úgy tűnik, Cancrinyi Emília „hűtlenségének” híre csak a jókor érkezett ürügy arra, hogy a gyermekköltő kipróbálja önmaga művészi képességeit egy újfajta helyzetben” (Hódy Gyuláné)
A másik, részben ugyancsak az első szerelem ihlette költemény, A Galga partihoz 1840. május 1-jén született. A Grazban, betegen, kiszolgáltatott helyzetben katonaként szolgáló Petőfit a nosztalgikus honvágy, az idillikusan szép és tiszta aszódi három esztendő töltötte el lírai érzésekkel.
Külön tanulmány témája lehetne az aszódi Petőfi-kultusz történetének leírása. Ezt tette meg több múzeumi kiadványban alapos hitelességgel Asztalos István, a múzeum sokáig volt igazgatója, a megyei múzeumügy kiváló alakja. Az általa közzétett anyagokból most csak a Tápiómente kistérséget valamely módon érintő személyek ez irányú munkásságát emelném ki.
Az 1921/22-es tanévben Aszódon kettős jubileumra készültek: a költő születésének 100. , valamint az aszódi gimnázium alapításának 150. évfordulós ünnepségeire. A jubileumi emlékbizottság elnöke Raffay Sándor ev. püspök, a Petőfi Társaság dísztagja lett. 1922. december 2-án, a Petőfi Társaság által támogatott ünnepség egyik szónoka a püspök volt, aki „Petőfi és az aszódi gimnázium” címmel tartott előadást. Az ünnepség után leplezték le Petőfi egykori szállásának helyén álló ház falán azt az emléktáblát, melyet a nagykátai –1897-ben leleplezett- honvédemlékmű alkotója, a Gerenday cég kivitelezett.
A tervek szerint 1938-ban, a költő Aszódról való távozása 100. évfordulóján avatták volna az első Petőfi szobrot Aszódon. A rossz időjárás miatt 1939. május 21-én Aszód város első köztéri szobrát –Morzsa(Morhardt) Gyula alkotását- Raffay Sándor püspök szoboravató beszédével adták át a nagyközönségnek.
„A szobrot is nem a múltnak, hanem a jelennek és a jövendőnek emelte a hálás kegyelet. Felavatom azért ezt a szobrot. Felavatom a nagyságot megillető tisztelet érzésével. Tudom és érzem, hogy ez a szobor tanít. Ha tanít, hát él. Él az eszmékben, melyeket Petőfi Sándor képviselt és hirdetett. Teste porlad, igazában senki sem tudja, hogy hol. De a lelke ma is él bennünk. Éljen is örökké, minden nemzedékben, hogy élő és áldozatos magyar lelkeken épüljön fel és álljon meg időtlen időkig e nemzet boldog jövendője.”
Aszód és Tápiószele. A fentiekből kiderül, hogy egyértelműen Petőfi és Cancrinyi Emília személye az összekötő kapocs. Gyűjtve az anyagot a tanulmányhoz, kiderült, hogy van egy másik vonulat is, éspedig az evangélikus iskolák kapcsolata. Ebben volt segítségemre Detre János Pest megyei evangélikus esperes, mendei lelkész tanulmánya, aki feleségével egykoron a nagykátai Damjanich Gimnázium tanulója volt. A Studia Comitatensia 26. számában 1996-ban megjelent „Az evangélikus iskolák” c. tanulmánya kiváló munka, nagyszerű forrás egy helytörténész számára. Hasonlóan jól hasznosítható Csáky Kálmán 1999-ben publikált „Tápiószele nagyközség oktatásügyének története” c. írása is.
Tápiószelén 1625-1685 között a kecskeméti szinódushoz tartozó ágostai hitvallású evangélikus egyház működött. 1785-ben II. József Türelmi Rendelete már 50 fő esetében engedélyezte egyházközség létesítését, felekezeti iskola fenntartását. A régióban különben legkorábban 1782-ben Tápiószentmártonban létesült evangélikus iskola. Tápiószelén 1797-ben Gaba János szabómester tanította a gyerekeket, ezt a tevékenységét 1813-ig végezte általános közmegelégedésre. Komjáthy Ábrahám helyi földbirtokos adományozta zsellérház az iskola mellett imaházul is szolgált. Ez az épület csakhamar tönkrement, lebontották. 1845-ben Ruttkay János és Dubraviczky Antal adományából épült fel az „igazi” iskola és tanítói lakás. 1838-ban –Petőfi utolsó aszódi tanévében- régiónkban öt evangélikus elemi iskola működött. Tápiószentmártonban 80, Tápiószelén 50, Bényén 79, Káván 15, Mendén 22 beírt diákról szólnak a matrikulák.
Csermák János, Udvardy József, Vázsonyi Károly, Schneider András után az 1830-as évek végén Mocskonyi József lett a szelei evangélikus iskola tanítója. Megismerkedése Emíliával 1838-ban történhetett, ezt minősíthette Petőfi aztán „hűtlenségnek”. Őt 1842-ig Kováts János követte a katedrán. Az 1842-ben történt dékáni látogatás során 13 fiú és 12 leány volt az iskolában. A tantárgyak a jelentés szerint: vallás, természeti história, éneklés, számolás, udvariassági szabályzat, földleírás, bibliai történetek, szavalás voltak.
1844. július 14-én Mocskonyi József dékán és tápiószelei lelkész hivatalába iktatta az új tápiószentmártoni lelkészt, Elefánt Mihályt (1816-1872), írja egy életrajzi tanulmányában Kustra Csaba tápiószentmártoni evangélikus lelkész.
A gyülekezetét felszentelt lelkészként szolgáló Mocskonyi 1848-ban az állam és az egyház kapcsolatát szabályzó, az egyházi birtokokat érintő kérdésben nyilvánított véleményt. Ottlyk Ernő idézi a lelkészt:
„Véleményem szerint a protestáns egyháznak jelenlegi birtokait, földjeit, rétjeit, tanyáit, malmai, mellyekből t.i. a protestáns papok és tanítók kapták fizetésiket, akár az egyháznak magának, akár a közálladalomnak el kellene adni…Mondjunk hát le szántóföldjeinkről, rétjeikről, tanyáinkról, mert két úrnak nem szolgálhatunk: menjünk vissza lelki nyájainkhoz, s azon időt mellyet eddig kenyérszerzésre fordítottunk, ezentúl, mert a közálladalom akar gondoskodni rólunk, lelki nyájaink őrzésére, híveink tanítására fordítsuk…”
Kétségtelen, hogy forradalmi eszmék hatását tükröző gondolatot olvashattunk, ami talán segít megismerni egy sokáig rejtve maradt irodalomtörténeti személyiségként az utókor előtt hírnevet szerzett férfiú arculatát. Amikor a köztiszteletnek örvendő lelkész elhunyt, a protestáns egyházak közötti jó viszony felborult. Zűrzavaros időszak után 1867-ben Tápiószelén végleg különvált egymástól az evangélikus és a református gyülekezet.
Most pedig nézzük meg, hogy mely személyek teremtettek kapcsolatot – s ezáltal mintegy továbbították az aszódi alma máter szellemét – Aszód és Tápiószele evangélikus iskolái között.
A legfontosabb alakja ennek a körnek Mocskonyi Ágoston (1824-1899). A Zólyom vármegyei Teplicskán 1824. december 12-én született, kinek édesapja jegyző volt. Tanulmányait a lelkész képesítés megszerzéséért Selmecen és Pozsonyban végezte. A szabadságharc idején Tápiószelén a póttanintézetben tanított. Itt rögtön két dolog várt további tisztázásra: mit ért Aszalos István a „póttanintézet” fogalma alatt, illetve mi lehet a családi kapcsolat az akkor szelei lelkész, Mocskonyi József és Ágoston között. Minden valószínűséggel testvérek lehettek, bár ez a feltevés még megerősítésre vár.
Mocskonyi Ágoston 1850-52 között Vanyarcon Dessewffy Ottó leányainak nevelője, majd Domonyban 1853-ban Mártonffy Ignác gyerekei mellett nevelősködik. Aszódon 1853-56 között Koren mellett volt segédtanár. „Koren István utolsó éveiben segédet is kapott, a kiváló Mocskonyi Ágoston személyében, aki fizetését báró Podmaniczky Ármintól és fivérétől, Frigyes bárótól kapta. Koren távozása után ő lépett a helyébe, nemcsak a tisztségébe, a feladat ellátásába, hanem a jövedelmébe is. Ám az aszódi egyháznál létező zavaros állapot arra serkentette, hogy megbízható állás után nézzen”- írja Asztalos István. Követte elődjét, Korent Szarvasra, ahol 1857-től 1899-ben bekövetkezett haláláig élt.
Frenyó András (1840-1894) a Nógrád megyei Halápon született. Iskoláit Halápon, Modorban, Sopronban, s a teológiai képesítést nyújtó Pozsonyban végezte. 1863-64 között Aszódon nevelő volt a Podmaniczky-családnál. 1864-66 között segédlelkész, az aszódi algimnázium tanára volt. 1866-ban a pár éve elhunyt Mocskonyi József örökébe lépve lett az evangélikus gyülekezett lelkésze, mely tisztséget nyugdíjba meneteléig, 1912-ig, 46 éven keresztül töltötte be. Tápiószelén hunyt el 1915. december 14-én.
Micsinay János (1847-1902) a Szepes megyei Svábócon született. Apja Hévízgyörkön volt evangélikus kántortanító. Hévízgyörkön, Pesten, Szarvason – itt már Koren tanítványa! – tanult, majd Pozsonyban szerzett teológiai képesítést. Tápiószelén 1870-72 között nevelőként tartózkodott. Aszódon az evangélikus algimnáziumban 1872-86 között volt tanár, illetve igazgató. 1886-1902 között Selmecbányán gimnáziumi tanár.
A felsorolt nevek ékes bizonyítékai annak, hogy a Petőfire is nagy hatással lévő aszódi „szellem” – mégha az áttételek és a települési korlátok miatt szerényebben is- Tápiószelén is éreztette hatását. Hozzájárult ahhoz a máig ható, egyedülálló szellemiség kialakításához, mely a XIX. században a Tápiómentében Tápiószelét jellemezte.
Gádoros község Békés megye nyugati felében található település. Honlapján mint a község nevezetességét említik meg Cancrinyi Emília unokájának sírját. 1938-1977 között 39 évig élt Gádoroson udvardi Kossuth Lászlóné, szül. Holtzer Hedvig. „Kossuth néni” férje Kossuth Gábor unokája volt.
Tápiószele nyugati peremén található a Tápiómente leghangulatosabb, legtöbb történeti síremlékkel rendelkező evangélikus temetője. Közel a községbe vezető országúthoz, szemben a jelenlegi benzinkúttal –némileg elkülönülve a többi síremléktől- található Cancrinyi Emília és Mocskonyi József sírja. A múzeum baráti kör tagjai 1998 tavaszán tették rendbe környezetét. A nagykátai Kossuth Lajos Hagyományőrző Csapat tagjai minden, Tápiószelét érintő „felfedező” útjuk során megállnak Petőfi halhatatlan kedvese sírjánál. A nagykátai hagyományőrzők 1998-ban felkeresték Petőfi aszódi iskolájában berendezett emlékmúzeumot, majd 2006-ban eljutottak Kiskőrösre is, ahol a költő szülőházát tekintették meg.
Basa László
