Basa László helytörténész a „Nagyságos Fejedelem” és vidékünk közös történelmével ismerteti meg az olvasót.
300 éve történt…
II. Rákóczi Ferenc utolsó tartózkodása és táborozása
a Tápió mentén 1710 február-márciusában
A Tápiómente 1703-1711 között zajlott kuruc kori történelme legjelentősebb eseményei zajlottak 1710. február-március havában. II. Rákóczi Ferenc a szabadságharc vezéreként ezekben a napokban a legtöbb tápiómenti települést kereste fel, s a 9 évig tartó harcok során a leghosszabb ideig tartózkodott kishazánk, a Tápió mente területén. Ennek az eseménynek a történetét kíséreljük meg vázlatos formában feldolgozni a három évszázados jubileum alkalmával.
A Rákóczi-szabadságharc 300. évfordulója tiszteletére indított mozgalmunk, a „Rákóczi-évek a Tápió mentén” keretében 2003 óta sok-sok írással, rendezvények, kirándulások szervezésével próbáltuk meg felhívni kishazánk, a Tápiómente figyelmét történelmünk kiemelkedő fejezetének helyi epizódjaira. Minden évben az aktuális szabadságharcos évforduló adta az apropót a visszaemlékezésre, s tesszük ezt most is a mozgalom vége felé közeledvén. A következő tanulmány számos olyan információt közöl, melyek eddig egyetlen regionális összefoglaló műben, illetve a Nagykáta történetét feldolgozó könyvekben nem szerepelt, s ezért joggal számítunk szélesebb körű érdeklődésre.
Az 1703-ban kezdődött szabadságharc 1710-re már az általános kifulladás jeleit mutatta. A Rákóczi vezette szabadságharc ügyét különösen nehezítette a kedvezőtlen nemzetközi helyzet, a rossz termés, a pusztító járványok, a nemzeti egység megbomlása, a hadak egyre csökkenő harci morálja, a császár oldalára átálló tisztek mind nagyobb száma. Becslések szerint a szabadságharc 85 ezer halottat követelt, s az 1708-tól egyre erősödő pestisjárvány 410 ezer embert ragadott el az élők sorából. Nem sikerült megakadályozni, hogy a Dunántúl Heister kezére kerüljön, ebben többek között az is közrejátszott, hogy 1709 szeptemberében Lőrinckátán elhunyt Rákóczi legsikeresebb hadvezére, Bottyán János.
A 1710-es esztendő mindkét oldalról legtöbbet emlegetett települése Érsekújvár volt. Az erősség parancsnokává Rákóczi gróf Esterházy Antalt nevezte ki, aki eddigi kudarcaitól eltérően jól szervezett védelmet irányított. Ezekben a napokban mindenki arról beszélt, hogy miként fogta el Jávorka Ádám az új év első napján a nagyságos fejedelem egykoron volt „villámát”, a császár hűségére átállt Ocskay Lászlót. A hadbíróság által halálra ítélt árulót 1710, január 3-án végezték ki a császáriak által szorongatott érsekújvári vár udvarán.
1710 január elején a bécsi Haditanács Érsekújvár elfoglalását tűzte ki Heister legfontosabb feladatának. A stratégiailag fontos erősség köré erős gyűrűt vont a labanc katonaság. A Zólyom, Nógrád, Hont és Bars vármegyékben báró Sickingen altábornagy próbálta megakadályozni, hogy a vár felmentésére kuruc erők érkezzenek.
Rákóczi számára a kuruc mozgalom megszilárdítása Érsekújvár megtartásával még elképzelhető volt. E célból indult el január első napjaiban a Munkács melletti Dolháról. Január 16-án érkezett Gyöngyöshalászra, 18-án Ecsédre, illetve január 20-án a Nógrád megyei Kállóra. Kállón a fejedelem –hol két napot töltött- beszédet mondott a téli hadjáratban résztvevő katonái előtt :
„Utolsó kardot vontanak ki…viseljétek magatokat vitézül s a csatában meg ne szaladjanak, mert ha megszaladnak az utolsó közönséges katonának is joga van akár saját tisztjét is lelőnni…”
Rákóczi seregében ekkor fontos segítséget jelentő svéd és lengyel segédcsapatok is voltak, ami a magyarokkal együtt mintegy 12 ezer fős hadsereget jelentett. Az oroszok elől menekülő svéd és lengyel csapatokat 1709 végén fogadta zsoldjába a fejedelem. A svédeket franciául, a lengyeleket latin nyelven biztatta. A fentiekből arra következtethetünk, hogy Rákóczi egy sorsdöntő csatára készülhetett. Nem így volt, sem az osztrák, sem a kuruc haderő nem tervezte az összecsapást. Ami január 22-én Romhánynál történt, az egy véletlenszerű találkozásból kibontakozó ütközet volt.
A svéd és lengyel csapatokkal megerősített kuruc balszárny valósággal elsöpörte Sickingen tábornok 1500 vértesét, maga a császári vezér is alig tudott megmenekülni. A diadal tökéletesnek látszott. Ekkor azonban jelentkezett a kuruc hadsereg egyik legnagyobb hibája, a fegyelmezetlenség. A kuruc katonák a labanc tábor fosztogatásába kezdtek, s a rend és fegyelem a tisztek minden erőfeszítése ellenére felbomlott. A vigyázatlan magyar hadsereget ekkor támadta meg Saint Croix tábornok lovassága. A támadásra nem számító kuruc gyalogság soraiban pánik keletkezett, s a szétfutott hadat a csatától néhány kilométerre sikerült csak rendbe szedni.
Romhánynál a kurucok jelentős számbeli fölényben voltak, így a császáriaknak 700-800 fős veszteséget okoztak, míg a magyarok a maguk részéről 406 katonájuk halálát, illetve sebesülését ismerték el. A csatát akkor mindkét fél a maga győzelmeként könyvelte el. Az tény, hogy a magyarok körében akkor ez a vereség nem okozott még letörtséget, letargiát. A romhányi csatavesztés azonban véget vetett a hadjáratnak, Rákóczi lemondott az Érsekújvár irányába történő további előrenyomulásról. Haszna a csatából csak annyi lehetett, hogy az Érsekújvár köré font gyűrű szorítása enyhült, s a következő hónapokban sikerült a várba utánpótlást jelentő készleteket bejuttatni. Romhánynál a kuruc szabadságharc utolsó nagy csatája zajlott 1710. január 22-én, ettől kezdve a magyarok már csak védekezni tudtak, támadásra nem futotta erejükből.
Tudomásunkra jutott Csajághy János hajdúezredének személyenkénti összeírása. Miután az ezred a Duna-Tisza köze északi részén működött, részt vett Érsekújvár védelmében és a fentebb ismertetett romhányi csatában, számunkra rendkívül fontos a névsor vizsgálata. Ez ideig pl. Nagykátán nem ismertünk név szerint senkit sem aki településünkről Rákóczi katonája lett volna. A lista többek között 10 tápiómenti településről tartalmaz neveket: a jelenlévő, a szökött, elesett besorolásban. Így Tótalmásról (Tóalmás) Csajági uram katonája volt 9 fő, Gombáról 3 fő, Kókáról 6 fő, Nagykátáról 16 fő (ebből szökött 12 fő), Pándról 5 fő, Sülyből(Sülysáp) 8 fő, Szecsőről (Tápiószecső) 7 fő, Szentlőrinckátáról 5 fő, Szentmártonkátáról 10 fő, Uriból 13 fő. Most, a romhányi csata 300. évfordulóján emlékezzünk tisztelettel az 1710. július 25-én még a fejedelem hűségén volt nagykátai kuruc katonákra: Komjáti Józsefre, Molnár Györgyre, Nenei Miskára, Thot Lászlóra. A szökevények nevét majd egy másik tanulmányban közöljük, ne legyünk ünneprontók. Tisztelegjünk az igaz ügy mellett a legvégsőkig kitartó szentmártonkátai kurucok emléke előtt: Szabó Pál, Siros Istók, Kulcsár Pál közkatonák neve vált így ismertté. Természetesen más egységekben még harcoltak szép számmal tápiómenti településekről származó katonák. Az ő nevüket talán sohasem tudjuk meg, így névtelenül is övezze helytállásukat az utókor tisztelete.
1710 januárjának, illetve a romhányi csatának az ismertetése részünkről azért volt még fontos, mert mindezek bemutatása alapján érthetjük meg, hogy miért és hogyan került Rákóczi a térségünkbe, miként vált a következő egy hónapban a magyar történelem színterévé a Galga-mente, a Tápió vidék és a Jászság. Rákóczi 1710. február-márciusi e vidéken történő tartózkodása az érsekújvári vár védelmét megerősítő utánpótlás biztosítása érdekében történt.
A romhányi csata után a fejedelem és kísérete előbb Galgamácsára vonult, majd január 23-február 2. között Galgahévízen és Turán táboroztak a kurucok. Így írt ezekről a napokról a fejedelem titkára:
„ kívánván a tovább való hadi operatioknak jobb folytatása kedvéért egy kevéssé megnyugosztalni, és az elszéledett katonaságot is öszvecsuporoztatni, a hadakkal Nemes Pest Vármegyében ment és Mácsa-völgyében való falukban a hadakat letelepítette; maga Hévíz nevű faluban szállván 24.,25.,26.,27.,28.,29.,30.,31. ott subsistált, hadi consulatiókban töltvén ideit, az hová is alkalmas katonaság elszéledtektűl confluált.”
Rákóczinak a Galga-, majd a Tápió mentén való huzamosabb tartózkodásának egyszerű a magyarázata. Ő is tudta, hogy a szabadságharc végkimenetele szempontjából fontos események a Felvidéken történnek majd. Az időjárás nem kedvezett egy nagyobb offenzíva megindításának –valljuk be őszintén: erre már nem is volt erő a kuruc hadvezetésben-, s a hadak –ezen belül a szorongatott vár védői segítésének- egybentartásának, ellátásának, esetleges bevetésének a felvidéki hadszintéren tökéletesen megfelelt ez a készenléti állapot. Az már más kérdés, hogy a több ezer katona ellátása milyen terhet rótt az amúgy is évek óta osztrák és magyar oldalról egyaránt kizsigerelt falvak lakosságára.
Rákóczi emlékirataiban így jellemezte ezeket a napokat:
„Így töltöttem februárt és márciust, végül tűzifa és tábori kalyibák híján kénytelen voltam a pestis következtében félig, vagy egészen kiürült falvak közelében táborozni, hogy az elhagyott házakat lebonthassam és fájukat felhasználjam.”
A fejedelem a galgahévizi templomból maga hordta ki az oda elrejtett 26 zsák lisztet. Ezen foglalatosság közben érkezett oda egy díszes delegáció, amely a spanyol királytól az Aranygyapjas rend kitüntetést hozta Rákóczinak. Ez a kitüntetés látszik a híres Mányoki festményen is. 11 napig kvártélyoztak itt a kurucok, s amikor a korabeli feljegyzéseket idézzük, tesszük azt a későbbi, szentmártonkátai-nagykátai táborozás körülményeinek bemutatása céljából is.
„Három s négy esztendőbeli vermes jószágot, csigázás alatt felvették búzát 1865 kilát, szarvasmarhát levágtak 29,lovat kiket felfogtak 10, sertéseket kiket el lövöldöztek 40, szekeret, melyeket elhajtottak és megégettek 25, kősókat 25.”
Galgamácsán X. Károly svéd király segédcsapatainak egy része volt elszállásolva, akik ugyancsak nem fizettek a kosztért, kvártélyért.
„Mikor a svékusok rajtunk laktak nyolcad napig két ezer akit vermes jószágunkat elprédálták…megért volna ezer forintot az életin kívül, marhánkot kit levágott tizennégyet.”
Erasmus Henrik Schneidern von Weismantel német származású svéd tiszt a Gustav Zillich ezredes vezette egységben volt a romhányi csata résztvevője. A csata utáni napokról közöl értékes adatokat naplója:
„Most már ellátási okokból együtt kellett vonulnunk a magyarokkal. Ujból felkerekedtünk, és a Dunától bal kézre haladva február 2-án Gomba faluban ütöttünk tábort, s itt töltöttük a következő napot is…Egyéként egész menetelésünk során pestises sujtotta falvakon haladtunk keresztül, mi több, érintkeztünk, ettünk-ittunk lakosaikkal, sőt beszállásoltuk magunkat olyan házakba is, amelyekben pestisben elhalt, kiterített halottak feküdtek. A jóságos Isten megóvott bennünket a ragálytól: alig néhány bajtársunk esett a mirigykór áldozatául.”
A többi falu is kivette a részét a terhek viseléséből. Krucsay János ezerét Károlyi Sándor generális Hévízgyörkre kommandíroztatta. Eltartásuk Tóthgyörk, Domony és más szomszédos falvak kötelessége volt, amit oly erőszakosan szedett be Krucsay, hogy a megye panaszt tett a fejedelemnél. Rákóczi február 9-én Nagykátán kelt levelében figyelmezteti alvezérét:
„Kegyelmed is lássa be, a kunyhóbeli táborozása alatt a szegénységnél az általuk adott terményekkel megelégedvén, alkalmaztassa magát a felvett mostani táborozásaink formalitásához.”
A kuruc hadak Rákóczi vezénylete alatt 1710. február 2- 18. között Szentmártonkátán és Nagykátán táboroztak. Zsámbok, Tótalmás –ma Tóalmás- községek lakói február 2-án az átvonulás során láthatták a fejedelmet és kíséretét.
Miért kellett a seregeknek a Galga mentéről tovább állnia? Erre viszonylag egyszerű a magyarázat: a táborozó katonák felélték a települések tartalékait, nem volt több élelmiszer, abrak a lovaknak. Ugyanakkor Rákóczi tudatosan gyűjtötte a serege ellátását biztosító tartalékot, s e célból állandóan változó helyszínekre volt szüksége. Emlékirataiban így ír erről:
„Elmondhatom, hogy Károlyi…ismervén a vidéket és a falvak teherbírását, hamarosan elhozta hozzám a kivetési tervet, mely szerint ki-ki a jászberényi templomba tartozott szállítani a gabonát a hadsereg élelmezésére.”
A kuruc katonaság és a falvak lakossága közötti kapcsolat sem lehetett felhőtlen, erről egy Szentpétery brigadérosnak címzett levél árulkodik:
„A megyében állomásozó katonaság kihágásokat követ el, a porciókat készpénzben követeli, a szegény népet gyötri, feleségével rútul bánik, azokat összehívja, velük táncol és mulatozik, s ha a férjek ez ellen szót emelnek, börtönbe vetik őket…”
A hadiélelmezésnek a lakosságot érintő közvetlen formája - ami egyben rá a legnagyobb terhet is rótta- az un téli bekvártélyozás volt. A Regulamentum Universale részletesen szabályozta, előírta a katonák által a házigazdától követelhető élelem-és abrakmennyiséget. A katonák elszállásolását a helyi bíró megkérdezése alapján az un. kvártélymester szervezte meg. Szentmártonkáta és Nagykáta az ún. assignációs –utalványozás- módszer alapján vett részt a nagyobb létszámú katonai egységek ellátásában. Az ellátás ellenértékét tartalmazó utalvány beváltására a szabadságharc közelgő vége miatt már senkinek sem volt lehetősége, 1710-ben különben sem volt már erre pénz.
A források eddig a szentmártonkátai táborról írtak. Ha figyelembe vesszük a korábbi táborozások során az egy alkalommal több településre kiterjedő kvártélyt, Mártonkáta teherbíró képességét, beláthatjuk, hogy egy ilyen nagyságú had ellátását egyedül nem tudta volna biztosítani. Az a tény, hogy Rákóczi február 9-én Nagykátáról címezi levelét, bizonyítja, hogy a fejedelem a 16 nap alatt valószínűleg többször felkereste a másik Kátát is. A főhadiszállása minden valószínűséggel Szentmártonkátán lehetett, ugyanis erről a településről tudósít az első magyar újság, az 1705-1710 között kiadott Mercurius Veridicus két száma is. Miért Szentmártonkáta és miért nem Nagykáta volt a főhadiszállás helyszíne? A választ minden valószínűséggel az adja meg, ha összehasonlítjuk egy 1715-ös adatok alapján a két település lakossági összetételét.
Szentmártonkátán 68 adózó colonus –vagyis jobbágy- családot, zsellércsalád 7 volt, özvegy 3, vagyis 78 családot írtak össze. Az akkori családok átlagos lélekszámát alapul véve, ez kb. 600-700 embert jelenthetett. Ezzel szemben „Nagy(Cseke)Kátán” 45 jobbágycsalád, 16 zsellér família, egy özvegy, összesen 62 család volt, ami kb. 500 fős lakosságot feltételez. Tehát abban az időben Szentmártonkáta nagyobb lélekszámú, tehetősebb település volt , mint szomszédja. A feladat, melynek ellátása a két településre ezekben a napokban hárult, emberfeletti lehetett. Gondoljunk bele, hogy 1000-1200 embernek kellett ellátni, etetni-itatni egy közel 10 ezer fős hadsereget.
A levéltári morzsák amolyan mozaikszerűen adnak ezekről a napokról némi fogódzót. Így pl. Balanyi Béla kutatásaiból tudjuk, hogy Kecskeméten február 4-én 2 tallérért, 1 garas és 18 dénárért egy szarvast vettek, s azt a fejedelemhez vitték ajándék gyanánt. Február 10-én ismét útra kelt egy kecskeméti küldöttség, s ezúttal egy oka fügével és egy oka dohánnyal ajándékozták meg Rákóczit. Harmadszor halat, fügét, mazsolaszőlőt, 1 oka kávét vittek 6 tallér, 1 garas és 12 dénár értékben. 1710. februárjában a fejedelmet több ceglédi, nagykőrösi, kecskeméti, jászberényi küldöttség kereste fel, s ilyenkor a kor szokásainak megfelelően „illet” ajándékot vinni. (Különösen ha adók vagy a katonaállítás mérséklését akarták elérni…)
Nagykáta plébánosa –ki hivatalból vezette a falu krónikáját, a História Domust- az 1665-ben született Odoly János volt. 1698-ban lett a település plébánosa, ezt a hivatalt töltötte be 1730-ban bekövetkezett haláláig. Nevéhez fűződik a templom jelentős megújítása, a temetőnek a jelenlegi helyen való létesítése. A falu korábban volt földesura, a mindvégig császárhű Keglevichek helyett annak birtokait a fejedelem saját szekretáriusának –titkárának- ,Aszalay Ferencnek juttatta. Arról nincs tudomásunk, hogy 1710. februárjában a fejedelem nagykátai fogadásában Aszalay uram részt vett volna. A falu plébánosa és a bíró azonban fontos szerepet tölthetett be a településre nagy terhet rovó napok zökkenőmentes megszervezésében.
Sajtótörténeti jelentőségű idézet következik. Az első magyar újság 1710. február 8-án közölt először a Tápió mentéből tudósítást, e napon jelent meg először újságban egy Tápió melléki település neve.
„ A szentmártonkáta melletti táborból,
(1710.) február 8-án
A lengyel katonaság parancsnokát, Grundecki János urat, ezt a kiemelkedő bátorságú férfiút, aki egyébként Ruda kapitánya, jeles haditetteiért és érdemeiért, különösen pedig a legutóbbi romhányi csatában végrehajtott fegyvertényéért, a fejedelem őfelsége ünnepélyes körülmények közt tábornokká léptette elő. Hogy pedig a dicsőség mezején újabb babérokat gyűjtsön, a lengyel katonaság egy részével (Érsek)Újvár felé indította gróf Esterházy Antal tábornagy úr őkegyelmességéhez. Maga a fejedelem őfelsége, a Duna-Tisza közi hadsereg többi részével, a rácok elleni új hadjáratra készülődik. Ugyanis híre jött ,hogy ezek zsákmányra éhesen nagy számban verődtek össze Szegednél, s az a szándékuk, hogy innen ki-kicsapnak a szomszédos helyek szarvasmarháinak megszerzésére.”
A fenti idézet újabb két jelentős évfordulót jelez: 300 éve kezdődött a Tápiómente magyar-lengyel barátsága, három évszázados régiónk sajtótörténete.
A második tudósítás:
„A Szentmártonkáta melletti táborból,
(1710.) február 17-én
Az egész sereggel megindultunk a zsákmányolásra készülő rácok ellen, akikről az a hír jött, hogy Szeged körül gyülekeztek össze. Amikor azonban hírét vették a fejedelem őfelsége megindulásának, megint szétszóródtak a Tisza-kanyarok belsejébe.”
Rákóczi állandó kapcsolatban állt az ostromlott Érsekújvárral. Szentmártonkátán 1710. február 12-én kelt levelében megrója gróf Eszterházy Antalt lassú és nehézkes hadmozdulataiért. A levél további részében hosszasan fejtegeti a szabadságharc nyomorúságos helyzetének fő okát, az egyéni önzést, a haszonlesést, a szegények nyomorgatását.
„…az mostani szorongattatásunkat is nem egyébnek tulajdoníthatom, hanem hogy mindnyájan hazánk szolgálatja jutalmát nem annak szabadulásátul, hanem erszényük megtöltésétől várjuk, - és minekutána az fiscalitások fundusát ezekre kiosztván, a szegénységnek képtelen adóztatására jutottunk : nem volt csuda, hogy annak átkaival Isten ostorát magunkra húztuk…”
A levél a Rákóczi-szabadságharc nagy kutatója, Thaly Kálmán szerkesztette Archivum Rákócziánum I. oszt. III. kötetében jelent meg 1874-ben.
Rákóczi –miként arról a Mercurius Veridicus is beszámolt- február 19-én Ceglédre vonult a rácok újabb támadását elhárítandó. Rákóczi visszahagyva a három város –Cegléd, Nagykőrös, Kecskemét- védelmére a lengyel katonaságot, február 23-án Jászberénybe érkezett. Ekkor vonult át minden valószínűséggel Tápiószelén. Egy hónapig, március 24-ig maradt a fejedelem a jászok fővárosában. Főhadiszállásáról irányította a szabadságharc kül-és belpolitikáját, hadmozdulatait. Berényben táboroztak ezekben a napokban a svéd és lengyel csapatok megmaradt egységei. Besenyi Vendel kutatásaiból tudjuk, hogy Decsi István, a város főbírája 918 kila zabot és árpát tudott összeszedni, s a paróchiális templom pénztárából pedig 535 rénes forintot kölcsönzött a hadak ellátásához. Rákóczi Jászberényből utasította Pest megyét, hogy a sereg ellátására 600 vágómarhát és 9000 köböl –kb. 500 mázsa- gabonát szolgáltassanak be.
Rákóczi berényi szállása egykoron a Déryné utca és a Lehel tér sarkán állott, kb. ott ahol ma a nagy színésznő szülőházát jelölő emléktáblája látható. A fejedelem a harc további folytatásához, illetve Érsekújvár megsegítéséhez jelentős mennyiségű élelmiszer tartalékot halmozott fel. Ennek a készletnek egyik „lerakata” a mai berényi Nagytemplom helyén álló középkori eredetű templomban volt. A berényi tartózkodást megszakítva március 22-én Gödöllőn, 23-án Kókán járt. Ekkor jelentős mennyiségű összegyűjtött élelmiszert juttatott az ostromlott Érsekújvárba. Ez utóbbi dátum egyben azt is jelenti, hogy 1710. március 23-án utoljára tapodta a Tápiómente földjét a nagyságos fejedelem csizmája.
Miután Jászberényben a lovak ellátását biztosító takarmány elfogyott, a fejedelem március 25-én főhadiszállását áttette Kisérre –ma Jászkisér-, ahol április 20-ig tartózkodott. 1710. márciusától tehát a kuruc szabadságharc vezére végképp eltávolodott térségünktől, azonban még sokáig élvezte a jászok vendégszeretetét, intézkedései még néhány hónapig érintették a tápiómenti falvakat.
1710. február-március havában a nagyságos fejedelem a tápiómente települései közül járt Tóalmáson, Szentmártonkátán, Nagykátán, Tápiószelén, Kókán, ami a helyi krónikák fontos fejezete kell, hogy legyen. A fejedelmi látogatás emlékét márványba vésve Szentmártonkátán 2004-ben, Kókán 2007-ben avatott emléktáblák őrzik. A „Rákóczi-évek a Tápió mentén” mozgalom minden év áprilisában Szentmártonkátán, a nagyságos fejedelem bronzba öntött arcmása –Sebestyén Benedek ref. lelkész alkotása- előtt tartja központi megemlékezését. Ilyenkor mindig felidézzük a szabadságharc 300 éve történt eseményeit.
A nagykátai gyermekkorú hagyományőrzők az elmúlt évek során ugyancsak a mozgalom keretében járták végig a cikkben is említett Rákóczi-emlékhelyeket, s közreműködtek a különböző tápiómenti települések megemlékezéseiben. A nagykátai hagyományőrzők emlékápolásáról, a Tápió menti Rákóczi-emlékhelyekről közlünk felvételeket a cikk mellékleteként látható galériában. További írások, képek és dokumentumok tekinthetők meg a kossuth94.5mp.eu honlapon a „Rákóczi-évek 2003-2011” menüpont alatt.
Basa László
