2010. május 28-án került sor a XII. Blaskovich Napok múzeumi programja ünnepélyes megnyitójára. A rendezvény keretében Dr. habil. Kálnoki-Gyöngyössy Márton, a Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága vezetője mutatta be a múzeum új kiállítását: „Érmek és értékek-a Blaskovich gyűjtemény numizmatikai anyaga” c. időszaki tárlatát.

KÉPEK

A kiállítás jelentőségét többek között az adja, hogy a nagyközönség eddig még nem láthatta a Blaskovich Múzeum numizmatikai gyűjteményét. A régió területéről összegyűjtött pénzérmék, emlékérmek 7500 darabból álló kollekciója 1978-ban került Tápiószeléről a ceglédi Kossuth Múzeumba. A Tápió mente területéről a földből előkerült „írott források” –ahogy az ötödikesek történelemórán tanulják- egy része a Magyar Nemzeti Múzeum éremtárában volt található a feldolgozás idején.

A szelei kiállításon, előkelő helyen három vitrint foglalnak el a Nagykáta-Alsóegreskáta területéről 1962-ben előkerült későközépkori dénárleletek kiállított példányai.

Hunyadi Mátyás (I. Mátyás) (1443-1490) korából Budán 1468-81 között, Kassán 1468-81 között, Körmöcbányán 1471-ben, Nagybányán 1482-1496 között, Bécsben 1485-1490 között vert dénárokat látunk az első vitrinben.

II. Ulászló (1456-1516) uralkodása idejéből Nagybányán 1500-1502 között, Körmöcbányán 1490-1499 között vert érmeket helyeztek el a tárlóban. A tragikus sorsú II. Lajos (1506-1526) korából 1516-ban, 1518-ban, 1520-ban, 1526-ban sajtolt dénárok mellett látunk egy 106-1526 között keletkezett obolust, más szóval féldénárt.

Szapolyai János-I. János (1487-1540) időszakát Kassán 1526-ban és 1538-ban, valamint Körmöcbányán 1527-ben vert dénárok jelzik. A Habsburg I. Ferdinánd (1503-1564) megosztó királysága alatt Kassán 1527-ben, 1528-ban, 1530-ban, 1533-ban, az 1534-48 közötti időszakban készült érmei készültek. Találunk még a tárlóban ebből a korból Tirolban, Boszniában, Csehországban vert pénzeket is.

A továbbiakban szeretném felvázolni a leletek előkerülésének körülményeit, azt a kort, mely során a dénárok elrejtésre kerültek, s végül megpróbálom a kollekció bemutatását a kiállítás megtekintéséhez kedvcsinálás gyanánt.

Egy helytörténész mondandójához ritkán veszi igénybe saját élményeit. Az objektivitásnak jobban kedvez a kívülálló szemével történő rálátás, a tények emóció nélküli tálalása. Ez esetben mégis szeretnék kivételt tenni. Amikor megláttam a vitrinben a körömnyi nagyságú kis érmeket, azonnal eszembe jutottak saját gyermekkori élményeim.

Édesanyám 1962-ben a Magyar-Koreai Barátság Mgtsz. kertészetében dolgozott. Egyik este – mert a busz bizony mindig a kora esti órákban hozta őt haza Nagykátára - vacsoránál mesélte, hogy szántás közben „Mátyás király pénzét” forgatta ki az eke. Mondandója nyomatékául a kezembe csúsztatott egy pillekönnyű, papírvékonyságú, hullámos peremű, fehér fémből készült érmet. Arra emlékszem, hogy kettős érzés vett erőt akkor rajtam. Egyfelől igencsak megilletődve vizsgálgattam az elmosódott nyomatú darabot, másfelől egy kicsit csalódott voltam. Valahogy nagyobbnak, csillogóbbnak, fényesebbnek gondoltam gyerekfejjel „Mátyás király pénzét”. A kis érme sajnos elkallódott, s anyám később már azt mesélte, hogy „Pestről jöttek emberek, s szedik össze a pénzt.”

Az 1962-ben nyolcadik osztályt végzett, a történelem iránt az átlagosnál jobban érdeklődő nyakigláb kamasz nyáron a tsz-ben dolgozott, előteremtendő az őszi továbbtanulás költségeit. Keresményemből megvehettem életem első fényképezőgépét, mely egy műanyag dobozú „Pajtás” volt. Büszkén vittem ki másnap Egreskátára, s elkészítettem vele életem első felvételét. A kép a szőlőültetvényen dolgozó asszonyokat –anyámat és munkatársait- ábrázolta. Azt, hogy ez a föld valamikor a középkori Egreskáta házait hordozta, akkor még nem tudtam. Itt, ezen a helyen találták meg 1962 tavaszán a magyar régészet és numizmatika egyik legjelentősebb éremleletét. Abban az időben országos napilapok, a Népszava, az Esti Hírlap, a Pest Megyei Hírlap írtak a „kincsről”, s egy ideig erről volt híres és ismert Nagykáta.

Amikor 1994-ben a nagykátai Mátray iskolában létrehoztam a történelem- és honismeret szakkört, első kirándulásunk Kenderhalomra, majd egy héttel később Egreskátára vezetett. A lekaszált lucernásban már hiába kerestük „Mátyás király pénzét”, helyette csak a középkori falu és temploma kicsorbult építőköveit találtuk. Ezek a leletek akkor számunkra ugyanúgy a letűnt korok, „daliás idők” üzenetét közvetítették, mint az értékesebbnek, látványosabbnak bizonyuló pénzérmék.

A személyes vonatkozás után nézzük a tényeket. A szakirodalom a következőképpen számolt be a dénárok megtalálásáról:

„Nagykáta (Pest megye). A községből a Jászberény felé vezető út 4 km-es szakaszán, az egykori egreskátai Keglevich birtok helyén létesült Koreai Tsz. Területén a szövetkezeti központ szomszédságában elpusztult későközépkori település helyén mélyszántás és szőlődugvány kiszedése során három éremlelet került felszínre.

Az első lelet a megközelítőleg ÉD-i irányú homokos dombháton elhelyezkedő falu egyik házának maradványából került elő. Itt zöldmázas cserépedény töredékeivel mintegy 5600 db 1520-1530 közötti pénzt gyűjtöttek össze.

A második lelet az elsőtől kb. 600 m-re cseréptöredékekkel került elő. A lelet, melyben 80 db I. Ferdinánd (1526-1564) 1531-1533 évekből származó dénárai voltak, Liszkai Gusztáv helybeli általános iskolai tanár birtokába jutott.”

Az „Archeológiai Értesítő” 1963. 2. számában fellelt rövid híradás jegyzete: „MNM Adattári aktaszám XIX. 425/1962. Az első lelet és a második egy része a MNM Éremtárában van, de feldolgozásuk még nem történt meg.”

A napokban megnyílt kiállítás szöveges tájékoztatója a következőt tartalmazza:

„Nagykáta – Alsóegreskáta. A település északi határészén, az egreskátai tsz-központtól délre, a 16. század végén végleg elpusztult egykori Egreskáta falu területén mélyszántást végeztek 1962-ben. Kiszántott házmaradványok között három, ezüstpénzekből álló, egykor a földbe elrejtett éremkincs került elő. Két kincset eredetileg egy-egy cserépkorsóba, cserépfazékba rakva ástak el. Az egyik lelet I. Ferdinánd 1527 és 1548 közötti magyar dénárjait tartalmazta. Második leletben I. Mátyás, II.Ulászló, II.Lajos, Szapolyai János és I. Ferdinánd magyar dénárjai (legfiatalabb pénzek 1528-ból) voltak. A harmadik lelet szintén I. Mátyástól I. Ferdinándig tartalmazott magyar pénzei szintén 1548 éviek. A pénzkincsek a Magyar Nemzeti Múzeumba kerültek, onnan a második és a harmadik lelet (505 és 830 darab) a Tápiószelei Múzeumba 1964-ben. A leletek egy része valószínűleg szétszóródott a lakosság kezén, mert Ulrich Márton nagykátai lakos közel 800 db-ot ajándékozott a Tápiószelei Múzeumnak 1962-ben.”

Ulrich Márton 1962. május 19-én keltezett leletet bejelentő levele többek között a következőt tartalmazta:

„A Magyar- Koreai Barátság MTSZ nagykátai, alsóegreskátai gazdaságában, a volt gróf Keglevich uradalom ugynevezett Kiskastély déli oldalától nyugatra, a kastélytól 350-400 m-re mélyszántás –50-70 cm- közben az eke a küldött pénzdarabokat, valamint egy cserép fazékfélét dobott ki, a fazék összetört. Több darabját a fazéknak nem találtam, valószínű a fordítás közben a föld alá került. A terület ilyen mélyen nem volt még szántva, valamikor a kastély kertjéhez tartozott. Felszíne lankás-hullámos. A múzeum részére küldöm azzal, hogy szíveskedjék az esetleges megállapításokat közölni.”

Blaskovich János 1962. május 28-iki keltezéssel a következő levélben köszönte meg az igen értékes adományt:

„Köszönettel igazolom a T.M. részére f. hó 22-én küldött egreskátai éremlelet átvételét. A vastag fekete rozsdaréteggel fedett és csomókba összeragadt érmek csak többszöri átfőzés és különböző vegyszerekkel való takarítás után nyerék vissza simaságukat és ezüst színüket. Mos azonban már pontosabb számbavételük is lehetővé vált. T.f. közölhetem tehát, hogy értékes küldeménye 797db dénárból és 6 drb obolusból áll. Az érmek nagyobb része II. Ulászlóé (1490-1516), kisebb része II.Lajosé (1516-1626). Az érmek földberejtése a mohácsi vész idején történhetett. A vékonyfalú u.n. „vászonfazék”, s az érmek fekvőhelyének csekély mélysége azt is megvilágítják, hogy az érmek földbe rejtése igen sebtében történt. Becses ajándékát, mint a Múzeum iránti ismételt figyelmének jóleső tanújelét hálásan köszönöm.”

Blaskovich János a Magyar Nemzeti Múzeum Éremtára vezetőjének 1964. február 2-án címzett levelében arra utal, hogy a három részletben előkerült egreskátai éremlelet összesen 6675 darab példányt tartalmaz.

A Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatóhelyettese, Korek József (1920-1992) 1962-ben Egreskátán helyszíni szemlét tartott. Jelentése a MNM Adattára 425/1962.XIX. tételszám alatt 9 lapból és egy térképvázlatból áll. Korek József fő kutatási területe a középső és késő neolitikum, a tiszai és az alföldi vonaldíszes kerámia kutatása volt. Jelentésében nemcsak a numizmatikai tételeket sorolja fel, hanem a lelőhelyet komplexitásában kezelve kitér más koroknak a helyszínen fellelt tárgyaira is. Idézet Dinnyés István kiegészítéseit tartalmazó jegyzőkönyvből:

„Nagykátáról Jászberény felé vezető út (31-es DI) 4. km-es szakaszán, az egykori egreskátai Keglevich birtok helyén létesült Koreai tsz (-Magyar-Koreai Barátság MGTsz, DI) területén, a szövetk. Központ közvetlen szomszédságában, egy közel É-D irányú, homokos dünén, melyet mindkét oldalról egykor mocsaras, ma rétnek használt terület övez. A dombhát D-i részén, kb. 100 m-re az úttól, bozótos területen XVIII. sz-i kápolna maradányai.

Szántás során a dombon későközépkori falu (Egreskáta ?,DI) maradványai, templom és temető (kerültek felszínre). Az első éremlelet zöldmázas edényben; 1520-1530 körüli időkből; kiszántott középkori ház foltjában került elő. Ugyanitt szarmata cserepek is a felszínen. A második lelet az elsőtől 600 m-re ÉK-re, I. Ferdinánd dénárai 1531-től. A harmadik lelet az elsőtől K felé, 60 m-re került elő.( A térképvázlat a 3. pénzlelet mellett nefrit kőbaltát jelez—DI)”

Egy régészeti lelet utóélete mindig izgalmas, sok kérdésre próbálnak a feldolgozás során feleletet kapni a szakemberek. Az első mindig az, hogy –miután tárgyi emlékekről van szó- mikor készültek, s mikor kerülhettek elrejtésre a dénárok. Pénzérme esetén a keletkezés időpontjának meghatározása viszonylag egyszerű. A középkorban a pénzverés uralkodói kiváltság volt. Ha fellapozzuk az Unger féle éremhatározót, látjuk, hogy milyen emblémák, ábrák, jelképek kerülhettek az érem két oldalára. Az uralkodó stilizált arcmása, címere mellett–általánosan használt országcímer ekkor még nem volt használatban, az uralkodóé jelképezte a nemzetet- egyházi motívumok találhatók a pénzeken. Az Árpád-házi királyok évente vertek új pénzt, melynek kötelező beváltása számukra jelentős haszonnal járt. Később ez már csak az uralkodóváltáskor következett be. Elképzelhető, hogy mennyi fajta érme lehetett forgalomban, ahol hovatovább már csak a nemesfém tartalom lett az elsődleges értékmérő.

Az 1527-1548 közötti időkben készült pénzérmék születése a magyar történelem rendkívül izgalmas, ugyanakkor igencsak zűrzavaros időszakát határolja. A mohácsi csatavesztés, a kettős királyválasztás, Buda 1541-es török kézre kerülése, a török tartós berendezkedése, az ország három részre szakadása esik erre az időszakra. Amit biztosan tudunk: a budai szandzsák 1546. évi összeírása szerint mind Csekekáta, mind pedig Egreskáta a hódoltság területére esik, így már a töröknek adózik.

Ha már egymás mellett említettük a két középkori települést, érdemes megvizsgálni a mai Nagykáta elődjének tekinthető Csekekáta és a mai város külterületét képező, akkor még önálló település Egreskáta jellegét, nagyságát, kapcsolatát. Ebben nagy segítségünkre van a fentebb említett 1546. évi összeírás –defter-, mely mindkét település legfontosabb jellemzőit is rögzítette. Mindkét falu birtokosa egy Haszán nevű szpáhi, aki így tímárbirtokként kezelte az adományt. A török lovas katona valószínűleg hadiérdemei elismeréseként kapta a faluban az adószedés jogát, mely adomány azonban bármikor érvényét veszíthette. A jól ismert rablógazdálkodást ez a bizonytalan jövő kényszerítette többek között a szpáhikra, s talán ez okozhatta Egreskátának az 1500-as évek végén történő pusztulását is. A kor –s egyben a tímárbírtok jellegére jellemzően- az 1546-os, 1559-es, az 1562-es, 1580-as, 1590-es összeírás tanúsága szerint minden esetben más és más volt a két falu szpáhi birtokosa.

A fentebb jelzett időpontokban befolyt földesúri jövedelmek alapján mindkét település un. tezkereli birtoklás révén kapta meg a budai beglerbégtől a földesúri joghatást, vagyis a birtokjogot nem kellett jóváhagynia a magas portának. Az egreskátai Haszán szpáhinak 1546-ban – miután a faluból beszedett jövedelme meghaladta a 3000 akcsét- egy jól felszerelt lovast, ún. dsebelit kellett kiállítani a budai basának.

Az 1546-os defter adatait elemezve sok mindenre választ kapunk, többek között segítségével összehasonlítható a két szomszédos település is. „Egröskátán” 1546-ban 20 családfőt és 3275 akcse befolyt adót írtak össze. Csekekáta esetében ez 19 családot és 2724 akcse jövedelmet jelentett ugyanazon szpáhi birtokosának. Az akkori családlétszámok alapján „Egröskáta” esetében ez kb. 500 lakost, Csekekátán valamivel kevesebb jobbágyportát jelentett. Ha összehasonlítjuk a legfontosabb két alapadatot, nyilvánvalóvá válik, hogy ezekben az években Egreskáta volt a módosabb, nagyobb lélekszámú település.

Egreskátán 1559-ben Kászim bin Derjá ziámet-birtokos 2456 akcse, 1562-ben Kurd bin Timur tímár-birtokos 2188 akcse, 1580-ben Berekat Hüzsejn ziámet-birtokos 10 000 akcse befolyt jövedelemmel bírt. A dénárlelet elrejtése szempontjából számításba vehető 1546-os adatokat vizsgálva a következő képet kapjuk. A defter szerint egy átlagos egreskátai család 108 kila gabonát termelt, ami igencsak szűkös megélhetésre volt elegendő. (1 kila 35,27 liter űrtartalomnak volt megfelelő, ami a búza esetében 25,65 kilogrammot jelentett.) Csekekátán ugyancsak ennyire átlagolta a termést a korabeli defterdár.

A 20 nagycsalád 769 darab juhot tartott, mely öt gazdának jelentett kimondott jólétet. A legkisebb egreskátai juhnyáj 101 jószágból állott. A falu lakosai ebben az évben kimondott jólétben éltek, ugyanis mindenkit dzsizje-adó fizetésre köteleztek. Dzsizje-adót az fizetett, aki 300 akcse ingósággal –állat, termény,berendezés- rendelkezett. A török törvények szerint 50 akcse után 1 forint adóval sújtották a limitet elérő gazdát. Ez megfelel a Mátyás király idejében kivetett rendkívüli hadiadónak, ahol 6 forintból 1 forintot vontak el. A legmódosabbak ezen kívül még un. kapuadót is fizettek.

Egreskátán 1546-ban 10 család fizetett kapuadót –törökül reszmi kapi- közvetlenül a szpáhi földesúrnak. A más kifejezéssel iszpendzse-adónak nevezett sarcot ugyancsak 300 akcse értékű ingatlan alapján szedték be Szent György és Kászim napján 25-25 akcse értékben.

1562-re a gabonatermés átlaga visszaesett 58 kilára, ugyanakkor 8 gazda már összesen 990 birkával rendelkezett. Vizsgálva a defter további adatait, levonhatjuk belőle azt a következtetést, hogy az 1500-as évek második felében az egreskátai gazdák egyre nagyobb számban álltak át állattenyésztésre, juh és szarvasmarha tartásra. Mindezen száraznak tűnő statisztikai adatokat azért soroltam fel, hogy választ kapjunk arra a kérdésre, hogy honnét származhatott az a jövedelem, mely a három jelentősnek mondott dénárleletet eredményezte. Azt már most leszögezhetjük, hogy parasztporták gondosan eltitkolt vagyonkájáról lehetett szó, melyet az akkori idők bizonytalan körülményei közepette kerülhettek a biztonságosnak hitt rejtekhelyre. A pénzgazdálkodás ilyen mértékű pénzbeli gyarapodásának magyarázata lehet az is, hogy a falu török és magyar földesura kíméletlenül behajtotta a többnyire pénzben követelt adót. Ez volt a jól ismert „kettős adóztatás”, mely egyik okozója volt az ország végletessé váló pusztulásának, talán Egreskáta elnéptelenedésének is.

A dénár a latin denarius szóból származik, eredetileg római eredetű ezüstpénzt jelentett. A középkori Magyar Királyságban a legelterjedtebb fizetőeszköz volt. Törvények rögzítették a dénár nemesfém tartalmát – az ezüst és réz arányát-, méretét. Mátyás király idején pl. 50%-os volt az ezüst aránya. Hunyadi Mátyás idején egy etalon súlyméretű ezüstből 416 db. dénárt vertek, ez a Habsburgok megjelenése idején már 436 db. volt. Mindez egyértelmű pénzromlásra utal. Az akkori átváltási szokásnak megfelelően 100 dénárt számítottak át 1 ezüstforintra. A dénár mint fizetőeszköz Mária Terézia rendelete nyomán 1760-66 között szűnt meg, s ezen váltópénz szerepét átvette a krajcár.

Az obolus mint pénzérme a görög oboloszból származik, mely eredetileg súlymérték meghatározása volt. A középkorban a dénárt felező váltópénz volt.

Nagykáta a régészeti irodalomban mint dénárlelet lelőhelye három esetben szerepelt. Nagykáta erekközi részén 1964-ben markológéppel csatornaásást végeztek. A markoló kanál széttörte a pénzérmét tartalmazó égetett agyagedényt, az érmek szétszóródtak a felbolygatott földben. A bejelentés a Magyar Nemzeti Múzeumnak megtörtént. Parádi Nándor múzeológus a Csanda-Zalavári-Molnár-Petrikovics féle fémkereső műszerrel átvizsgálta a terepet, s a beszolgáltatott érmekkel együtt így 174 darab jutott a MNM birtokába. A kincs jellegzetes sárgásfehér színű, koromfoltos edényben volt, amit sajnos nem tudtak összeállítani. A helyszínen más kerámiatöredéket is találtak.

A korabeli jegyzőkönyv megörökítette a pontos lelőhelyet is: „Nagykátától keletre, kissé délkeleti irányban, Koncz Péter Rádás 25. sz. tanyájától 200 méterre délre. A leletegyüttest Gedai István numizmatikus-régész analizálta. Szakvéleménye szerint „a lelet legnagyobb része friesachi dénárokat tartalmazott, kívülük egy magyar lemezpénzt, egy kölni és két angol, valamint egy római Hadriánus dénárt.” Az elrejtés valószínű időpontja 1241, vagyis a tatárjárás időszaka lehetett.

1982-ben Dinnyés István, a Ceglédi Kossuth Múzeum régész muzeológusa –korábban a tápiószelei Blaskovich Múzeum vezetője- vezetésével ásatást végeztek Nagykáta határában az Árpád-kori falu temetője és temploma –ma Kenderhalomnak nevezett terület- helyét rejtő halmon. Az egykori sírokból, a halott szemgödrét takaró, vagy az elhunyt szájára-szájába helyezett érmek kerültek elő: II. Géza (1141-1162) és III. István (1162-1172) idejéből származó aprópénzek.

A következő kérdés, melyre választ keresünk: milyen értéket képviseltek a fellelt dénárok ? A Tápió mentén megtalált 16. századi éremkollekciók közül a legnagyobb értéket a tápiószecsői leletegyüttes jelentette, melynek áráért annak idején 16 lovat lehetett volna vásárolni. Miután az egreskátai dénárok jelentős része a lakosság kezén szétszóródott, csak becsléseink lehetnek az eredeti darabszámot illetően. Mindent összevetve kb. 2 ezer darab dénár lehetett a három lelőhelyen. (100 dénár ért egy forintot.) A régészeti szakirodalom átlagosan 40-50 forint alatti értékre átlagolja a mai Magyarország területéről előkerült leletek vásárlóerejét.

A 16. század második felében Amerika felfedezését követően, az újvilág kifosztásával hatalmas mennyiségű nemesfém beáramlása történt Európába. Ez a tény, valamint az ennek nyomán kibontakozó árforradalom, a permanens háborús viszonyok a pénz fokozatos elértéktelenedését vonták maguk után. Ebben az időben egy hízott disznó 5-6, egy ökör 8-10, egy lő 10-20 forintba került. Egy liter bort 5 dénár körüli árban mértek. Az igencsak elterjedt abaposztó méterenként 27 dénárba, annak külföldi változata 1 forint 92 dénárba került. A vásárban egy pár szattyán csizmát 1 forintért, egy pár karmazsin csizmát 3 forintért lehetett megvenni. Az átlagos napszámbér 18 dénár körül volt. A felvidéki bányászok heti 70-100 dénár munkabért kaptak. Hatökrös szekérrel végzett fuvar tarifája napi 20, a kétlovas fuvar napi 40 dénárba került. Egreskátán valószínűleg a falu gazdasági „előkelőségét” jelentő juhos gazdák rejthették el megtakarított pénzüket.

A régészek a leletek jegyzőkönyvei adatainak összehasonlításával azt is meg tudják mondani, hogy a magyar történelem mely korszakában kerültek elrejtésre az utókor által megtalált kincsek. A szakirodalom két ilyen korszakot emel ki: a 13. századot és a 16. századot. Az első a tatárjárás időszaka, a második a törökvilág bizonytalansága. Mindkét korban hadseregek áramlása, vonulása történt, s ezek a martalóc hadak bizony a legkisebb ellenállást nyújtó jobbágyfalvakat fosztották ki. Mindezek alapján egyáltalán nem meglepő, hogy az összes nagykátai dénárlelet e két korszakból származik.

A pénzkincsek elrejtése módjának általánosítható meghatározása is elvégezhető a leleteket kísérő jegyzőkönyvek segítségével. A középkorban –miután a papírpénz még nem volt forgalomban- a fémpénz bizony esetenként jelentős terjedelmet elérő mennyiségben is állhatott gazdája rendelkezésére. A fémpénzt többnyire vászonból vagy bőrből készült zacskóban, illetve különböző méretű cserépedényben tartották. A textília a földben elporladt, a tárolóedények többnyire összetört kivitelben kerültek elő. Egy átlagos szituáció: a földmunkák során előkerült cserépedényt –ha az már a munkálatok során nem sérült meg, nem tört össze- új gazdája összetörte, hogy a belsejében levő „kincshez” hozzájusson. A cserépdarabokat, mint általa értéktelennek minősített szemetet, többnyire eldobta. A kincsleletek fellelése során kevés cserépmaradvány került elő, s az a két egreskátai cserépedény, melyet összetört darabjaiból rekonstruáltak a régészek, nagy becsben áll, a régészeti szakirodalomban többször láthatjuk képüket.

Egy régészeti tanulmány így tesz említést az alsóegreskátai cserépkorsókról:

„…A XV. századi fazékformától kevés eltérés látható a XVI. Század második harmadából a nagykátai (5.kép 6,19.kép l ) és szatmárnémeti (Satu Mare) (5.kép,13), a század végéről a cegléd-szűcstelepi fazekakon (22.kép 3) A XV. századiaknál kissé megnyúltabb formájuk, felső harmadukban hasasodnak ki, bekarcolások vagy hornyolatok néhány sorban csak a vállukon van, belsejüket pedig máz borítja…”

Dinnyés István, a tápiószelei Blaskovich Múzeum vezetője volt az 1970-es években. Ő publikálta a Studia Comitatensia sorozat 1973-ban megjelent második kötetében a múzeum legjelentősebb régészeti leleteinek a bemutatását. Ebből idézek: „Nagykáta - Alsóegreskáta. Sárgásfehér, korongolt, belül és a perem alatt kívül zöld mázas, egyfülű vászonfazék töredékei. Ebben az edényben volt elrejtve a nagykátai-alsóegreskátai 1548-ban záródó dénárlelet. Leltári szám. 68.59.1.” 1975-ben a MNM Középkori Osztálya átadta a Blaskovich Múzeumnak az alsóegreskátai éremleleteket tartalmazó cserépedények töredékeit.

Parádi Nándor (1928-1997) régész, muzeológus a késő középkor egyik legszakavatottabb kutatója az Archeológiai Értesítő 90. számában, 1963-ban publikálta tanulmányát, mely a „Magyarországi pénzleletes középkori cserépedények” címet viselte. Ebben az írásban és illusztrációiban kiemelt helyet szentelt az egreskátai leletet tartalmazó cserépedényeknek. Mindez újabb bizonyítéka annak, hogy az 1962-ben fellelt leletegyüttes a magyar régészet és muzeológia fontos eseménye volt.

A leletek helyszínéből ugyancsak további következtetések vonhatók le. A 16-17. századból előkerült éremkincsek többnyire a török által megszállt területről, vagy azok határvidékéről kerültek elő. Ennek igen egyszerű a magyarázata: a bizonytalan viszonyok, a hadak vonulásai, a rablógazdálkodás nagyfokú létbizonytalanságot eredményeztek. Ebből fakadóan az értékek védelmére mindig nagy gondot fordítottak, azokat igyekeztek a fosztogatóktól védve jól elrejteni. Miután Egreskáta falu a 16. század végén „elpusztásodott”, lehet, hogy a falu pusztulásával van összefüggésben a házak falába, tövébe elrejtett kincsnek az utókor számára történő fennmaradása. A kincsek tulajdonosai közül a szakirodalom többnyire kizárja a földesurakat, akik ekkor már elhagyták a hódoltsági területet, s csupán adóik behajtása végett „látogatták meg” időnként egykori jobbágyaikat.

A tanulmány elkészítésével azt szerettem volna bizonyítani, hogy a Nagykáta-Alsóegreskátán 1962-ben megtalált középkori dénárlelet a magyar régészet fontos, településünk története kiemelkedő eseménye volt. Aki teheti az tekintse meg a tápiószelei Blaskovich Múzeum időszaki tárlatát. Talán valamikor Nagykátán is látható lesz a leletegyüttes, amivel történelmünk becses hírnökei egy rövid időre jelképesen hazatérnek.

Basa László