A legtöbb magyar kistérségnek van egy önmagát azonosító jelképe. Ezt a jelképet logó gyanánt aztán lehet használni kiadványokban, emblémát alkotva a propagandában. A Tápió mente esetében hivatalos döntés még nem született ebben a kérdésben, azonban a tápióbicskei ütközet 1910-ben elkészített emlékműve jó eséllyel számíthatna az önazonosságot kifejező regionális jelkép szerepére. Basa László szónoklata 2010. október 6-án hangzott el.
A térség országos viszonylatban is legismertebb köztéri emlékművét száz éve, 1910. október 23-án avatták fel egy országos ünnepség keretében.
A kiegyezés után, 1867-től hivatalosan is lehetett emléket állítani a szabadságharc jeles eseményeinek, mindenekelőtt az ütközeteknek, csatáknak. Országos viszonylatban is a legelső honvédemlékmű volt a váci csata 1868-ban leleplezett, öntöttvasból készült, gúlát formázó obeliszkje. Jászberényben 1870-ben készült el a honvédemlék, mely egy műkő hengeres oszlop tetején kialakított platón hadijelvényeket ábrázolt. 1901-ben avatták fel Isaszegen a község fölé magasodó dombon Radnay Béla zászlótartó honvédszobrát.
A tápióbicskei ütközet első köztéri emlékműve, Gerenday Béla alkotása 1897-ben készült, s az ütközet 48. évfordulóján a nagykátai Kossuth-téren avatták fel. Csak egy megjegyzés: Nagykáta főterét a helyi önkormányzat Kossuth 1894-ben bekövetkezett halála után nevezte el a szabadságharc vezéréről, s csak 1945 után kapta a ma is használatos Szabadság tér elnevezést.
Az 1849. április 4-iki ütközet tényleges első emlékhelyei a katonasírok voltak. Idézet Kossuth rendeletéből: „ Sírjaik ásassanak, ha lehet, azon a helyen, hol azok a hazáért elvérzettek, ne hordassanak össze, hogy unokáink jövőben is ismerjék és szentnek tekintsék azon csatatért, mellyen annyi hű honfiszív hőn dobogott…” Ez a magyarázat arra, hogy nem a községi temetőkben találhatók a közvetlenül a csatában elesett honvédek porhüvelyei. Más kérdés volt a nagykátai hadikórházban elhunytak helyzete, őket már értelemszerűen a temetőben illett elhantolni.
Az ellenség halottaira –kivéve a főtisztek- ez az elnöki rendelet már nem vonatkozott. Az ő tömegsírjuk a szőlőskertek között, a Ságra vezető út jobboldalán található, melyre egy helybéli nemes, Bitskey Viktor állított kovácsoltvas keresztet. Ez a ma is látható kereszt az ütközet legrégebbi emlékjele, egyfajta ereklye. Ez az emlékhely –melyet később feliratos emlékkővel is megjelöltek- a Riedesel-kereszt nevet viseli.
Tápióbicske és Nagykáta közös határában sok-sok egyedi sírhant volt. A helyi családi kötődéssel rendelkező Rákosi Viktor megejtően szép írása a „korhadt fakeresztekről” egy korszak szimbólumává vált. Az idők múlásával sajnos kopott a kegyelet, a gazdákat zavarta, hogy a megművelendő földjük közepén egy alig látható sírhant van. Első szervezett formában történő felszámolásukra 1882-ben került sor, amikor Fehér István tápióbicskei bíró a homokdombok közül a csontokat felszedette és a nagykátai út mellett közös sírba temette. A csontok fölé emelt kőkereszt ma már a község belterületén, egy lakóház udvarából lekerített részen áll.
A csata helyszínén található honvédsírok állapotáról a „Nagykátai Járási Hírlap”-ban gyakran jelent meg tudósítás. Ezekből megtudhatjuk, hogy ez a földterület sokáig a Keglevich-család birtoka volt. Valamint, hogy „míg e nemes, hazafiúi szeretetről ismert főúri család birtokában voltak e szabadságharci emlékek, addig azok gondozását és fenntartását e család annyira hazafiúi kötelességének ismerte, hogy ezen sírhelyek épségben tartását a birtok vevőjében szemben szerződésileg is biztosítani kívánta.” Közismert, hogy 1870 után következett be a Keglevich-birtok csődhelyzete, mely után az egreskátai és más birtoktesteket, a Nagykáta központjában levő kastélyt a család kénytelen volt eladni.
A grófi családtól a Tápió menti területet megvásárló nagykátai földbirtokost –annak ellenére, hogy a vételkor megkötött szerződés kikötötte a sírok gondozását- igencsak zavarta az ott levő honvédsírok látványa. A századforduló tájékán nyilvántartott 35 sírból tíz év múlva már csak 13 volt látható. A Nagykátán alakult Kispolgári Asztaltársaság vetette fel először, hogy a sírhantok alatt porladó csontokat „városunk e drága kincseit” mind a temetőből, mind pedig a bicskei út mellett levő mezőkről felszedik, s azokat egy közös sírba helyezik egy, a csatatéren felállítandó emlékoszlop alá.
A nagykátai járás hetente megjelenő folyóiratában a század első éveiben egymást követték a honvédsírokkal, a kegyelettel kapcsolatos írások. Még versek is születtek a polgárok lelkiismeretének felkeltése céljából. Az olvasói levelek alig leplezett keserűségről tanúskodnak. „Aki életüket adták azért, hogy nekünk, az utókornak szabad hazát szerezzenek, azok most elfeledett, gazzal benőtt sírdombok alatt alusszák örök álmaikat, mint aminő nagyok, óriások voltak ők. Az ő áldozatkészségük hasonló a mi szűkkeblűségünkhöz…” Ennek a kifakadásnak többek között oka volt az is, hogy „a megindult mozgalom mintha valami bántó közömbösség hatása folytán lanyhább, rövid idő alatt élettelenebb lett…”
A térség központi folyóiratának számító lap felhívására szélesebb körű gyűjtés indult meg, s az adakozók névsorát az összeg megjelölésével minden esetben közzétették. A már említett Stadler-féle Kispolgári Asztaltársaság 1902. júliusában határozott a közös sírba helyezésről és a felépítendő emlékoszlopról, de kijelenti, hogy „ezt nemcsak mint helyi kegyeleti aktus, hanem Nagykáta egész vidékének hazafias tényeként akarja feltüntetni, éppen ezért már ezúttal is, de annak idején külön-külön felhívásokkal fogja megkeresni a vidék összes intelligenciáját…Első sorban is kimondja a gyűlés, hogy e mozgalomba belevonja a szomszédos Tápió-Bicske község lakosságát is, a mennyiben azok szintén érdekelve vannak a dologban…”
1902. augusztus 6-án tartották meg azt a „népes értekezletet”, amelyben Nagykátán kívül a tápióbicskei, tápiószelei, tápiószentmártoni és szentmártonkátai „intelligencia” is szép számmal képviseltette magát. Tápiószentmártonból jött át Nagykátára erre az alkalomra Magyary Kossa Sámuel (1849-1921) földbirtokos, neves orvostörténész. Legelőször egy bizottságot választottak meg a „kérdéses hazafias ügy vezetésére”, és határozatba foglalták, hogy a majdan felépülő emlékmű területét Nagykáta és Tápióbicske községek nevére fogják telekkönyvezni. A szoborbizottság elnöke Dezseőffy Emil járási főszolgabíró lett.
Dezseőffy Emil 1850. március 28-án született a Üszögön (Baranya megye). Gyermekkorát apja bérelt birtokán, Kókán töltötte. A fővárosban jogot végzett, majd a pénzügyminisztériumban dolgozott. 1875. november 17-én iktatták be a nagykátai járás vezetőjéül főszolgabíróként. Több mint 40 évig látta el hivatalát közmegelégedésre. Díszes kriptája –Nagykáta egyetlen szecessziós emléke- közvetlenül a temető bejáratánál található.
A szükséges összeg előteremtése céljából gyűjtőívek kibocsátását tervezték „úgy egyesületek, hivatalok, mint magánosok részére”. Ezeken egy idézet volt található Rákosi Viktor Korhadt fakeresztek c. könyvéből. A bizottság másfél év múlva már országos mozgalom indítását határozta el és felszólította a napilapokon keresztül a magyar lakosságot a gyűjtésbe történő bekapcsolódásra.
Nagykáta és Tápióbicske nem újkeletű ellentétei a hetilap cikkeiből is érzékelhetők. Vádak és válaszként ellencikkek születtek, melyben Nagykáta Tápióbicskét vádolta közömbösséggel, Tápióbicske viszont Nagykáta szemére vetetette, hogy „elorozza” tőle a csatát.
A helyi újság gyakran illette kritikával a csatamezőn levő birtoka kapcsán a honvédsírok megsemmisülése vádjával Polonyi Ferencet. Talán ez is közrejátszott abban, hogy 1909-ben özv. Polonyi Ferencné és leánya, Krajcsovics Lajosné 600 négyszögöl területű földet ajándékoztak Nagykáta községnek az emlékmű felállítsa helyéül, azon a helyen, ahol eddig is az elesett hősök ideiglenes emlékoszlopa állott. A szoborbizottság gyűlésének jegyzőkönyv-kivonatából megtudhatjuk, hogy „csak azt kérik, hogy miután ingatlanjaikat parcellázás útján eladják, s miután csaknem kivétel nélkül az ő birtokukon feküsznek szétszórva a honvédsírok, s a birtok eladása esetén félős, hogy a kisebb tulajdonosok majd nem fognának kellő kegyeletes érzéssel viseltetni a sírok épsége iránt: intézkedjék a bizottság az iránt, hogy ajándékozott területen építessék meg még a nyár folyamán a közös sírbolt és a hős hamvak oda szállíttassanak át.”
A szoborbizottság Jankovits (Jankovics, Jankovich) Gyula szobrászművésznek adott megbízást az emlékmű elkészítésére. Jankovits Gyula 1865. április 9-én született Budapesten. Az Iparrajziskola elvégzése után az Iparművészeti Iskolában, majd ösztöndíjjal Münchenben és Bécsben tanult. Többnyire emlékműveket készített, egyházi szobrokat, épületplasztikai munkákat kivitelezett. 15 éven keresztül élt Pomázon, ott volt a műterme, s többek között ő alkotta a pomázi első világháborús emlékművet. 1932. december 23-án halt meg Pomázon.
Jankovits legismertebb alkotása a Gellérhegy oldalában álló 7 méter magas Szent Gellértet ábrázoló szobrát 1902-ben leplezték le. Pannonhalmán ugyancsak ma is látható Asztrik apát szobra, mely az apátság bejáratánál fogadja a látogatót. A Svábhegyen –ma Szabadság-hegy- áll a Jókait ábrázoló, 1906-ban avatott mellszobra. A Magyar Tudományos Akadémia előtt látható Szarvas Gábor és Salamon Ferenc portréjának elkészítésére ugyancsak Jankovits kapott megbízást. Az Országház épületében Zsolt és Taksony fejedelmek szobra az ő műve. Zomboron állt 1912-ben avatott II. Rákóczi Ferenc szobra, melyet a szerbek 1930-ban bivalyokkal húzattak le, s darabjait a bori rézbányának adták el beolvasztásra.
Cseh légionáriusok a magyar-osztrák határon, a Morva és a Duna találkozásánál 1896-os dévényi ezredéves emlékművet döntötték le. Itt egy 21 méteres magas oszlopon egy őrt álló Árpád-kori vitéz szobra volt a művész alkotása. 1902-ben Pöstyénben állították fel Erzsébet királynét ábrázoló alkotását, melyet a csehek ugyancsak megrongáltak.
Brassóban, a város fölé magasodó 995 m. magas Cenk hegyen 1896-ban avatták fel egy oszlop tetején álló Árpád-kori harcos szobrát. A szobrot már 1913-ban felrobbantották a románok. Jászberényben látható un. „Bundás-kút” 1912-ben készült Jankovits Gyula alkotásaként.
Az emlékmű alá az egyedi sírokból felszedett csontoknak egy osszáriumot –csonttár- építettek, egyes források szerint szoba nagyságút. Az emlékmű talapzatán a híd korabeli visszafoglalásában jelentős szerepet játszó két honvédzászlóalj parancsnokának, Földváry Károlynak és Czillich Edének a bronz arcmását helyezték el. A főalak egy zászlót vivő honvéd, ami hasonlít a nem sokkal korábban avatott isaszegi honvédemlék figurájára. Az interneten, valamint nyomtatásban még ma is olvasható az a téves megállapítás, hogy a tápióbicskei honvédemlék a budavári hasonló szobor mása. Ha összehasonlítjuk a két alkotást –mely közül a budavári két alakos kompozíció- rögtön látható a különbség.
Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye hivatalos közlönyének 1910. október 13-iki számában a következő híradás jelent meg az emlékmű leleplezéséről:
„Honvédemlék leleplezés. A tápióbicskei csatában 1849. év április hó 4-ik napján elesett honvédek emlékére a Tápió patak hídjánál emelt szobor leleplezési ünnepélye 1910. október hó 23-án délelőtt 11 órakor fog megtartatni. Az ünnepély sorrendje: 1.Hymnus. 2.Elnöki megnyitóbeszéd. 3.Ünnepi beszéd. Tartja: dr. Förster Aurél országgyűlési képviselő. 4. A szobor megkoszorúzása. 5. A szoborbizottság elnöke a szobrot átadja gondozás végett Nagykáta községnek. A község nevében átveszi Gemperle Károly főjegyző. 6. Szózat.”
Több ezer ember gyűlt össze az avató ünnepségre. A Magyar Nemzeti Múzeum –az avatás fényét emelendő- az 1849-es csatában résztvevő Szűz Máriás hadilobogókat kölcsönzött.
Az avató ünnepség legmagasabb rangú vendégéről, az ünnepi beszédet mondó dr.Förtster Aurél (Pécs, 1852-Bp.,1932) országgyűlési képviselőről is essék szó. Bécsi és budapesti jogi tanulmányai után Pest vármegyében kezdte meg politikai szereplését. Közismert közgazdasági író volt. 1910-től függetlenségi és 48-as párti képviselő volt a Parlamentben. Számos társadalmi egyesület vezetésében vett részt. A magyar agrárszövetkezeti mozgalom egyik vezetője volt. Az Országos Hitelszövetkezet igazgatóságának 1900-tól volt tagja, majd lett annak igazgatója.
Aki az emlékművet „gondozás végett átvette”, Gemperle Károly (1865-1950) főjegyző, a nagykátai közélet ugyancsak jeles képviselője. Az ünnepségnek sok olyan vendége volt, akik maguk is sokat tettek a csata története népszerűsítése érdekében. Itt voltak a csatáról sokat publikáló személyek közül Hentaller Lajos, Farkas Emőd, Abonyi Lajos, Rákosi Viktor írók. Az avatási ünnepségről fényképes beszámolót közölt a „Vasárnapi Újság” 1910. évi 44. száma.
1949. április 4-ikén országos ünnepség, a centenáriumi mozgalom keretében zajlott az ütközet 100. évfordulójának megemlékezése. A díszelnökségben ott láthatták Révay Kálmán (1911-1950) vezérőrnagyot, a Honvéd Kossuth Akadémia parancsnokát. Alig egy év múlva a vezérőrnagyot koholt vádak alapján letartóztatták, s teljesen ártatlanul 1950. augusztus 19-én kivégezték.
Az 1849-es ütközet emléke –mely a magyar történelem egyetemes öröksége- ápolásában sajnos kezdettől fogva érzékelhető volt Nagykáta és Tápióbicske közötti feszültség. A leglátványosabb pengeváltás 1925-ben bontakozott ki. Ebben az időben születtek egymás után az első világháború emlékét megörökítendő szobrok. A kátaiak úgy gondolták, hogy erre a célra nekik kiválóan megfelelne a Tápió partján álló honvédemlékmű. Cserébe áthelyezték volna az ötgolyós obeliszket a bronzszobor helyébe, s hozzájárultak volna a bicskei első világháborús emlékmű költségeihez. A „cserét” azzal a ténnyel nyomatékosították, hogy az emlékművet mindenekelőtt nagykátai szervezéssel és nagykátai területre építették. Tápióbicske képviselő testülete határozatban utasította vissza a kátai javaslatot. A járási főszolgabíró Nagykáta oldalán próbált meg engedményt kicsikarni: „tapasztalom, hogy Tápióbicske község képviselő-testülete szűk látóköréből és kicsinyes indokból nem tud felemelkedni arra a magaslatra, melyet az ügy megkíván…”
1926. június 13-án a tápióbicskei képviselő testület dr. Perényi Imre plébános vezetésével tizenkét tagú bizottságot hozott létre a helyzet tisztázására. Ennek a testületnek a legaktívabb tagja dr. Králik Sándor ügyvéd volt, aki levelet írt doberdói Breit József altábornagy hadtörténésznek. A hadtörténész tanulmánya Tápióbicske jogosságát ismerte el, ami után sor került a Tápió túlsó partján levő szoborterületnek Tápióbicske nevére történő telekkönyvezésére is.
Természetesen Nagykátának is vannak komoly érvei az 1849-es ütközet emléke ápolásához. A honvéd hadtesteknek Nagykátán történő átvonulása után kezdődött az ütközet, Nagykátán történtek az ütközet végkimenetele szempontjából fontos döntések és intézkedések (Görgey döntése az ellencsapásról, a megfutamodott Klapka-féle zászlóalj Damjanich részéről történő rendbetétele, a csatához történő felfejlődés, stb.), Nagykátán volt Görgey főhadiszállása, Nagykátán tartózkodott ezekben az órákban a szabadságharc több jeles vezetője (Horváth Mihály, Vukovics Sebő,stb.), Nagykáta területén is folytak hadmozdulatok, Nagykátán létesítettek hadikórházat, Nagykátára látogatott az ütközetet követő napon Kossuth, a nagykátai temetőben találjuk legnagyobb számban az ütközet résztvevőinek sírját.
Amikor az ütközet 150. évfordulója közeledett, a nagykátai hagyományőrzők kezdeményezésére két emléktábla is bővítette az ütközet emlékhelyeinek számát. Tápióbicske akkori vezetője dühös hangú cikkben vádolta meg Nagykátát történelemhamisítással. A teljesen jogtalan vádaskodás volt az utolsó pengeváltás, azóta példás az együttműködés a két település között az emlékápolás terén. Ma már mindenki természetesnek tartja, hogy Tápióbicskén és Nagykátán egyaránt találunk egyre bővülő számban az egy eseményre utaló emlékjeleket, hogy a mindenkori tavaszi emlékhadjáratban a csataimitációt –mint a hadjárat legszínvonalasabb rendezvényét- közösen rendezi a két település. Mindkét településen egymást támogatva dolgoznak a közös ügyön az önkormányzatok és civil szervezetek, valamint a helyi katonai hagyományőrzők.
Egy emlékmű felállításának akkor van az avatáson túlmutató jelentősége, ha a jövő nemzedéke az új emlékhelyet magáénak érzi, ott időről-időre fejet hajt őseinek helytállása előtt. A létrehozásban jeleskedő két település közül elsősorban Tápióbicske tartott a Tápió partján az avatást követően megemlékezést. Nagykátának volt saját emlékműve, azt koszorúzta meg április 4-én. 1945 után –miután az ütközet dátuma más jelentést is kapott- csökkent a kivonulások színvonala. Az 1980-as években az úttörők szervezte, a néphadsereg pártfogolta un. „hidi-csata” színesítette a palettát. Volt idő, amikor a tápiószecsői honvédségi bázis egy haditechnikai parkot hozott létre a szobor mögött, amit aztán a leleményes gyerekek –időnként aztán felnőttek is- puszta szórakozásból darabjaira szedtek szét.
A rendszerváltozás után április 4-nek a Tápió mentén már csak egy jelentése lehetett, s az 1990-es évektől számítjuk a mai hagyományok kialakulását. Miután az 1989-ben elindult tavaszi emlékhadjárat felvette útvonalába a tápióbicskei ütközet helyszínét, ott egyre színvonalasabb megemlékezésekre került sor. Kialakult, hogy a két település önkormányzata jeles magyarországi és határon túli magyar politikust hív meg díszvendég gyanánt. (Dávid Ibolya, Orbán Viktor, Tőkés László, Szász Jenő, stb.) Ma még nem jellemző, hogy április 4-én minden Tápió menti település elhelyezné koszorúját az emlékmű talapzatához. A koszorúzást és az ünnepi beszédet követő hadijáték –melyet neves hadtörténészek kommentálnak- ma az 1848-as műfajban az etalon, a leglátványosabb, legszínvonalasabb csataimitáció. Egyre több kiegészítő rendezvény –emléktúra, kirakodó vásár, élő történelemóra, főzőverseny, stb.- kapcsolódik ehhez a naphoz, idegenforgalmi jelentősége évről-évre nőttön nő.
Az 1910-ben avatott emlékműnél tartott másik hagyományos megemlékezés az október 6-án szervezett kegyeleti aktus. Ez már jóval szűkebb körben zajlik, itt már egyértelműen a bicskeiek szervezése dominál. Itt kell elismeréssel szólnom a Tápióbicske Barátainak Köre civil egyesületről, mely közösség az utóbbi évtizedekben fő szervezője az április 4-én és október 6-án az emlékműnél zajló rendezvényeknek. A Nemzeti Gyásznap itt megrendező emlékezése hitelességét az a történelmi tény magyarázza, hogy az 1849-es ütközetben a későbbi aradi vértanúk közül öten: Dessewffy Arisztid, Knézics Károly, Nagysándor József, gróf Leiningen-Westerburg Károly, Damjanich János vettek részt. Az utóbbi évek október 6-iki szónokai közül Pozsgai Imre, dr. Hende Csaba jutnak most hirtelen az eszembe.
A Magyarország Felfedezői Szövetség országos gyermekszervezet az 1990-es évek elejétől szervez programot a magas talapzaton álló bronzhonvéd tövében. Itt kerülnek átadásra a szövetség kitüntetései, tesznek ma már fogadalmat a legifjabb hagyományőrzők. Gyakran játsszák el a gyerekek a nevezetes hídi-csatát, próbálják ki a bicskeiek 3 fontos rézágyúját. A nagykátai hagyományőrzők vendégeikkel Kossuth-zászlóaljat alkotva a délutáni csatabemutatók legnagyobb létszámú közreműködői. A zászlóaljban –melynek nagysága átlagban ezen a napon száz fő körül szokott lenni- honvédek, diáktüzérek, népfelkelők ruházatába öltözött tizenévesek játsszák újra a történelmet.
Az 1994 óta Nagykátán működő Kossuth csapat tevékenységének fontos helyszíne a Tápió partján álló honvédszobor. A közösség alapító tagjai 1996-ban itt vették át a szövetségi tagságot bizonyító oklevelet Rakó Józseftől, a szervezet alapító elnökétől. Állandó egyenruhás résztvevői ők az április 4-iki és október 6-iki megemlékezéseknek, ünnepségeknek és hadijátékoknak. Sok-sok kirándulásuk célpontja, illetve megállója a várostól 4 km-re levő emlékhely. Amikor a csapat tagjai a nyári pataki táborba készültek, a szövetségi hármashalomra mindig a csatatérről hozták magukkal a gyerekek a földet. Gyakran tartanak koszorúzást, évfordulós ünnepséget az emlékmű tövében, amikor az ütközet egy-egy nevesebb résztvevője életútja kerek dátumáról emlékeznek meg. Közreműködésünkkel a Kossuth Szövetség is többször szervezett a Tápiónál ünnepséget.
A Tápió partján 1910-ben avatott bronzhonvéd a magyar nemzet történelmi-kulturális örökségének, az 1849. április 4-iki ütközetnek állít emléket. Az emlék ténye és eszméje minden magyar közös tulajdona, míg annak gondozásában a két településnek: Tápióbicskének és Nagykátának van kiemelt felelőssége. Ezzel a joggal és felelősséggel jól sáfárkodva emlékezhet most közösen a két település az emlékállítás centenáriumára.
Basa László
