„Nem lehetek én rózsa,Elhervaszt Ferenc Jóska…”
Bartók Béla népdalgyűjtéséből

Az idei évben sok szó esik az első világháború eseményeiről; hogy kényszerültünk bele, mi történt a hadszíntereken, mik voltak a bukás okai és következményei ránk nézve. Vajon tudunk-e méltóképpen emlékezni a háborút viselő katonákra és a hátországban nélkülözőkre? Nem megosztó-e ez az emlékév is?

A történelmi Magyarország szinte minden településén gondoznak első világháborús sírokat. Találunk emlékhelyeket, szobrokat, melyeket azok tiszteletére emeltek, akik elestek a harcokban. A nevüket emléktáblára vésve olvashatjuk.

 

Most olyan emberről szeretnék írni, aki megjárta a nagy háború poklát, de nem lett hősi halott, sem hadirokkant. Ép testtel került haza a csatákból. Hogy a lelkében milyen sebeket hordozott, arról nem tudok. Nem beszélt gyermekeinek az átélt borzalmakról. Arról sem, hogyan tudta erős keresztény hittel elfogadni a rákényszerített öldöklést. Nem dicsekedett kitüntetéseivel. Rövid életében olyan önellátó gazdaságot teremtett a családjának, amiért kiérdemelte a település többi gazdájának a tiszteletét is. Keményen dolgozott. Mindig híresen szép lovai voltak, akiket német vezényszavakkal regulázott. Esténként elővette a citeráját és szívesen nótázgatott, s pengette hozzá egyszerű hangszerét. Leoldozta derekáról bőrsallangos tűzgyújtó, pipázó készletét, a magyar koronát mintázó gyöngyfűzéses dohánytartóját, és pipafüstbe burkolózva várta a nyugovóra térés idejét. Éjszaka bizonyára bajuszkötőt viselt, ezt tanúsítja a régi képeken látható, gondosan ápolt férfidísze. Sajnos csak fényképről ismerhettem. Ő volt a nagyapám: Katona Károly.

Akkoriban nem utazásra költötték a parasztgazdák a pénzüket, hanem egy-egy darabka földet vásároltak, szőlőt, erdőt, legelőt, legfőképpen szántót, amiből eltarthatták a családjukat, kiházasíthatták az eladó lányaikat, megalapozhatták fiaik családalapítását. Nagyapám ilyen szemléletű családba született negyedik gyermekként. Bátyja, János a „kulákságig” szaporította holdjainak számát, (meg is büntette a későbbi hatalom érte) taníttatta a gyermekeit. István öccsét díszes katonai temetéssel búcsúztatták, mert sorkatona korában vesztette életét. Nagyapámat 21 éves korában sorozták be huszárnak. Nehéz túlzás nélkül írni arról, amit csak szinte kizárólag a családi emlékezet őrzött meg. Ezért hiteles forrásnak nem tekinthetők. Édesanyám elmondása szerint magas, vékony testalkatú, szőkésbarna hajú, kék szemű, szép arcú ember volt.

"A lovon járó magyar mindig úr volt. És a lovon járó magyar úri mivolta mindig a huszárban csúcsosodott ki. Nem azért jár a huszár lóháton, hogy - amint mondani szokás - magasból tekintsen le a gyalogjáróra, hanem azért, hogy a földtől magasabb helyzetben többet lásson és távolabb ellásson, mint gyalogos testvére, észleleteit idejekorán átadja és a harcban ezzel fegyvertársai segítségére legyen. Mivel pedig a huszár hivatása közben így hozzászokik ahhoz, hogy magának tágabb látkört szerezzen, rendszerint a közönséges életben is elől halad és mintául szolgál." (1.)

Valóban minta volt a mindennapi életben is nagyapám. A családi legendákban fennmaradt, hogy nemcsak a tartása volt egyenes, hanem a jelleme is. Szigorú családfőként emlékezett rá édesanyám. Bátyjával együtt korán munkába fogta őket, mintha csak érezte volna, hogy nem adatik neki hosszú élet, és mindenre meg kell tanítania gyermekeit, hogy boldoguljanak nélküle is. Szorgalmas gazdaként egyre több földet tudott megvásárolni, főként a szomszédjában lakó Viczián Istvántól, a Külsőmezőhöz közeli földekből. Piros cserepes tetővel fedett házat, istállót építtetett, hozzá gazdasági épületeket. Az építkezést már betegen felügyelte, betegágyából az udvarra vitetve magát. Még megérte, hogy megjelent az első világháború huszárait is bemutató nagy összefoglaló könyv, melyben róla is megemlékeznek. Ebből idézek:

„Katona Károly gazdálkodó, tizedes. Szül.1889.Tápiószele. 1910-ben vonult be tényleges katonai szolgálatra a 10. királyi huszár ezredhez Budapestre.

A háború kitörésekor a szerb harctérre vitték. Ott részt vett Sabác bevételében, majd az orosz fronton a Kárpátokban harcolt. Ott volt a gorlicei áttörésnél, és részt vett az ezt követő nagy előnyomulásban is. 1916 őszén a román harctérre került, a Tölgyes, Gyergyóditró, Vésztő alatt álló-és mozgó harcokban vett részt.

1917 augusztusában újból a bukovinai frontra vitték, majd 1918 elején az olasz harctérre került, ahol a Piave mentén küzdött.

Frontszolgálata összesen 52 hónap. A Br. és K.cs.k. tulajdonosa.”

Leszerelése után, 1919. május 11-én megházasodott, feleségül vette Fehér Borbálát, akitől három gyermeke született, Károly, Antal és Julianna. A család fájdalmára az elsőszülött kisfiú még csecsemő korában meghalt.

Földijeiről, Szeléről bevonult huszártársairól szintén olvashatunk a könyvben. Ők azok:

1.      „Benedikty Béla földbirtokos, szül. 1900 Tápiószele 1918-ban vonult be az 1. honvéd huszár ezredhez. Tiszti iskolát végzett. Rendfokozata: hadnagy.

2.      Viczián István dr. nemes, nyugdíjas belügyi államtitkár, földbirtokos. Szül.1874 Tápiószele. Önkéntesként szolgált a 1896-97-ben a 16. királyi huszárezrednél. ’

1899. január elsején lett hadnagy. Áthelyezték az 1.h.h.ezredhez.

A háború alatt közérdekből felmentették. Budapest székes főváros örökös bizottsági tagja. 1922-től két cikluson át a nemzetgyűlési és országgyűlési képviselő. Tanított a közgazdasági egyetemen. Közigazgatási és közgazdasági témájú szakkönyveket, cikkeket írt.

Polgári hadiéremrend tulajdonosa.

3.      Ledács Kiss Vendel gazdálkodó, tizedes. Szül. 1873 Tápiószele. 1904-ben vonult be tényleges katonai szolgálatra a 13. k.h.e.hez Ceglédre. A háború alatt 1915. okt.19-én az 1. h.h.e-hez hívták be, innen 1916 jan.-ban az 1.h.gy.e.hez helyezték át jelentőlovasnak, majd mint hajtó honvédkiképző altiszt teljesített szolgálatot 1918 februárig, amikor mint a gazdaságában nélkülözhetetlent a további katonai szolgálat alól felmentették. A békebeli bronz és H.e.é. tulajdonosa.

4.      Molnár János gazdálkodó, járőrvezető. Szül. 1882. Tápiószele. 1903-ban vonult be tényleges katonai szolgálatra a 13. k. h.e-hez Kecskemétre. A háború kitörésekor ismét ezredéhez hívták be, és a szerb harctérre vitték. Onnan az orosz frontra került, ahol 1915. szept. 27-ig volt rajvonalban, amikor is megsebesült. 1916-ban az 1-es honvédhuszárokkal került a román harctérre, majd 1918 tavaszán Ukrajnába vezényelték,ahol az összeomlásig rendfenntartó szolgálatot teljesített.

Kitüntetései: O2, Br. K.cs.k. ,  Seb.é és H.e.é.

5.      Szatmáry István gazdálkodó, szül.1888 Tápiószele. 1910-ben vonult be tényleges katonai szolgálatra az 1.h.h.e-hez Kecskemétre. A háború kitörésekor az orosz harctérre vitték Tanopolba. Részt vett a duklai szorosi, oknai, csernovitci (?) stb. harcokban. 1915-ben a gyalogosokhoz került. 1918-ig állandóan küzdött, miközben meg is sebesült. 1918. dec. 19.én szerelt le.

Kitüntetései: O2, K.cs.k. és H.e.é.

6.      Szathmáry János MÁV váltókezelő. Szül.1882 Tápiószele. 1904-ben vonult be tényleges katonai szolgálatra az 1. h.h.e.-hez Kecskemétre. A háború kitörésekor a szerb harctérre vitték, ahol 1915. aug.végéig vett részt az ottani harcokban. 1915 szeptemberében, mint a vasúti szolgálatban nélkülözhetetlent a MÁV felmentette.

7.      Vágány István gazdálkodó, tizedes. Szül.1896. Tápiószele. 1915 július hó 15-én vonult be a 13-as huszárokhoz Kecskemétre. 1915. szept.15-én az orosz harctérre került Wolhyniába, ahol több ütközetben vett részt. 1916. aug. 31-én megsebesült. 1917 májusában a román harctérre vitték, majd 1918 májusában az olasz hadszíntéren Assiagónál küzdött a forradalom kitöréséig.

Kitüntetései: Br. K.cs.K.,Seb.é.”

Talán néhányan nem is tudják ezeket az első világháborút megjárt nagyapjukról, dédapjukról, és ezután a cikk után ismernek rá, és kezdik kutatni eleik életrajzát.

Nagyapám 1941. augusztus 1-jén, 52 éves korában halt meg. Maga után hagyott egy jól szervezett és felszerelt gazdaságot, amit majd a második világháború és a téeszesítés söpört véglegesen el. Valamint a föld, az állatok szeretetét, a becsülettel végzett munka, a család és a keresztény hit elsőbbségét. Ez az én örökségem.

„A magyar huszár úri gondolkodásához hozzátartozik az, hogy a gyöngébben segítsen, a szegényebbet és az árvát felkarolja. Mivel úri gondolkodású, nem nézi azt, hogy mi szolgálja tulajdon önös érdekét, de ha ellenséggel kerül szembe, azt sem nézi, hogy azok hányan vannak. Nem hiába tartja a néphit, hogy a „huszár” azt jelenti, hogy életét legalább húsz ellenség életével fizetteti meg.”(1.)

Felhasznált irodalom:

1.      A magyar huszár: a magyar lovas katona ezer évének története. Szerk. Ajtay Endre, Péczely László 1936

2.      Ságvári György - Somogyi Győző: Nagy huszárkönyv Magyar Könyvklub Bp. 1999.

3.      Galántai József: Magyarország az első világháborúban Korona Kiadó Bp.2001.