TJ 40 év cikkhez

Mikor és hol születtél?

1980. november 29-én, Tápiószelén születtem, Mária Terézia halála után napra pontosan 200 évvel. Már a születésnél beigazolódott, hogy egyedi életem lesz, hiszen édesanyám klinikai halál állapotába került egy altató mellékhatásaként, én pedig nem sírtam fel, stb. Persze minden jóra fordult néhány nap leforgása alatt, a mai napig jó egészségnek örvendünk.

Családi hagyomány nálatok a muzsikálás, vagy úttörő voltál e tekintetben?

Anyum harmonikázott éveken keresztül Farmoson a Kovács Pál tanár úr által vezetett zenekarban, apum kipróbálta a zongorát és a kóruséneklést egy igen jelképes időre Tápiószelén, apai nagymamám Terék Józsefné Heltovics Mária és nagypapám Terék József a tápiószelei színjátszó csoportban léptek fel hosszú éveken keresztül. Anyai nagypapám Inges Pál sem vetette meg a jó nótázást, sokan emlékeznek hangjára. Kifejezetten a zenei pályán senki sem dolgozott, inkább mindenki csak belekóstolt amatőr szinten, rövidebb-hosszabb időre. Nagynéném, Szívósné Terék Mária volt az első, aki komolyan foglalkozott az énekléssel, ő hosszú időn át a nagykátai Tápiómente Táncegyüttes énekkarában volt, ahol férje, Szívós István is táncolt. Együtt alakították sorra a néptánccsoportokat Tápiószentmártonban, Dányban, Tápióbicskén, Kókán, majd később Nagykátán, de Pisti a mai napig dolgozik Tóalmáson és Zsámbokon is, ahová szintén évtizedek óta visszajáró oktató, a Tápió mentén nagy köztiszteletnek örvendő, többszörösen elismert néptáncpedagógus.

Van olyan korai emléked az előadóművészet kapcsán, ami meghatározó az életedben napjainkban is?

Nagyjából 6-7 éves lehettem, amikor a nagykátai Tápiómente Táncegyüttes – Domján Lajos vezetésével, és az akkori saját nagyzenekarukkal – fellépett a tápiószelei Kohászati és Gyáripari Vállalat nagyszínpadán. Emlékszem a mindig mosolygós Matild nénire, aki akkor is az utolsó pillanatig igazította, varrta a ruhákat és emlékszem arra a rengeteg fellépőre, akik megtöltötték aznap a nagytermet. Nagynéném bevitt az öltözőkbe, ott láttam először azt a hatalmas előkészületet, ami a műsorok előtt van. Mindenkinek bemutatott. Azt hiszem itt kezdődött minden és a sors milyen érdekes, hogy idén 20 éve, hogy muzsikusa lehetek ennek a fantasztikus, több mint 50 éves múltra visszatekintő csapatnak.

Mikor, hol és kinél kezdted el zenei tanulmányaidat?

Voltak próbálkozásaim… Először fél évet tanultam zongorázni Varsányi Hajnalka tanárnőnél Tápiószelén a Templomszögi Általános Iskola udvarán lévő, ma már nem létező parasztházikóban. Nem volt zongorám és fél év után rájöttünk, hogy ez így nem megy, abbahagytam. Ezután a következő beiratkozásnál jött hozzánk egy mosolygós tanár bácsi az osztályterembe és megkérdezte, hogy van-e kedve valakinek tanulni fúvós hangszeren, mondjuk klarinéton. Én örömmel jelentkeztem, de nem tudtam, hogy mi az a klarinét. Később aztán megtudtam… Tanárom pedig nem más volt, mint Szótér Béla, aki egészen 18 éves koromig tanított. Sohasem felejtem el azokat az órákat. Volt, hogy egyest kaptam, mert nem gyakoroltam, szinte minden alkalommal egy „pisztrángozó” bot nyelével ütötte a fejemen a tempót, vagy tollal a kezemen, miközben klarinétoztam. Nagyon szigorú volt, de az eredménye is meglett szerencsére. Mindemellett hihetetlen humorral és jókedvvel rendelkezett. Amikor nagyobb lettem, tudtam, hogy a világ legjobb tanáránál vagyok. Sajnos néhány évve elvesztettük őt, a mai napig hiányzik, köszönettel tartozom neki. Sohasem felejtem el az első fellépésemet, ami a Blaskovich Múzeum udvarán volt, az oszlopok között. Magyar táncokat adtam elő zongorakísérettel. Ma is el tudnám játszani ezt a darabot, noha a kottát már 30 éve nem találom. Béla bácsi nagyon szerette volna, hogy zenei pályára menjek, én viszont hatszor akartam abbahagyni a zenét általános iskolás koromban. A sors viszont úgy hozta, hogy az előadóművészet lett az életem. Zongorázni természetesen tanultam később, Nagykátán, egykori zongorakísérőmnél, Rácz Zoltánné Vera néninél. Fantasztikus volt nála minden óra, mégis a legemlékezetesebb, amikor elszakadt a kontra c húr az egyik vizsgámon a Draskóczy: Korondi táncok darabnál. Szerintem ott mindenki kisebb mértékű szívinfarktust kapott…

Mindig csak a zene foglalt el központi szerepet életedben?

Természetesen nem. Már 6 éves koromban elkezdtem járni asztalitenisz edzésekre Tápiószelén. Faragó Sándor volt az első edzőm, aki igazi kuriózum volt az asztalnál. Rendszeresen jártam edzeni és 12 éves koromban eldöntöttem, hogy sportoló leszek. Volt néhány ütközés a sport és a zene kapcsán. Vitatkoztak fölöttem sokat, hogy miért kell ez a sport, illetve miért kell a zene, és mindez oda-vissza. Én továbbra is mindkettőt űztem az utolsó pillanatig, hiszen mindkettőben sok sikerélményem volt. Klarinéttal, furulyával és citerával sorra felléphettem Szívós István néptáncegyütteseinél itthon és külföldön, az asztaliteniszben pedig folyamatosan jöttek a regionális és megyei helyezések, egészen a megyei TOP 12 megnyeréséig.

Hogyan és mikor kezdődött el a zenei pályafutásod?

1992 áprilisában Tápióbicskén került megrendezésre egy regionális néptánctalálkozó, melyen felléptek a környék néptáncegyüttesei, melyet a Tápiómente Táncegyüttes zenekara kísért Molnár Tibor vezetésével. Akkor ott én is felléphettem: klarinétoztam és énekeltem egy kis szatmári összeállítást, amelyet Tibi bácsi és a zenekar kísért. Nagy megtiszteltetés volt ez a számomra! A fellépésen ott voltak szüleim, Szótér Béla tanár úr és a telt házas publikum. Innen indult az előadóművészi pályafutás, szinte minden hónapban volt 1-2 fellépés. Első külföldi utam is ekkortájt valósult meg Ukrajnában, majd Törökország, Görögország, Franciaország, Németország következett… és még épp, hogy csak 14 éves múltam ekkor! A tápiószentmártoni Tóthágas zenekarral muzsikáltam az első években, ahol Tóth János zenekarvezető (mint évekkel később kiderült polgármester is) befogadott családi zenekarába, ahol három gyermeke is muzsikált, illetve Péter Izabella hegedűn, Horgos József nagybőgőn. Volt mit tanulni és hatalmas feladat volt akkor nekem a zenekari munka. Amikor nem volt zenekar, akkor nagybátyámmal és nagynénémmel mentünk hármasban. Mindig bő ujjú parasztingben és fekete nadrágban léptünk fel. Első alkalommal azt is megtanultam, hogy a fehér zoknit le kell cserélni örökre!

A sport hogyan lett központi kérdés és mi lett ez alatt a zene sorsa?

Nyolcadik osztályosként, év végén már tudtam, hogy a nagykátai Damjanich János Gimnáziumban folytathatom tanulmányaimat és mivel jól ment a német, így német-olasz speciális nyelvi osztályba vettek fel. A nyolc év is kitűnőre sikerült, így megkaptam Berényiné Szilády Sarolta egyik fafaragását, ami két, földön birkózó gyereket ábrázol a pusztában. Megkérdeztem később, hogy ez mit jelent. Azt mondta: „Mindig el fogod érni az életben céljaidat, elképzeléseidet meg fogod valósítani, de mindenért kétszer jobban meg kell szenvedned, mint bárki másnak.” Sajnos, szó szerint igaza lett, de hát mit adnak ingyen a mai világban...

Azon a nyáron Cegléden egy egyhetes asztalitenisz táborban voltam, ahol apum (ő is asztaliteniszezett fiatalabb korában) egykori edzője, G. Bíró Albert vett kezelésbe és megbeszéltük, hogy hetente két alkalommal át fogok járni edzeni, aztán majd meglátjuk, mi lesz belőle. (Nagyon nagy lelkesedéssel indultam neki, ám ekkor még fogalmam sem volt, hogy már rég lekéstem mindenről, ami a sportkarriert illeti.) Bekerültem az egyik alacsonyabbik osztályos csapatba, és mivel ifi játékos hiány volt az akkori Germán RT. CVSE NB I-es csapatánál, így ott is játszhattam, egyszer még egy mérkőzést meg is nyertem. Rengeteget edzettem, nagyon sok eredményt értem el, számtalan helyezés, versenygyőzelem, egyszer még egy nemzetközi verseny 3. helyezettje is lettem Budaörsön. Az igazán fontos, országos ranglista versenyeken azonban nem tudtam teljesíteni és itt már teljesen jól láttam, hogy baj van. Amiben hittem eddig, összeomlani látszik és senki sem mondta, hogy hagyjam abba, ebből nem lehet megélni, hiszen a profiknak is kevéssel a pedagógus bér fölött volt itthon ekkortájt a fizetésük, míg egyéb sportágban… Ekkor már a Ceglédi Kossuth Lajos Gimnáziumban tanultam, átjöttem, gondolván, hogy így majd könnyebb lesz minden, kevesebbet kell utaznom. A gimnáziumból másfél év küszködés után kitettek, a sportot pedig abbahagytam. Ez alatt nem volt zene, a klarinétom otthon porosodott. Nem gondoltam, hogy még egyszer előveszem a hangszert, hiszen a helyzetem kilátástalannak tűnt.

Minden tinédzser életében vannak nehéz időszakok. Neked is van ilyen emléked?

Az előbb említett fordulópont volt életem első nagy kudarca, amit jómagam is felfogtam. Hittem valamiben, ami egy álom volt. Azóta nem is nagyon gondolok erre az időszakra, mert mindenki tudta, hogy az én álmom megvalósíthatatlan, csak én nem, és hagyták, hogy ez történjen velem. Ma már szerencsére egyetlen gimnáziumban sem tehetnek ilyet egyetlen tanulóval sem, hogy elküldik, ha nem tudnak vele mit kezdeni.

De szerencsére volt Cegléden két tanárom, akik mindig emberként tekintettek rám és sok erőt adtak. Többször felhívták figyelmemet a zene folytatására. Igazuk lett! Ez még inkább megerősödött bennem a sport abbahagyásának nyarán, amikor segédmunkásként dolgoztam hónapokon át és minden nap kilyukadt vérhólyagokkal a kezemen feküdtem le, remegő kézzel. Teljesen egyértelmű volt, hogy testi adottságaim miatt nem a nehéz fizikai munka lehet az életben a boldogulásom útja!

Hogyan sikerült az újrakezdés egy vesztettnek tűnő helyzetből?

Povázson Sándor, a Nagykátai Damjanich János Gimnázium és Kertészeti Szakközépiskola igazgatója visszavett engem az intézménybe. Innentől kezdve minden helyreállt. Tanulás, tervek, érettségi, zenei tanulmányok folytatása Szótér Béla tanár úrnál. Megfogadtam, hogy azt a gyeplőt, amit elengedtem néhány évvel korábban, most megpróbálom sokkal szorosabban fogni, hátha tudom irányítani a „lovakat”, és talán jó irányba megy szekerem. A sors segített és elindultak a „lovak” lépésről lépésre, jó úton és egyre inkább magaslatok felfelé.

Kilenc év volt számodra a középfokú tanulmányok elvégzése. Ez hogyan lehetséges?

A gimnáziumváltogatás a sport miatt számomra egy év veszteséget „eredményezett”. Az érettségi után zenei szakközépiskolába jelentkeztem, ami újabb 3+1 év volt. A Kőbányai Zenei Stúdióban életem talán legszebb négy évét tölthettem, hiszen mindamellett, hogy egy igazi előadóművészvilág nyílt ki számomra, rengeteg barátot, sorstársat ismerhettem meg. Az ország legkiválóbb előadóművészeitől tanulhattunk valamennyien és megtanulhattuk a szakma csínját-bínját. Engem Tűzkő Csaba három évig, Csejtei Ákos és Csiszár Péter pedig egy éven át tanítottak szaxofonozni, tanulhattam zeneelméletet Stark Tibortól és Esze Jenőtől, zongorázni Cseke Gábortól és végül, de nem utolsósorban ott ismerkedhettem meg Sárik Péter barátommal is, aki ma Magyarország egyik legelismertebb jazz-zongoristája, ráadásul még földik is vagyunk, hiszen ceglédi.

Mikor kezdted újra zenei pályafutásodat?

Még a gimnáziumi éveimben kezdtem el újra az aktív muzsikálást. Padtársam, Laczkó Gábor mondta, hogy nagyon jó, hogy klarinétozok, mert épp fúvóst keres az apukája a tápiószecsői zenekarába. Lakodalmakat, bálokat muzsikálnak, ha van kedvem, akkor ugorjak le egy próbára hozzájuk, vasárnaponként muzsikálnak otthon mindig a garázsban, ha előtte nap nincs rendezvény. Lementem és onnantól kezdve beálltam hozzájuk, az ezredfordulóig jártam velük muzsikálni mindenhová, LK Beat néven futottunk. Gyönyörű 4 év volt.

A nagykátai Tápiómente Táncegyüttes zenekarába kerültél be 2000. január 1-jén. Milyen volt a fogadtatás és milyen emlékeid vannak a 2000-2003 év végéig tartó ittlétedről?

1999 őszén Molnár Tibor bejelentette, hogy már nem kívánja folytatni a táncegyüttesi munkákat és állandó muzsikust keresett maga helyett a próbákra. Zongorakorrepetitort a próbákra, aki a fellépéseken cimbalmos lenne, de ha kell akkor a nagybőgőtől sem ijed meg. Rám gondoltak és megkerestek engem. Tibi bácsi megmutatta egyik délelőtt, hogy melyik hang hol van a cimbalmon, majd megbeszéltük, hogy hazaviszem a zenekari cimbalmot három hétre és utána az első januári próbán le is tesztelnek engem. Hazavitettem a cimbalmot és nagyon sokat gyakoroltam. Betanultam a megkapott 45 perces műsor anyagát a magam szintjén, el is tudtam nagybőgőzni, és ha nagyon kellett, klarinéttal is be tudtam állni. Mindez Domján Lajos művészeti vezetővel egyeztetve valósult meg, akivel rövid idő alatt jó szakmai és baráti kapcsolat alakult ki köztünk. A próbákon többnyire a zenekarvezető ifj. Molnár Tiborral dolgoztunk. Ilyenkor hegedű-zongora kísérettel mentek a próbák, de volt olyan nap, amikor én vezettem le ezeket. A teljes repertoárt tudnom kellett zongorázni a Kalotaszegitől a Palotásig, a Csizmacsapótól a Rábaközi táncokig, illetve az épp repertoáron lévő balladákat, gyermeknéptáncos koreográfiákat, szóval mindent.

Cimbalmosként több TV felvételen is muzsikáltam a táncegyüttesnél, de a sors inkább a nagybőgő felé terelt, melyen már korábban is muzsikáltam egy farmosi zenekarban Faragó György brácsás, valamint Czira Zsolt hegedűs barátaimmal. Sokat utaztam velük is, elsősorban a megyében. Gyuri háromajtós kis Trabantjával minden megtett kilométer élmény volt, bandahangulat alakult ki. Pályafutásunk csúcsán saját osztálytársaimat kísértük a szalagavató ünnepségen, akik cigánytáncot adtak elő.

Gyorsan sikerült beilleszkedni a táncegyüttesbe, többségében egy generáció voltunk, így gyorsan befogadtak. Erről a négy évről külön könyvet lehetne írni, annyi minden történt velem, velünk. De ami a legfontosabb: felkaroltak ugyanúgy, mint annak idején a Tóthágas zenekar és a Szívós házaspár. Utazhattam, profi előadónak érezhettem magam, holott ez még a mai napig tartó zenei pályámnak nagyon is az eleje, de annál meghatározóbb része volt. Külföldi utak számtalan alkalommal, utazás kiállításra, nemzetközi fesztiválokra. Velük repültem életemben először, 2000 szeptemberében Irakba a Babiloni Világtánctalálkozóra (ez is már húsz éve törtrént!), Törökország ázsiai részére és sok európai programra. A magyarországi idegenforgalmi központokat is ekkor ismertem meg, hiszen rengeteget jártunk muzsikálni, én főleg Budapestre a Juliska Étterembe, a Vasmacskába, a Ladik csárdába, de néha a Gellért Hotelben, a Kaltenberg sörözőben, vagy épp az Astoria Hotelben és a Primadonna hajón is megfordultunk. Volt olyan hónap nem egyszer, amikor 25-30 fellépésünk is volt. Ez már elég szép számú muzsikusi lehetőség volt! Nem is nagyon mertem elmondani az akkor tanító művésztanáraimnak, mert ez azért a magyar előadói fellépésszám fölött volt sokkal.

Hogyan kerültél be a salgótarjáni Dűvő Népzenei Együttesbe?

2002-ben egy fesztiválon muzsikáltam együtt Tóth Gergely barátommal, aki akkor az ország egyik legtechnikásabb brácsásaként volt ismert, mint a Dűvő Népzenei Együttes tanítványa, majd muzsikusa. Három napon át muzsikáltunk, mint bőgő-brácsa kíséret és minden megbeszélés nélkül mindig ugyanazt a kíséretet játszottuk a dallamokra, még ha elrontottuk, akkor is egyfelé vittük a harmóniákat. Gergő elhatározta, hogy ha egyszer a sors úgy hozza, hogy kell majd egy nagybőgős a Dűvő Népzenei Együttesbe, mindenképpen én leszek az. A sors úgy hozta, hogy 2002-ben a Duna Művészegyütteshez hívott engem Gáspár Álmos zenészbarátom, akinek akkor nemet mondtam. Ez a dűvős felkérés pedig 2003 év vége felé érkezett, melyet már nem utasítottam vissza. Amikor Álmos megtudta, hogy ide felvettek, gratulált hozzá, és azt mondta, hogy: „Gratulálok Józsi, ez egy jó ugródeszka lesz!” Akkor még nem értettem, ma már igen. Igaza volt!

Milyen emlékek kötődnek ehhez az időszakhoz és mit adott neked ez az időszak?

Erről is egy újabb könyvet lehetne írni! Az itt eltöltött öt esztendő is annyi tartalommal bírt, mint az ezt megelőző tápiómentés négy év. Gyakorlatilag velük, náluk ismertem meg az autentikus népzenei és néptáncos világot, illetve a népművészeti szakma is engem. Mindenki nagyon elfogadónak és befogadónak bizonyult, mindenhol nagy szeretettel vártak minket. Ez persze Hrúz Dénesnek köszönhető, aki az egész zenekart vitte és a mai napig viszi a hátán, már négy évtizede. A zenekarnak van egy egyedi karaktere a megjelenés, a koncertek, a bulik tekintetében egyaránt. A 25 éves fennállásuk alkalmával készített cd volt az első, amin muzsikáltam náluk. A zenekarral a salgótarjáni Nógrád Táncegyüttest is kísértük, ahol egy decemberi próbán láttam meg először feleségemet is, aki gyermekkora óta ott táncolt és még ma is visszajár, ha lehetőség van rá, főleg az évfordulós nagy ünnepségekre. A Dűvővel számtalan lemezt készítettünk, szinte minden évben egyet, illetve évente két „tanítós” cd kiadványt. Utóbbiak oktatási segédanyagok voltak Amerikában, a Ti Ti Táborban, Seattle mellet a Kopachuck Island kellős közepén, ahol én is oktattam a magyar népzenét öt éven át a már kialakult, szinte családként működő táborlakóknak.

Nyugat-Kanadában és Nyugat-Amerikában muzsikáltam a zenekarral, felléptünk számtalan nemzetközi világzenei fesztiválon, központi zenekar voltunk a Nyugat-Kanadai Magyarok Fesztiválján, Európa megszámlálhatatlan helyszínén léptünk fel koncertzenekarként és táncegyüttesi bandaként. Kísértük több alkalommal Sebestyén Márta, Kossuth-díjas népdalénekest is, fantasztikus évek voltak emberileg, szakmailag egyaránt. Szép volt, de sajnos ennek vége lett egyszer.

Mi okozta a zenekarral való szakítást?

2008. július 29-én egy csodálatos helyre mentünk kirándulni Kanadában, fellépéseink egyik szabadnapján. Lake Louise egy gyöngyszem a Sziklás-hegységben, egyszer mindenkinek látni kell! Itt mondta a zenekarvezető, hogy ha visszaérünk, zenekari megbeszélés lesz, nem jó híreket fog bejelenteni. Fogalmam sem volt, hogy mi vár ránk, hiszen legmerészebb rémálmaimban sem gondoltam arra, hogy egy turné felénél valaki szétrobbantja a saját zenekarát úgy, hogy utána még össze vagyunk hetekig zárva. De így történt, mégpedig az alábbi szavakkal, melyeket sohasem fogok elfelejteni, amíg élek: „Annyira tisztelem a bennetek rejlő zenei tehetséget, hogy megadom nektek az esélyt, hogy ezt az életben is érvényesítsétek.”

Hogy hogyan juthattunk el idáig, őszintén szólva akkor nem tudtam, ma már tudom. Kettős probléma merült fel. Az egyik, hogy kölcsönösen nem voltunk tekintettel egymás zenei igényeire és világára, illetve ennél sokkal nagyobb probléma volt, hogy túl erős volt a zenekar, „szúrtuk a szemét” több, a népzenei élet akkori és mai meghatározó együttesének. Szét kellett mennünk. Új élet kezdődött innentől kezdve.

A zenekarban közel 20 féle hangszert szólaltattunk meg és minden zenei stílusban otthonosan mozogtunk. Minden ember egyéniség volt, az együttes hangzását pedig a világon semelyik bandával nem lehetett összetéveszteni, ezer közül megismertek bennünket. Egy hajszál választotta el a csapatot a világhír küszöbétől.

A helyettünk belépő új zenészek másnaptól megvoltak, mi pedig mentünk, amerre láttunk.

Ezzel egy időben a világválság is jelen volt Magyarországon. Ez hogyan érintett téged?

A gazdasági világválság idején gyakorlatilag zenekari munka nélkül maradtunk, amit nem kárpótolt a tanításból befolyt rendszeres jövedelem, ha csak az anyagi részét nézem. Jómagam hatalmas hitelt vettem fel, hogy legyen házunk, autónk és ez a duplájára emelkedett szépen lassan.

Ezzel párhuzamosan a barátok száma is megfogyatkozott, új életet kellett kezdeni. Nekem ebben az időszakban nyújtotta kezét a Nyírség Táncegyüttes, illetve zenekara a Szikes zenekar. Sohasem fogom ezt nekik elfelejteni! Én pedig eldöntöttem, hogy nem húzom tovább senki szekerét, a saját lábamra állok és megalakítom a kirúgottakból és további tagokból saját zenekaromat, Terék József és barátait.

Hogyan kezdted újra, mik voltak a fő célok?

Eldöntöttem, hogy zenekari témában soha többé nem lesz főnököm és mindenkivel emberségesen, becsülettel fogok bánni. Két fő irányt céloztam meg: az első a zenekar tagjai zenei sokoldalúságának maximális megbecsülése és jó értelemben vett kihasználása, a másik pedig szülőföldem, a Tápió mente népdalos és népzenei értékeinek újrakutatása, ezzel kapcsolatban pedig kiadványok készítése.

A Tápió mente népművészeti értékeinek kutatását választottad életed egyik céljának. Miért épp ez a terület fogott meg?

Mert itt születtem, ez a szülőföldem és a Dűvő zenekaros éveim alatt számomra egyértelműen kiderült, hogy ez egy a szakmában teljesen méltatlanul elfeledett tájegység, melyről sokszor kicsit cinikusan, vagy inkább gúnyosan beszélnek, semmint érdemlegesen. Kíváncsi voltam, hogy vajon tényleg nem volt itt, ezen a 21 településen tájegységi népzenei múlt? Természetesen a kutatásaim engem igazoltak! A Tápió mente népművészeti értékeinek valós meglétét és a régebbi, több évtizedes, nagy múltra visszatekintő, de elfelejtett kutatási magas fokát, értékességét be tudtam bizonyítani. Ehhez az első és igazán nagy segítséget Dr. Bereczky Jánostól kaptam. Amikor Nyíregyházi Főiskolai tanárom megtudta, hogy a Tápió mentéről származom és érdekel a vidék múltja, lehetőséget biztosított számomra, hogy betekintést nyerhessek a Zenetudományi Intézet archívumába, ahol ő évtizedek óta dolgozik tudományos főmunkatársként. Első találkozásom a Tápió mente 100 éves népzenekutatásának a múltjával, a felgyűjtött autentikus néptáncainkkal a mai napig meghatározza munkásságomat. 33 kutató keze munkáját dicséri az 1903 óta megörökített több mint 600 népdal, a néptánc, a népzene, amelyet meg kell mutatnunk, élnünk kel vele és büszkének kell rá lennünk!

2009-ben bemutattátok az első települési cd kiadványotokat, a tápiószelei Bartók cd-t. Elindultál egy értékmentő úton. Érezted ennek a súlyát?

A lemezbemutató napját sohasem fogom elfelejteni, hiszen több mint 200 néző volt jelen a tápiószelei Blaskovich Múzeum udvarán. Ez volt a legelső megjelenésem az új zenekarommal és nagy izgalom volt, hogy hogyan fogadnak majd bennünket szülővárosomban. A bemutató fantasztikusan sikerült és tudtam, hogy ezen az úton végig kell menni, bármi történjen is. Azóta végzem a kulturális értékmentő munkát, ami az életem egyik legfőbb céljává vált. Mára már 22, a Tápió mentéről szóló kiadványt, tanulmányt készítettem el szerkesztőként, zenei rendezőként, muzsikusként.

A Bartók cd beharangozásában annak idején segítségemre volt a Duna TV Kívánságkosár műsora, ahol ízelítőt adhattunk a világ magyarjainak szülőfalum népzenei anyagából. Fantasztikus volt ott lenni, a barátság pedig az akkori műsorvezetőkkel és dolgozókkal még ma is tart, nekik köszönhetően néha fel-felbukkanok a TV képernyőn egy-egy új hírrel.

Néhány év kihagyás után 2010-től ismét visszatértél a Tápiómente Táncegyütteshez. Miért?

Vámos Lászlót, a Duna Művészegyüttes Harangozó Gyula-díja tánckarvezetőjét, néptáncosát kérte fel Domján Lajos az együttes új művészeti vezetőjének. Laci már az első ittlétem alatt is a csapatnál volt, koreográfiákat tanított be, melyek közül a Gömöri maradt meg bennem azóta is, fantasztikus sikerszáma lett a tánckarnak. Elfogadtam a felkérését, hiszen pár éve is barátsággal váltunk el. Domján Lajoshoz és feleségéhez Marek Valériához 2003-ban személyesen mentem el lakásukra és elmondtam nekik, hogy szeretnék élni a Dűvő zenekar által felkínált lehetőséggel, de ha szükség van rám és meg tudom oldani, örömmel jövök vissza Nagykátára, bármikor. Így vissza is tértem és ma már – idén tizedik esztendeje –zenekarommal kizárólag a Tápiómente Táncegyüttest kísérjük. Szeretném zenekarommal segíteni a táncegyüttes munkáját a hazai és nemzetközi fellépések alkalmával, melyben nagy örömmel közreműködnek zenész kollégáim is. Az elmúlt évek eredményei pedig beigazolták, hogy így, együtt képesek vagyunk bármelyik nemzetközi megmérettetésről díjazással, elismeréssel hazatérni. Nagykátát és a Tápió mentét népszerűsítjük, szeretettjük meg mindenhol! Közös munkánkat pedig már a nagykövetségek is ismerik.

2010-ben a ti voltatok a 186. balatonfüredi Anna-bál zenekara.

Ez a rendkívül megtisztelő felkérés egy kisebb szenzáció volt! Vonósbanda 185 éven keresztül csak és kizárólag cigányzenekar lehetett ezen a rendezvényen. A mai napig igazi presztízst jelent a zenészek köreiben, hogy ki muzsikál balatonfüredi Anna-bálon. Mi voltunk az első zenekar, ahol a csapat több mint fele nem cigány származású muzsikus. Az egész este mi zenéltünk a Hotel előtti főtéren, melyet a Duna TV élőben közvetített, szinte végig minket vettek, interjú is készült velem. Soha nem fogom ezt a napot elfelejteni. Itt muzsikáltunk először együtt előtt Radics Ferenc Liszt-díjas prímással, a Magyar Állami Népi Együttes zenekarvezetőjével. Népi-cigányzenekar állt össze, ennek megfelelően adtunk elő népzenét, cigányzenét, magyar nótát, slágereket, keringőket, verbunkosokat.

2012-ben, amikor bemutattad Tápiószelén a Tápió mente népdalai, népzenéje dupla cd kiadványt egy 4 órás lemezbemutatót tartottatok. Hogyan emlékszel vissza erre a napra?

Hatalmas előkészületek voltak a bemutató kapcsán. 30 előadó, helyi adatközlők és profi muzsikus lépett fel. A teljes lemezt bemutattuk, mind a 27 zenei összeállítást. Életem legnagyobb volumenű lemezbemutatója volt, melyet minden bizonnyal nem tudunk még egyszer bemutatni, már csak azért sem, mert a helyi idős énekesek, adatközlők nagy többsége azóta már sajnos nincs köztünk. Ezen a napon Tápiószeléért Emlékéremmel tüntetett ki a település, melyet Kovács Ferenc, Tápiószele polgármestere adott át. Rajtam kívül mindenki tudta, hogy elismerést kapok, nekem meg még akkor sem esett le, amikor kinyitotta polgármester úr a mappát és elkezdte felolvasni a tartalmát, annyira koncentráltam a bemutatóra. Ezen a napon nagymamámat is kísérhettük egy zenei összeállítás erejéig. Mindenkinek kívánom, hogy életében egyszer éljen át valami ahhoz hasonlót, ami velem azon a napon történt, a tápiószelei Blaskovich Múzeum udvarán, soha nem látott, több mint 300 fős közönség előtt. 1990 óta mindig visszatérek a múzeum udvarára, minden számomra meghatározó kiadvány ott, otthon kerül bemutatásra.

Hogyan választottad ki azokat a zenészeket, akikkel a mai napig együtt dolgozol? Miért szerepelnek a koncertjeiden a helyi adatközlők és miért tartod fontosnak a tehetséges fiatalok bemutatkozását zenekarodban?

Terék József és barátainak a magja az a három muzsikus, akikre velem együtt nem volt szükség a Dűvő Népzenei Együttesben. Tóth Gergely brácsás és Dezider Oláh-Axmann cimbalmos azok a muzsikusok, akik 2008 nyara óta mellettem vannak. Sok muzsikussal dolgoztam, valakivel csak 1-2 fellépés erejéig, valakivel pedig időszakosan, de napjainkig. Kiváló előadóművészek valamennyien, akikkel a szakmai kérdéseken felül emberileg is nagyon jó kapcsolatot ápolunk. Így érte el mára a zenekar közvetlen tagjainak a száma a 10 főt.

A helyi adatközlők fantasztikus énekesek, muzsikusok, akiktől minden hang őszintén, szívből, a Tápió mente erejéből fakadóan jön. Valahányszor velük dolgoztam, mindig megfogalmazódott bennem, hogy még mindig van mit tanulnom.

A tehetséges fiatalok bemutatkozási lehetősége a zenekaromban természetes dolog, hiszen én is így kezdhettem el pályafutásoma t 1992-ben: lehetőséget kaptam. Minden zenekar fix létszámmal dolgozik, nincs helye sehol a szárnybontogatásnak, éppen ezért úgy döntöttem, hogy lehetőségeimhez mérten a Tápió mente tehetséges fiataljainak fellépési lehetőséget biztosítok, úgy, ahogyan én is elidúltam közel 30 éve.

2014-ben Magyar Arany Érdemkereszttel tüntettek ki. Milyen érzés volt átvenni?

Soha sem gondoltam arra, hogy ilyen nagy állami elismeréssel jutalmaznak meg ilyen fiatal korban, hiszen az átadáskor szembesültem vele, hogy a legtöbben egy egész életnyi munkásságért kapták az arany érdemkeresztet. Hatalmas megtiszteltetés volt, hogy azon a nagy napon a Március 15-i Nemzeti ünnepség keretén belül az akkori Vidékfejlesztési Minisztériumban Dr. Fazekas Sándor miniszter úrtól átvehettem a Magyar Arany Érdemkeresztet. A Tápió mentén végzett kulturális örökségvédelmi tevékenységem, illetve addigi zeneszerzői, előadóművészeti és pedagógiai munkásságom elismeréséért ítélték meg számomra. Az addigi munka természetesen újult erővel folytatódott, hiszen hatalmas lendületet adott nekem a díj.

2002-től Tápiószentmártonban tanítottál a Földváry Miklós Alapfokú Művészeti Iskolában. Meddig dolgoztál ott és mit tartasz az általad elért legfontosabb eredményeknek?

Még a Kőbányai Zenei Stúdióban tanultam, amikor megkeresett Kollárné Vergyák Éva, a Földváry Miklós Művészeti Iskola akkori igazgatónője, hogy lenne-e kedvem tanítani félállásban, Tápiószentmártonban. Elvállaltam a tanítást, mellette pedig folyamatosan képeztem magam és képzem jelenleg is. 16 éven keresztül oktattam a fiatalokat szolfézsra, zeneirodalomra, népi citerára, népi és klasszikus furulyára, népi bőgőre, népi és klasszikus klarinétra és még sok minden másra, mikor mire volt szükség. Ezt persze befolyásolta az is, hogy melyik évben melyik diplomával éppen mit lehetett tanítani. 2015 és 2017 között intézményvezetője lettem a művészeti iskolának, egészen 2017 augusztusáig voltam Tápiószentmártonban.

Legfontosabb eredmények… Adhattunk valamit a gyerekeknek ebben a felgyorsult világban, amit úgy hívnak művészet. Sikerült a legtehetségesebb fiatal népzenész és népi énekes gyermekeket kicsit felkarolni, mint ahogyan azt velem is tették gyermekként. Ki Mit Tud?-ra jártunk, szerepeltettem a tanulókat zenekaromban, egyiküknek saját szóló cd kiadványt készítettünk, felléphettek általam szervezett zenei programokon, cd kiadványokon szerepelhettek. Ketten közülük zenekarom jelenlegi tagjai lettek, akikre nagyon büszke vagyok. Szekeres Marcell Péter népi bőgős tanítványom a legutóbbi tárogató cd kiadványomat végig bőgőzi, jelenleg pedig a Szegedi Zeneművészeti Egyetem első éves növendéke klasszikus bőgő szakon. Ellentétben velem legalább ő megtanul rendesen nagybőgőzni.

Zeneszerzőként is dolgozol már több mint egy évtizede. Milyen elgondolásokat valósítasz meg és milyen céllal?

Rétegzenét képviselek, így a cél sohasem a nagy eredmények elérése, hanem az önmegvalósítás, a saját gondolatok kifejezése. Magyaros világzenéket, klasszikus műveket, könnyűzenei darabokat írok a legkülönfélébb hangszerelésben, középpontban a magyaros hangzást erősítő hangszerekkel, mint hegedű, brácsa, cimbalom, furulyák, tárogató. A fő cél olyan szerzeményeket írni, melyekkel a magyar zeneirodalom is több tud lenni, ne mások gondolatait fejezzük ki, hanem sajátunkat. Ilyen zeneszerzői munka egyébként a Tápió mente népdalos és népzenei értékeinek kiadványokon történő rögzítése is, hiszen nincs hangfelvétel, mely alapján pontosan, települési szinten tökéletesen meg tudnánk valósítani a kiadványok hangzását, de van egy vonósbandás felvétel Martin György néptánckutatónak köszönhetően 1978-ból, ahol lehet hallani a stílust, melyet alkalmazok a helyi népdalok megszólaltatásánál. De ugyanilyen fontos számomra a magyaros hangszerek párosítása a klasszikus és könnyűzenei műfajokban. Írtam már keringőket, lamento-t, requiem-et, suite-t, számtalan verbunkost, bossa nova-t, samba-t, swing-et, cigányzenét, magyar nótát és még sok egyebet. A szerzeményeket pedig minden évben megmérettetem a világ legnagyobb zeneszerző versenyein és büszkén mondhatom, hogy szinte minden évben döntős egy-egy szerzeményem, vagy az egész lemez elismerése megvalósul. A cél azonban sohasem az elismerés, hanem az, hogy az általam képviselt műfaj jelen legyen a hazai és nemzetközi körforgásban, hallja a világ a zenénket. A profit sem volt soha központi elgondolás, de a sors úgy hozta, hogy már évek óta napi szinten hallhatók szerzeményeim a Dankó Rádióban, intézmények háttérzenéjeként, települési és regionális filmek háttérzenéjeként, illetve Pest megye rendezvényein is.

Mikor kezdtél el tárogatózni és milyen történet fűződik hozzá?

2009-ben kezdtem el a tárogatózást, mely egy kanadai magyar barátomnak köszönhető, aki nekem adta nászajándékba a saját tárogatóját. Két kérése volt: nem adhatom el a hangszert soha és nem válhatok el a feleségemtől. Ezt azóta is betartom, nem okoz nagy terhet! Igazából 2014-ben kezdtem el a tárogatóval komolyabban foglalkozni, akkorra jöttem rá, hogy milyen hihetetlen ereje is van hungarikum hangszerünknek, és mennyi kiaknázatlan terület van, melyet meg lehetne valósítani.

Milyen eredményeket sikerült elérned a tárogató, mint hungarikum hazai és nemzetközi népszerűsítése tekintetében?

Ez a témakör is lehetne egy külön könyv, hiszen az elmúlt hat év alatt annyi mindent sikerült megvalósítani itthon és külföldön, ami másnak talán egy emberélet egésze alatt adatik meg. Két cd kiadványt már elkészült 2016-ban és 2018-ban, a harmadik pedig idén jelenik meg. Saját szerzemények, népzene, cigányzene, magyar nóta, könnyűzenei darabok, klasszikus művek egyaránt elhangzanak a lemezeken, a koncerteken. A cél a tárogató megszólalási lehetőségeinek bemutatása, a hangszer sokoldalúságának és virtuozitásának bizonyítása, mely ma már nem csak a szóló muzsikálásra alkalmas, hanem minden zenei stílusban megállja a helyét. Ez volt a hangszer 1894 és 1896 közötti megreformálásának fő célja, hogy virtuózabb, modernebb legyen és megtalálja helyét a zene világában. Már a 19-20. század fordulóján is nemzetközi porondon volt a tárogató, szimfonikus zenekarok, cigányzenekarok hangszere volt.

Jómagam a zenekaros megszólaltatás mellett a zongora-tárogató duó formációt is képviselem itthon és külföldön. 2016 óta 25 országban szólaltattam meg a tárogatót valamennyi kontinensen, melyek közül 20 országban tárogató hungarikum koncert és előadás valósult meg, 5 országban pedig néptáncegyüttesi műsorokon, fesztiválokon közreműködtem. Előadásokat tartottam egyetemeken, akadémiákon, művészeti központokban, konzervatóriumokban, illetve bemutathattam számos nagykövetség protokoll eseményein, kulturális magyar intézetek programján. Művészeti vezetője vagyok a 2016-ban hagyományteremtő céllal útjára indított Tápiószelei Tárogató Fesztiválnak, ahol szintén központi küldetésünk a tárogató minél szélesebb körben történő bemutatása. A nemzetközi megjelenéseknek köszönhetően több országban első tárogatósként léphettem fel. Volt, ahol egyben az első magyar előadó is én lehettem. Külföldön nagy hangsúlyt fektetnek a tárogató médiában történő bemutatásra is: számos TV interjút adtam, online és nyomtatott híradásokban, újságokban adtak hírt a koncertekről.

A Népművészet Ifjú Mestere díjért is indultál többször, ha jól tudom, de nem sikerült megszerezned.

Három alkalommal indultam el a 35 év alattiak számára adományozható Népművészet Ifjú Mestere díjért. Minden alkalommal igyekeztem a tudásomhoz képest lehető legjobb írást benyújtani. Két alkalommal a hangszeres bemutatón is részt vettem, melyek közül 2015-ben az utolsó tökéletesen sikerült mind az írás, mind az előadás tekintetében, a Tápió mente anyagát vittem írásban és zenében. Többen voltunk így és ebben az esetben mindenki a saját „gyermekének” nyújt kezet, amely a végeredményben, illetve a szakmai zsűri nem éppen pozitív értékelésében is megnyilvánult felém. Ilyen a világ, továbbléptem. Ez is megerősített abban, hogy csak és kizárólag a számomra fontos dolgokkal fogok foglalkozni és mindent a lehető legprecízebben, tudományos alapokra építve, saját kutatásokat felhasználva, saját zeneszerzői tevékenységet és publikációs munkát folytatva azokkal, aki erre igényt tartanak rá, vagy partnerek benne.

Mi a véleményed a díjakról, elismerésekről? Valóban szükségesek ezek egy előadóművész életében?

Az elismerések pozitív visszacsatolás egy település, régió, megye, vagy az ország részéről, arról, hogy az a tevékenység, amit önzetlenül és sokszor erőn felül végzünk mások számára is fontosak és nagyra becsülik. Ez kétféle lehet: az egyik, amikor a lakosság becsüli meg az embert, a másik, amikor az adományozásra jogosultak. Mindkettő egyformán hatalmas elismerés és nagy büszkeség, hogy már mindkettőben volt részem. Az emberek felém nyújtott szeretetét a Tápió mente szinte valamennyi településén és Pest megye számos pontján érezem, hálás vagyok érte mindenkinek! Lassan még elhiszem, hogy az ember még próféta is lehet a saját hazájában. A legnagyobb állami elismerések viszont azok a díjak, melyekről, mi, előadók csak álmodunk. Valakinek fiatalon megadatik, valakinek egy életmunka zárásaként, de előbb-utóbb a hosszú évtizedeken keresztül kimagasló tevékenységet végző személyek, csoportok mindig megkapják méltó elismerésüket, legalábbis így látom a közelmúlt és jelen kulturális életében.

Vannak olyan személyek, akiknek úgy érzed, hogy sokat köszönhetsz?

Közel 1000 ember van, akinek köszönetet kellene most mondanom, sokan közülük már nincsenek köztünk, elhunytak. Ők azok az emberek, akik megosztották velem, velünk a Tápió mente népdalos, népzenei és népviseletes értékeit. Majd’ 900 ember, akik ezt a három fő irányt segítették, hétköznapi emberek, akik nélkül nem beszélhetnénk most szülőföldem kutatási eredményeiről. Kutatók, adatközlők, és még sokan mások.

Természetesen köszönet illeti szüleimet, családomat, támogatóimat, barátaimat, előadóművész kollégáimat, a stúdiókat, nyomdákat, a kiadókat, polgármestereket, önkormányzatokat és mindenkit, aki bármikor bármit is tett annak érdekében, hogy idáig eljuthassak. Hatalmas köszönettel tartozom térségünk országgyűlési képviselőjének, Czerván Györgynek, aki 1992 óta ismeri munkásságomat és mindig, minden időben támogatta elgondolásaimat, fővédnökségének köszönhetően pedig 27 kiadványt készíthettem el, illetve számtalan hazai és nemzetközi fellépésre juthattunk el, munkásságomat pedig több alkalommal elismerték. Voltak és a mai napig vannak lelki támaszaim, akik nélkül szintén nem tartanék itt. Mindenkit együttvéve hatalmas szeretetet és támogatást kaptam. A nehéz időkben is mellettem voltak, segítségüket sohasem felejtem el.

Hány kiadványt készítettél el munkásságod alatt? Mit tartasz a legfontosabbnak, miért van szüksége mindezek megjelenésére a 21. század emberének?

33 kiadványt készítettem el, közel 20 lemezen közreműködök és lassan már tanulmányaim, a recenziók, hazai és nemzetközi írásaim száma is 10 körül van. Ez kicsit több mint 60 munka. Folytatni szeretném ezek után is, amennyiben erőm és lehetőségem lesz rá. Jelenleg az ország legfiatalabb, egyben legtöbb minőségi zenei rendezői és zeneszerzői, zenei előadóművészi tevékenységet megvalósító aktív művészei közé tartozom, ami nagy felelősség is egyben. Erre a munkára azért van szükségünk, mert nagyon kevesen vagyunk korombeliek, akik az általam nagy tiszteletben tartott idősebb generáció, vagy a már köztünk nem lévők elgondolásait folytatják. Az én mottóm: „Adjuk vissza a falvaknak, ami a falvaké.” Szülessenek települési, regionális szintű publikációk, kutassuk újra az egész magyar földet, minden településen kutassunk fel minden múlt és jelenbéli népművészeti értéket a mai Magyarország területén és a Kárpát-medencében. Összegezzünk mindent írások, kiadványok formájában, majd tegyük lehetővé ezek helyi tantervbe illesztését, hogy települési szinten tanulhassa meg a jövő generációja saját identitástudatukat erősítő helyi értékeinket, hogy a regionális, tájegységi jellegzetességeiket is megismerhessék. Én ezt a feladatot végzem jelenleg is. Folyamatosan kutatok és publikálok, és ma már ki merem jelenteni, hogy szülőföldem, a Tápió mente minden lehetőséget megadott és még ma is megad azért, hogy ez a munka jól haladjon. Már tanítják vissza a helyi értékeket a gyerekeknek, a helyi identitás erősödik. Azt sem szabad elfelednünk, hogy volt időszak, amikor nem támogatták központilag az ilyen jellegű elképzeléseket. Most, évek óta messzemenőkig támogatják, azt, aki dolgozni szeretne a magyarság kultúrájának érdekében. Az országos értékmentő munkát azonban nem fogom tudni megcsinálni egymagam, ehhez egy központi irányítás kellene, hiszen az utolsó 5 évben vagyunk, amikor még tényleg érdemes járni a falvakat (habár valami hasonlót mondott Bartók és Kodály is, azóta meg eltelt közel 115 év).

Hogyan indult újtára a Tápió menti Népdaléneklési Verseny és hol tart most?

Amikor 2014-ben elkészülhetett a 100 év 1000 népdal a Tápió mentén népdaloskönyv és DVD-ROM melléklete, elhatároztuk, hogy meghirdetjük 2015-ben az I. Tápió menti Népdaléneklési Versenyt Pest megye, valamint Budapest általános iskoláskorú tanulói számára. A felhívásra nagyon sokan jelentkeztek, mely azóta már öt alkalommal került megrendezésre. Idén lett volna a hatodik…

Rengeteg fiatal népdalénekes tehetség fordult meg azóta a települések színpadain, ahol megrendeztük a versenyt, rangos szakmai zsűri előtt. Közel 400 gyermek jelentkezett ez alatt az idő alatt és többen vitték már hírét a Tápió mente népdalainak országos versenyeken, sőt, még a Fölszállott a páva selejtezőjén is elhangzott néhány népdalos összeállítás vidékünkről. Ma már oktatási segédanyag a Tápió mente 21 településén a kiadvány, illetve a Nyíregyházi Egyetem, a Zeneakadémia és még számos intézmény használja kiadványunkat, mellyel sikerült visszaemelni a köztudatba a Tápió mente népdalos értékeit.

2017 óta Pest Megye Önkormányzatának kulturális szakreferense vagy. Mit takar ez a pozíció?

Nagy megtiszteltetés ért, amikor 2017-ben Szabó István, Pest Megye Közgyűlésének elnöke arra kért, hogy azt a munkát, melyet a Tápió mente 21 településének szolgálatában végzek, végezzem Pest megye 187 településén, mint Pest Megye Önkormányzatának kulturális szakreferense. Nagy örömmel elvállaltam a feladatot. A munkám igen sokrétű: folyamatosan végzem a népzenekutatást, a korábban elvégzett kutatási eredményekkel együtt mindezeket elemzem, összegzem, és lehetőségeimhez mérten publikálom. Rendezvényeken képviselem Pest megyét, olykor tárogatószóval nyitok meg egy-egy programot, ahol mindig elhangzik ilyenkor az általam írt Pest megye verbunkja is. Határon túli kapcsolatainak erősítésében is közreműködök a megyénél, hiszen már volt szerencsém megyei kulturális szakreferensként két testvérmegyénél, az erdélyi Hargita megye, illetve a németországi Ludwigsburg tartomány kulturális és gasztronómiai programjain részt venni. A kulturális értékeink képviselése számomra életcél, hiszen ebben élek gyermekkorom óta, és nagy öröm, hogy most mindezt munkahelyi feladatként láthatom el Pest megye szolgálatában, kiváló kollégák és szakemberek mellett.

A Magyar Művészeti Akadémiának is tagja vagy. Hogyan sikerült felvételt nyerned a Köztestületi tagok közé?

2018-ban felvételt hirdetett a Magyar Művészeti Akadémia a Köztestületi tagságba való felvételre, melynek kritériumai voltak, be kellett nyújtani minden rendelkezésemre álló hivatalos dokumentumot, melyek alapján döntött a bizottság a felvételemről. A Zeneművészeti tagozatba kértem felvételemet és a mai napig tagja vagyok, illetve bízom benne, hogy az is maradok. Fantasztikus szakmai grémium egyik legfiatalabb tagja lehetek.

Rövidesen 40 éves leszel. Mit tartasz igazán fontosnak, mérlegelve a mögötted lévő közel 30 éves előadóművészi múltat?

Sohase felejtsük el, hogy kik azok az emberek, akiknek sokat köszönhetünk, és ne felejtsük el nekik mindezt a megfelelő helyen és időben megköszönni! Több mint 100 külföldi utazás, több mint 1000 hazai és külföldi fellépés valósult meg ez idő alatt 36 országban, valamennyi kontinensen. Mindenhol a közönség szeretete adott erőt a folytatáshoz, mely szerencsére még a mai napig tart. Sohase a negatív dolgokat vegyük elő a múltból, hanem abból a sok pozitív dologból merítsünk, ami velünk megtörtént. A most adott interjúban én kizárólag azért szerepeltettem néhány negatívnak tűnő témakört, hogy mindenki megismerhesse a szakmai előmenetel közben lévő hatalmas gödröket, hiszen a siker titka a kudarcok megfelelő kezelése. Ma már azt mondom, hogy mindennek így kellett történnie és semmit sem csinálnék másként. Voltam nagyon fent és nagyon lent is a három évtized alatt. Van egy kanadai barátom, aki azt mondja, hogy az egész élet olyan, mint egy virágos rét: van ott gyönyörű szép virág és tehénlepény is. Én döntöm el, hogy melyiket veszem föl és szagolgatom. És milyen igaza van! A számunkra fontos dolgokat kell észrevennünk és velem is ez történt a gyermekkori táncegyüttesi muzsikától kezdődően a nagy sporteredményeken át a lakodalmas majdnem két évtizedig, az elmúlt 20 év professzionálisnak mondható néptáncegyüttesi munkájától a Tápió mente kulturális örökségvédelmi kiadványain keresztül az Anna-bálig, a megszámlálhatatlan sok TV műsortól a rádiószereplésekig itthon és külföldön. Bízom benne, hogy mindezt hasonló 30 év fogja követni.

Ha jól tudom, mindezt a munkát 3 gyermekes családapaként végzed. Hogyan lehet összeegyeztetni a munkát és a családot?

Nehezen, illetve sehogy. Mindig sérül valaki, valami, bármit is mondunk. Saját tapasztalat, hogy a munka csak a család rovására valósítható meg, hiszen vagy nem vagyok otthon, vagy ha otthon vagyok és dolgozok, akkor sem vagyok a családdal. El kellett döntenem, hogy mit akarok: nagy karriert, vagy családot. Több ismerősöm képtelen feladni a karriert, én a családot választottam. Mindent, amit eddig végeztem, átértékeltem, hogy tudom-e folytatni, bármennyire is szeretem. Így tettem le a táncegyüttesek kíséretét, maradt a Tápiómente Táncegyüttes. Így álltam le a lakodalmak, bálok muzsikálásáról, és ma már nem járok más zenekarral sem muzsikálni kisegítő zenészként, mert az életem új szakaszba lépett. Mindez nem áldozat, inkább mérlegelés. Amit pedig eddig elértünk, azt már ember el nem veszi!

Megmaradt a Pest megyei munkámmal kapcsolatos valamennyi feladat, publikálok, olykor muzsikálok, népdaléneklési versenyeket, tárogató fesztivált, helyi kulturális programokat szervezek és népszerűsítem hungarikum hangszerünket, a tárogatót itthon és külföldön. Ezt már jobban össze lehet egyeztetni a családdal, még ha soknak tűnik, akkor is. A gyermekeimnek és a feleségemnek nem az eredményeimre, hanem rám van szüksége és ezt nagyon jól tudom. Nagyon szeretek velük lenni, én pedig szeretném végignézni családtagként, ahogyan felnőnek és családot alapítanak. Volt, amikor nem ismert meg nagyobbik fiam a reptéren egy hathetes turné után, és volt, amikor a világ másik végén voltam, amikor szükségük lett volna rám. Ezen kellett változtatnom, melyben legnagyobb „segítségem” a most jelenleg is aktuális koronavírus járvány volt. Itthon vagyok, itthonról dolgozok, velük vagyok, itthon maradtam.

A Doktori Iskolát is hamarosan elvégzed. Miről írod a disszertációt és milyen, ehhez kötődő feladatokat végeztél az elmúlt négy évben?

Mintha most kezdtem volna a Debreceni Egyetem Történelmi és Néprajzi Tanszékén a Doktori iskolát, olyan gyorsan elszaladt ez a négy év…

2016-ban felvételiztem kutatási témámmal, „A Tápió mente népdalai, népzenéje a 20. században” címmel, mint egy kistáj szokásanyagának a feltárása. Saját kutatások, korábbi kutatómunkák, illetve a mindezeket összegző publikációknak köszönhetően nyerhettem felvételt, témavezetőm Prof. Dr. Bartha Elek, a Debreceni Egyetem oktatási-rektorhelyettese. Hazai és nemzetközi konferenciákon tartottam előadást, konferenciát szerveztem, letettem a szükséges nyelvvizsgákat, írtam recenziót, tanulmányokat, kisebb írásokat, angol és szlovák nyelvű publikációkat, tartottam előadásokat a tárogatóról és a magyar zenéről magyar, német és angol nyelven számos országban, Európában, Ázsiában, Afrikában és Óceániában. Külföldi egyetemeken tartottam mesterkurzusokat hungarikum hangszerünkről, a tárogatóról, illetve a magyar zene sokszínűségéről. Így értem végére a négy évnek, mely alatt a doktori iskola egyéb, kötelező tantervi vizsgáit, szigorlatait és követelményeit is teljesítettem. Most már csak a disszertáció leadása van hátra, ami úgy gondolom, már „csak” a hab a tortán, de egy annál nehezebb feladat, hiszen mindezt meg kell majd védeni és az írásnak a tudományos elvárásoknak is meg kell felelnie.

Szeretnék minden évben legalább egy nemzetközi konferencián részt venni, évente egy nemzetközi publikációt elkészíteni, hogy az általam kutatott magyar értékek – benne a Tápió mentéé – a nemzetközi köztudatban még inkább helyt kaphassanak.

A Tápió mentéért díj elnökeként útjára indítottál egy új elismerést. Milyen indíttatásból tetted és kik kaphatják?

Mindig irigykedve néztem, hogy a szomszédos Jászságnak és a Galga mentének van a tájegység lakosságának, vagy a tájegységért dolgozó emberek számára kiírt saját elismerésük, nekünk pedig nincs. Ezért, mint a tápiószelei Blaskovich Múzeum Baráti Körének tagja az éves közgyűlésen jelen voltam és előtte beadtam egyik napirendi pontnak a Tápió mentéért díj megalapításáról szóló indítványomat, melyet előterjesztettem és a baráti kör valamennyi tagja az elnökséggel együtt elfogadta azt. Én, mint alapító, soha sem kaphatom meg életem során, ez volt a kikötésem, nekem ne mondja később senki sem, hogy magamnak csináltam egy elismerést. Azok sora viszont végtelen, akiket a kuratóriumi tagokkal együtt egyetértésben el kell majd ismernünk az elkövetkező esztendőkben, hiszen rengetegen voltak és vannak, akik sokat tettek a Tápió mentéért. 2019-ben már át is adtuk a kitüntetéseket és idén is át fogjuk. Nem politikai díj, nem „bemondásra” adjuk, a felterjesztésnek szigorú szabályai vannak és kizárólag a többségi titkos szavazat dönt, nem az egyéni ismeretség, Nagy megtiszteltetés, hogy elnöke lehetek ennek a rendkívül nemes elismerésnek és bízom benne, hogy minden évben lesz lehetőségünk Tápió mentéért díjat adományozni. A díjat bárki kaphatja, aki hosszabb időn át dolgozott a Tápió mentéért, a településekért, hagyományainkért, bármilyen területen. Természetesen, csak azt a kiválóságot tudjuk elbírálni, díjazni, akit erre felterjesztenek. (A kiírás Pest megye hivatalos honlapján és a tapiokultura.hu-n is megjelenik.)

Végezetül szeretném megkérdezni, hogy milyen érzés a Tápió mente szülöttjének lenni?

Radnóti Miklós: Nem tudhatom… című versének és Vörösmarty Mihály Szózatjának első sorai, versszakai fejezik ki mindazt, amit szülőföldem, a Tápió mente iránt érzek. Mindenki okkal születik oda, ahová születik, mindenkinek feladata van ebben a világban. Én azt hiszem, megtaláltam feladatomat és küldetésemet, e vidék muzsikusa és kutatója, és hungarikum hangszerünk, a tárogató egyik megszólaltatója, népszerűsítője lettem.

„Adjuk vissza a falvaknak, ami a falvaké.”

Ezt szeretném továbbra is: felkutatni és visszaadni. Folytatni mindezt a kulturális örökségvédelem területén lehetőségeimhez mérten, amíg lesz hozzá erőm.