56 os emlékmű avatása Tápiószentmártonban tapiokulturaKOLL2017. április 29-én 11 órai kezdettel adták át a tápiószentmártoni római katolikus templom kertjében az ’56-os emlékművet.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékére néhány év óta áll egy kopjafa a régi piactéren Tápiószentmártonban, de az ’56 után bebörtönzöttek emlékét semmi nem őrizte a településen. KÉPEK

A 60. évfordulóra a magyar kormány emlékbizottságot hozott létre, amely széles körben pályáztatott emlékező alkotások létrehozására. A szentmártoni elítélteknek is jár szenvedéseikért egy emlékmű, s ezért pályázott a Kincsem Alapítvány nevében Tóth János, a kuratórium elnöke, hogy az évfordulót itt is méltóképpen ünnepelhessék, ne színpadot kelljen koszorúzni október 23-án.

5 millió forint támogatást sikerült elnyerni, ebből készült el az alkotás, Simorka Sándor szobrászművész műve, amely egy lyukas zászlót tartó megtört nőalak, a szabadságát vesztett Magyarország szimbóluma.

A rendezvényen ünnepi beszédet mondott Czerván György, térségünk országgyűlési képviselője, a Földművelésügyi Minisztérium agrárgazdaságért felelős államtitkára:

„…A kortárs emlékezések, az 56-os irodalom mind kiemelik azoknak a napoknak a különös hangulatát. Hogy milyen egyszerre tapasztalni a történelemcsinálás tudatának felemelő pátoszát és a hétköznapi hősiesség számtalan emberi gesztusát. Milyen érzés, amikor egyetlen akarattá egyesül a reménytelenségből való kitörni vágyás. A szabadság élményének megtapasztalása mellett az akkori napok legfőbb nemzeti élménye a közösségi szolidaritás megélése volt, amely bebizonyította, hogy milyen óriási energiákat képes felszabadítani az összefogás. Ez az egységbe forrt elszántság adott erőt, hogy egy kis nemzet fegyvert mert ragadni a világháború győztes nagyhatalma, a szovjet birodalom hadserege ellen. Történelmünkben 1848/49 után másodszor esett meg, hogy a külvilág valóban Magyarországra figyelt, és a magyarok harcát osztatlan rokonszenv övezte.

A magyar '56 világtörténelmi jelentősége nem közhely.

Egy kis ország szabadságvágyának fegyveres eltiprása véglegesen és visszavonhatatlanul leleplezte a szovjet birodalmi logika könyörtelen természetét, azok előtt a talán jó szándékú baloldali hívők előtt is, szerte a világban, akik számára a szovjet "béketábor" egy volt az igazságossággal és a haladással. És ami ennél is jobban fájt az elvtársaknak, itthon és Moszkvában: hogy noha csak egy múló percre állították meg őket a történelem viharában, valóban a magyar szabadságharcosok ütötték az első rést a bolsevik birodalom pajzsán: barát és ellenség is látta, hogy odalett a sebezhetetlenség legendája. Pár évtized múltán, a közép-európai rendszerváltásokban valóban a magyar '56 öröksége teljesedett be…” – idézte Czerván György 56 emlékét.

Az ünnepség a Himnusz közös éneklésével kezdődött, mely a templomi háttérrel különösen misztikus hangvételt adott ezen a délelőttön.

Az ’56-os események újbóli átélése igencsak arra a gondolatra ébresztette a jelen lévő több mint 300 fős közönséget, hogy bizony a magyarságot folyamatosan le akarták győzni, mely érzést ma is tapasztaljuk számos kérdésben és intézkedésben.

„Ahhoz, hogy megértsük az 1956. október végi történéseket, vissza kell térnünk az előzményekhez, azokhoz az időkhöz, amelyekre – sajnos - egyre kevesebben emlékeznek már Tápiószentmártonban – is.

A padlássöprések, a beadási kötelezettség – a hadikommunizmus utóélete Magyarországon -, mind-mind a helyi lakosság kiszolgáltatottságát, elkeseredettségét növelte, végső soron a lázadásra való hajlamát erősítette. S az ellenszenv, amely a rendszer iránt kialakult, vidéki szinten a párt- és tanácsi vezetés helyi alakjai, valamint épületei, vagyontárgyai és iratanyaga ellen irányult. Így volt ez Tápiószentmártonban is, ahol az október végi események következményeként 15 fő ellen emelt vádat az ügyészség, s 14 ellen lefolytatták az eljárást, 1 főt külföldre távozása miatt nem tudtak felelősségre vonni.

Az események rövid leírása a Pest megyei Ügyészség által összeállított vádirat alapján a következő:

1956. október 26-án emberek gyűltek össze a terményfelvásárló iroda helyiségeiben és udvarán. A vádirat szerint „ellenforradalmi beállítottságú” tömeget a Budapestről hazatért Kamasz István tüzelte, aki beszámolt az ottani eseményekről, elsősorban az előző napi Kossuth téri vérengzésről. Az elmondottak hatására az emberek célba vették a helyi hatalmi objektumokat, a tanácsházát és a párthelyiséget. Előtörtek a bevezetőben vázolt indulatok, s erőszakos cselekményekbe torkollottak. A tanácsházán keletkezett károkat a vádirat 24.360 Ft-ban állapítja meg, de az ingatlanban, bútorzatban, felszerelésben okozott károk mellett számottevő volt az iratanyaggal összefüggésben tanúsított magatartás. A birtokívek, kataszteri térképek, egyéb iratok – a páncélszekrényben tárolt anyakönyvek kivételével – a tűz martalékává váltak. Célpont volt a középületeken lévő vörös csillag és vörös zászló, valamint a „Rákosi-címeres” zászló. Mindezek eltávolításában többen is részt vettek, vezetőként Kamasz István jelölhető meg, a perben is ő volt az első rendű vádlott. Őt rövid időre a helyi repülőtéren szolgálatot teljesítő honvédség le is tartóztatta. A vádirat szerint is „a népi demokratikus rend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetője” volt.

Az események október 26-án a késő délutáni órákban kezdődtek a terményforgalmi irodánál (Magyari-magtár, a mai Hermesz telephely, Árpád u.), ahol egy 15-20 fős tömeg Jezerniczki Emil kezdeményezésére az irodát akarta feltörni, s az ottani iratokat felgyújtani. Kamasz István közbelépésére azonban a Tanácsháza és a párthelyiség ellen fordultak, amelyek a rendszer bűneit jobban magukban hordozták és leverte a terményforgalmi iroda táblájáról a vörös csillagot. Ezt követően mentek a Tanácsháza ellen, ahol a nagyteremben összedobálták a bútorokat, székeket, levették a címeres zászlót, majd a párthelyiség következett, amit feltörtek és az ott talált papírokat kidobálták az utcára. A tanács épületéből ugyancsak iratokat – a beadással kapcsolatos papírokat – dobáltak tűzre. A tűzben keletkezett füstre a repülőtérről katonák érkeztek, de a tömeg elállta az útjukat, s Balaska Antalné, aki a negyedrendű vádlott volt a perben, levetette a katonákkal a sapkájukról a vörös csillagot.

28-án reggel Kamasz Istvánt a honvédek letartóztatták, de dél körül a Balaskáné által feltüzelt tömeg követelésére elengedték. A piactéren tartott tömeggyűlésen döntöttek arról, hogy a (vadász)fegyvereket, amelyek zömmel kommunisták birtokában voltak, össze kell szedni. Választásra készültek, amelynek során szándékuk szerint „olyan embereket kell választani, akik a nép érdekeit képviselik, nem olyanokat, akik eddig voltak” (Balaskáné).

Emberi tragédia nem történt, s ez elsősorban a repülőtéren állomásozó honvédeknek, ill. parancsnokaiknak volt köszönhető.

Az eseményekben részt vevők közül 1957. március 22-dike és április 5-dike közötti időszakban 14 embert helyeztek előzetes letartóztatásba.

Kamasz Istvánt tehát a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetéséért, a többieket, a 2-11. rendű vádlott Mészáros Gyulát, Gedai Vendelt, Balaska Antalnét, Balaska Józsefet, Jezerniczki Emilt, Krajcz Józsefet, Kiss Miklóst, Czerván Györgyöt, Ruzics Illést és Kamasz Sándort a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvétel, valamint társadalmi tulajdon sérelmére ismételten és bűnszövetkezetben elkövetett rongálás bűntette miatt, a 11. Pénzes Sándort, a 12. Kiss Gyulát, valamint a 14. Czeróczki Andrást izgatás bűntette miatt állították bíróság elé. A 15. Kiss Andrást, aki nemzetőrként elkövetett emberölés bűntette miatt állhatott volna bíróság elé, külföldre való távozása miatt nem tudták felelősségre vonni.

A valamikori szereplők közül ma már csak Mészáros Gyula él. Néhányan közülük megkapták „A Hazáért és a szabadságért” emlékérmet, aki megérte a rendszerváltást, emelt nyugdíjat is.

Meg kell még emlékeznünk Katona Józsefről, aki tápiószentmártoni (sőregi) származású áldozata az 56 utáni megtorlásoknak, s akit 1958. május 7-én végeztek ki, az ő sírja (újratemetése után) Nagy Imre és társainak közvetlen közelében van a híres 301-es parcellában…

Rájuk emlékezünk ma, értük állítottuk ezt a szobrot.” – foglalta össze Tóth Levente a tápiószentmártoni eseményeket.

Az ünnepségen fellépő előadóművészek is rendkívül emelkedett hangnemben és hazaszeretettel teli érzésekkel adták elő produkcióikat.

Sebestyén Márta, UNESCO Artist for Peace, Kossuth-, Liszt-, Príma Primissima-díjas népdalénekes két összeállításában csendültek fel szebbnél-szebb magyar népdalaink, melyek jórészt Bartók Béla népzenekutatói munkásságának köszönhetők. A magyarság összetartozásáról, illetve oltalmáról szóló összeállítást követett egy ’48-as blokk, melynek záró nótája felcsendülésén mindenki énekelte a híres Kossuth nótát.

Nemcsák Károly, Jászai Mari-díjas színművész, Érdemes Művész, a József Attila Színház igazgatójának előadásában Wass Albert: A bújdosó imája, illetve Szép Ernő: Imádság című műve hangzott el. A színművész előadásában tökéletesen szavakba öntve hangzott az, amit talán szebben ki sem lehet fejezni költői eszközökkel: alázat, kitartás, istenfélés, hazaszeretet, üldözés, fájdalom, menekülés, a magyarság védelme.

Terék József Magyar Arany Érdemkereszttel, Pest Megyéért Emlékéremmel kitüntetett zenei előadóművész, a tápiószentmártoni Földváry Miklós Alapfokú Művészeti Iskola intézményvezetője előadásában tárogatómuzsikát hallhattak a jelen lévők, akit zenészbarátai kísértek. Itt hangzott el először saját szerzeménye, az ’56-os verbunk, mely egyben Pest megye verbunkja is! A szobor leleplezését megelőzően Sebestyén Mártával összeállva adták elő a Kossuth nótákat.

A szobor leleplezését Czerván György országgyűlési képviselő úr, az egyik tápiószentmártoni 56-os elítélt fia és Mészáros Gyula, a még élő egyetlen 56-os szentmártoni valósították meg. A szobrot Tóth András esperes-plébános, Kustra Csaba evangélikus és Makay László református lelkészek áldották meg.

Majoros Máté, az ünnepség levezetője így zárta az eseményt: „Isten áldjon mindenkit, aki szülőföldjét szereti, és azért mindent megtesz!”

Az ünnepség a Szózat közös éneklésével ért véget, mely harangszóval kapott végső áldást.

Köszönjük mindenkinek, aki tiszteletét tette e nemes megemlékezésen!