Idestova már vagy 8-9 éve járom a Tápió-vidék kulturális, közösségi, hagyományőrző és egyéb, kisebb-nagyobb programjait, és látom, hogy szűkebb pátriám lovas társadalma egyre jobban terebélyesedik. Tisztes kis világ ez, amelynek tagjai sok jó szándékú nemes ügy mellé odaállnak, színpompás felvonulásaikkal, jelenlétükkel díszítik a településeik eseményeit, vagy éppen kezdeményezik, szervezik is azokat. Én meg, mivel gyerekkorom óta imádom a lovakat, hát fotózom őket, léten-nyomon.KÉPEK

A lovasok meg ezt szeretik! Örömmel néznek a fényképezőgép lencséjébe, mert tudják, hogy a tapiokultura.hu azonosul velük, és ügyüket népszerűsíti. Sokukkal így keveredtem – néha még a hivatalos bemutatkozás nélkül is – „kedves ismerősségbe”.
Így, „névszerintiség” nélkül voltam már jó ideje kifejezetten baráti viszonyban egy mindig mosolygós, kedves szépasszonnyal is, akivel hol a Tavaszi Hadjárat tápióbicskei csataterén, hol egy szüreti felvonuláson, hol a Kovács Antal komával közösen szervezett „Sülysápi átvonulásunkon”, hol Vér János barátom búzagyűjtő nemes akcióján futottunk össze.
Ezen legutóbbi alkalomra egy olyan lovaskocsin érkezett, amelynek oldalán egy szépen megrajzolt vászon hirdette, hogy az utasok a Szorgalmatos Lovasgazda Alapítvány közösséghez tartoznak.

Alapítványt, egyesületet létrehozni nem kis munka, így egyben ez azt is jelzi, hogy akik ily módon „hivatalosítják” magukat, azoknak „komolyak a szándékaik”.
Mindjárt meg is dicsértem ezért őket, sőt, fel is ajánlottam, hogy szívesen szót ejtek róluk egyszer bővebben is a honlapunkon.
No, erre csapott le a talpraesett „szóvivő asszony” és szeptember 14-re meg is hívott barátaihoz, egy kis bemutatkozó beszélgetésre.

Tápiószentmártonban, Baglyas Balázs portáján fogadtak, ahol érkeztemkor Benedek Péter már javában sercegtette a tárcsán a kolbászokat: falatozás közben, telítődő gyomorral hamarabb oldódik meg a magyar ember nyelve!
Meghívóm tényleg „vitte a szót”! Mondom,évek ótaismerősként integetünk, köszönünk mi már egymásnak, de hogy mit is csinál, hol és hogy is él ez a kedves lány, és mit is csinál, amikor éppen nem „lovas”, csak most tudtam meg.
Meg is lepődtem, mert Altsach Rita neve előtt ott van a „Dr.” is! Valahogy azt szoktam meg, hogy a Tápió-vidéki lovasbarátaim többsége mezőgazdaságból élő, a hétköznapokban is állatokkal, lovakkal, földel foglakozó ember. De hát miért is ne lehetne e közösség egyik oszlopos tagja éppen Újszilvás és Tápiógyörgye házi gyermekorvosa?
Persze, hogy lehet! Rita, „pesti lány” létére, a pilisszentiváni nyaralójuk melletti lovardában töltötte gyermekkora minden szabadidejét. Imádta a lovakat, és hogy lóra ülhessen, hajlandó volt hajnalban kelni, istállót takarítani, almozni, akár egésznap.
Azóta, egyetemi évei alatt, majd a Heim Pál Kórház később a Nagykátai Mentőállomás és az Orvosi Ügyelet orvosaként is megmaradt „lovasembernek”. Itt, az Ügyeleten ismerkedett meg a tűzoltó Bendek Péterrel, aki a szabadnapjain, az ügyleten dolgozott gépkocsivezetőként. Kapcsolatukról azóta már „papírjuk” is van, és Péter nem csak a csinos doktornőbe, de annak életmódjába is beleszeretett: ha lóvá nem is, de lovassá tették az urat!

A jászberényi Muhari Krisztián már „egyenesebb” úton lett lovas, hiszen egy kis tanyán nőtt fel, de szüleiknek a sok féle állat mellett éppen paripájuk nem volt. Krisztián 18 éves korában vett aztán magának egy pacit, egy kocsit és fuvaros lett belőle. No, meg egy kicsit később, Péterhez hasonlóan ő is tűzoltó lett. A lánglovagok munkaidő beosztása megengedte, hogy közben segédhajtó, fogathajtó, patkoló kovács legyen. Gyönyörű fogatát magam is megcsodáltam augusztusban, a Magyarok Kenyere búzagyűjtésén, a Honvédszobor mögötti réten, de Muhari Krisztiánnak van egy másik szívügye is, mégpedig a csikós bemutató. Ez utóbbit nem mint „vásári komédiát” űzi, azaz a bugyuta kunsztokat nem igen kedveli. Igyekszik azt a fajta ügyességet, a lóval való együttműködést megmutatni, ami az igazi csikósokat jellemezte anno.

Beszélgetésünk közben érkezett meg Dr. Tutcz Gyula, a „csendes társ”. Szentmártonkáta háziorvosát még nagykátai népművelőként ismertem meg. Kolléganőm unokaöccseként Gyuszi talán már középiskolásként és egyetemi hallgatóként tagja volt a művelődési házunk fiatal önkéntes csapatának. Mindig is szeretette és egyre inkább értette is a magyar népi kultúrát, imádja népzenét, a néptáncot és minden hagyományőrző programot. Nem véletlen hát, hogy elvállat a szorgalmatos lovasok alapítványának létrehozását.

Házigazdánk, Baglyas Balázs közben befogta sötét ménjét egy kétkerekű szerkezetbe. A szépséges gépezettet a múltszázad legelején gyártották. Balázs a legtöbb mezőgazdasági munkát lóval és lóvontatású gépezetekkel végzi el. (Balázs mezőgazdasági technikus. Volt a szilvásváradi Állami Ménesgazdaság dolgozója és a sokszoros Magyar bajnok, és világbajnoki érmés fogathajtó, Bozsik József segédhajtója, akivel a nemzetközi fogatversenyekre utazva bejárta a fél világot.)
Az alapítvány egyik legfontosabb célja, hogy a lassan feledésbe menő, lóval végzett mezőgazdasági munka kultúráját megőrizze, bemutassa, népszerűsítse. Ezt egészíti a leginkább Ritához köthető „túraútvonal-ötlet” megvalósítása, itt, a Tápi-vidéken. Magyarországon alig van hivatalosan bejegyzett, minden engedéllyel rendelkező, és ezért újságokban, kiadványokban népszerűsíthető lovastúra útvonal. Szorgalmatosék a fejükbe vették, hogy megterveznek és létrehoznak egy ilyen, több napos útvonalat szűkebb pátriánkban.
Krisztián csikósbemutatójával, fogatozással, gyermekek és felnőttek lovagoltatásával… együtt ajánlják magukat, mégpedig számlaképesen is!
Bizony, akár a Tápióbicske, Tápiószentmárton környéki népművelőknek, programszervezőknek ez sem mindegy!
Tervek vannak hát bőven, s én őszintén kívánom, hogy minél több valósuljon meg ezekből!

Október harmadikán megtartják az I. Lovasgazda Családi Napot Tápiószentmártonban, Baglyas Balázs Főút 37. szám alatt található portáján.
Teréki Krisztián barátom ott lesz, de menjenek el Önök is, és győződjenek meg arról, hogy mi igaz abból, amit én összehordtam ebben az írásban a Szorgalmatos Lovasgazdákról!
(Szorgalmatos lovasgazdák )