jmmmm

Nem tudom, hogy nekem vagy most éppen a sülysápiaknak jó-e, hogy én népművelő vagyok, de hogy nem, vagy legalábbis nem ilyen népművelő lennék Jankovics Marcell János vitéze és Magyar népmeséi nélkül, az igencsak valószínű. KÉPEK
Persze, ha egy kis szerencséje van az emberpalántának (nekem volt), sok minden jóhoz hozzájuthat, mire értelme és lelke így-úgy alkalmassá teszi a földi életben való önálló téblábolásra.


Tettek elém szüleim ezt-azt időnként: szép szót, mesét, verset, könyvet. De ha csak arra a hétfőnként semmit nem sugárzó, egyetlen csatornát kínálgató, fekete-fehér vízióval teli dobozra gondolok, amely a nagyszobát ékesítette, abból is mintha csak az Egri csillagok, a Koppányi aga, a Tüskevár, Rózsa Sándor, a Kőszívű ember fiai, Az aranyember… meg a János vitéz tuszkolták volna bele magukat a gyermeklelkünkbe.
Az is lehet, hogy a János vitézt a kisfalunk mozijában láttam először?

Talán, de hogy valóban ’73, ’74 lehetett az biztos, mert csak a nagyon rövidnadrágos, hat-hét éves önmagamat látom, ahogy Lovász Menyhért bácsi mellé a gépterembe bekuporodva, öcsémmel együtt bámuljuk a vászonra pergő csodás kockákat.
Mi már ismertük őt, „Petőfi-János vitézt”. Meséltek nekünk strófákat, láttuk a képes könyvekben is, ahogy Benedek Elek, Arany László királyfiait, vagy a törökverő Kinizsit és a farkast tépázó Toldit is. És összeálmodtuk belőlük saját magunkat.
De a nagy varázslat itt jött létre először!

Saját képzeletünk valósággá vált, hiszen itt van a vásznon, itt bánik el a betyárokkal, az óriások királyával Kukorica Jancsi! Itt üli meg a táltos paripát, itt, a szemünk láttára kaszabolja le a gaz törököt a mi János vitézünk…! És a vágtató, csákós, mentés sereg piros-fehér-zöld felhőbe lobogja fel magát az égre! És győz a magyar!
És győz, ma is, sokadszor is, 40-45 év múltán is legyőz engem ez a Petőfi-Jankovics álomvalóság.

Igen, így kell szerelmesnek lenni, így kell hazát szeretni, így kell igaznak, bátornak lenni!

1977. Magyar népmesék. Még épp időben.

Nekünk még fejből mondták a meséket. Közben pucolták a krumplit, kavarták az ételt, varrtak, jöttek- mentek a konyhában. Nagyanyáink is, de ők messzebb laktak. A falunkba, ahová szüleink születésünk előtt éppen csak valamivel munkájuk miatt elköltöztek, szerintem minden kőteleki asszony tudott vagy száz mesét. Pótnagymamánk ezret. Ugyanazt a mesét kétszer egyformán nem kezdte el, s ha rájöttünk, hogy ezt már hallottuk, hát olyan cifrát kanyarított a történeten, hogy kíváncsiságunk pislákoló parazsa ismét a kiskonyha plafonjáig lobogott fel. Ízzel, tájszólással mondta-mondták. Olyan fordulatokkal, szókapcsolatokkal, amelyek itt, ebben vagy a szomszédos faluban formálódtak a szüleik, nagyszüleik, ükeik száján olyanná, amilyenné: egyedivé, zamatossá, magyarrá.

Magyar népmesék.

Még épp időben ahhoz, hogy 10 éves komolyodó kobakunkban nehogy felvetődjön: pótnagyanyáink meséi nem igazak, János vitéz nem is juthatott el a nem létező Tündérországba, és Kinizsi Pál soha nem bírt volna malomkövön a korsót nyújtani Mátyás királynak!

De bizony!

Itt mondják a Jankovics mesék az igazat!

Mert tulipánokból, csillagokból, botra karcolt jelekből fakad az! Igaz is, szép is! Csak figyelni kell! Csak nem szabad (nem lett volna szabad!) elengedni kisfalunk meséit és az öregek regéit! Mert megélték már azok csodáit eleink! Talán nem a tegnap, talán nem száz év, talán ezer, vagy sok ezer esztendő sűrített őket kép-és szójelekké. De bennük van az ember őslelke, a maiaké is, a mieink is! Csak figyelni kell egy kicsit, csak vissza kell fejteni a meséket, a csodákat, a jeleket és ott lesz valami igazságmag a kezdeteinkből!
Szép magyar népmesék, regék, mondák, dalok! De igazak! De jó, hogy pont időben elcsípett belőlük egy életre valónyit nekünk Jankovics Marcell!

Nekem jó őt hallgatni, olvasni, nézni, azóta is. Így, felnőtt, most már igencsak ősz fejjel is.
Ma már ezerszer kapcsolhatok annak a bizonyos, régen csak feketén-fehéren szürkülő doboznak képernyőjén ide-oda. Kapcsolok is, percenként. Néha állok csak meg hosszabb időre. Ha Jankovics Marcell jelekről, képekről, csillagokról, művészetről, filmről vagy mostani magyar sorsunkról beszél, megpihen a távkapcsoló. Odafigyelek, vele gondolkodok.

Van 10-15 „időtálló” magyar művész, alkotó, gondolkodó, akiket a rendszerek változásával, az idő múlásával együtt is úgy figyelek évek, évtizedek óta, hogy tetteik, szavaik, alkotásaik és életük igazodási pontok a számomra.

Sebő Ferenc, Sebestyén Márta, Kubik Anna…
és ilyen volt Makovecz Imre is. És ilyen volt és ilyen most is Jankovics Marcell.

Nem lett „ilyenebb” attól, hogy most, Tápiószelén, a Blaskovich Múzeumban láthattam, hallgathattam, hogy kezet foghattam vele. Nem lett, nem is lehetett „ilyenebb”, mert nekem is és sokunknak ő nem egy ikon, amelyet érinteni kell ahhoz, hogy hasson. Jankovics Marcell úgy és olyasmit közvetít, ad át, amelyhez nem szükséges a személyes jelenléte.

Nem szükséges, de nagy élmény!
Köszönet hát a Teakör háziasszonyának, Terék Mihályné Jutkának és Terék Mihálynak, hogy olyan emlékezetes délutánokkal ajándékoznak meg bennünket, mint amilyet most, szeptember 10-én, a Blaskovichok szellemiségét megidézve, életre keltve átélhettünk Tápiószelén.