Nyomtatás
Kategória: Hírek
Találatok: 2625

Az ismét fantasztikusra sikeredett kókai fesztiválról már írtam néhány beszámoló sort. Harmadszor is Kikelet, Kókán Most kiegészítem a félbemaradt cikket.(A  Galéria az előző cikkben már látható és megérkezett a film is!)

Miközben Bódi Éva, a sülysápon élő keramikus, kézműves-foglakozást tartott a gyerekeknek, a nagyterem színpadán megjelentek a „lábművesek” is. A Kóka Néptáncegyüttes gyermekcsoportja és a dányi Ördöngös Gyermek Néptáncegyüttes közös műsorát jelezte a plakáton szereplő műsorsorrend.

Szívós István és Szívósné  Terék Mária munkálkodásának a Tápió vidékén, több településen is meg van már az eredménye, híre. Nagykáta, Tóalmás, Tápiószentmárton, Kóka (és most biztosan kihagyok néhány nevet) azok a falvak, városok, ahol vagy jelenleg is dolgoznak, vagy egy-két évvel ezelőtti ténykedésükkel lerakták a most is működő csoportok alapjait. A tanítványok, a velük együttmunkálkodók egyik csoportját alkotja a Laczkó Tiborból, Rácz Sándorból, Uicz Zsuzsából álló műhely, amelynek most két utóbbi tagja állított a színpadra egy fergeteges koreográfiát.

Egy nagykátai népzenét, néptáncot kedvelő polgár – pláne ha népművelő is lesz utóbb az illetőből - igencsak hozzá tud szokni húsz esztendő alatt - a Tápiómente Táncegyüttes jóvoltából - a szép, ötletes és precízen kivitelezett produkciókhoz. De az igazán tehetséges és elhívatott oktatók még is képesek meglepni még az olyan „műkedvelőt” is, aki a Tápió- vidéket járva, évente biztosan lát vagy 10-15 táncműsort.

Amit most Rácz Sanyi és Uicz Zsuzsa produkált abból a 25-30 gyerekből, akiket a deszkákra hessegettek ezen az estén, az egészen káprázatos!

Nem tudom, hogy elemeiben mennyire volt eredeti ez a koreográfia, de hogy a gyerekek egyéni tehetségét, a szólókat, a háttérmozgásokat, a dramatizált jelenetek epizódjait olyan ügyesen, ütemesen komponálták össze az oktatók, hogy azt…hát látni kell, kérem, mert nehéz ezt képernyőre pötyörészni!

{google}-329027296574550860{/google}

A történet lényege a következő: az elsötétített színpad fokozatosan világosodik ki, miközben régi, verklis-vurstlis dallamok idéznek meg, egy az 1900-as évek elejére tehető naptári napot. A zene ütemére emelkednek a magasba a nekünk háttal ülő gyermekek kezei, és kendős fejű kislányok, lajbis-inges kisfiúk ugranak fel e helyükről, hogy a katedra felé fordulva mondják fel leckéjüket. Aztán a csengő hangjára, zsivajgó siserehadként rohannak az iskolaudvarra, hogy fogócskával, játékokkal egyenesítsék ki az imént még padokba zsugorított lábakat, derekakat, karokat.

Egy nagyobbacska fiúcska az udvar egyik szegletében ücsörögve próbálgatja klarinétját. Kíváncsi gyereksereg veszi lassan körbe a kiszenészt, és kapacitálják az ifjú muzsikust némi talpalávaló produkálására. Fizetség is van: alma, dió, pörgettyű, csúzli! Sőt, a ráadáshoz még egy értékes gatyamadzag is gazdát cserél!

A tánckép alatti dialógusokat a gyerekek bátor hangerővel és őszinte szerepjáték-örömmel színészkedik el. A felhangzó dalokat hibátlanul, erőteljesen, átélve éneklik.

Varázslatosak, sokszínűek és irigylésre méltóak a népviseletek. Hatalmas anyagi erőfeszítést igényel, hogy a 10-14 éves táncosok számára is legyen hiteles ruházat. Jelez ez mást is! Aki nem rest azon is fáradozni egy gyermek-együttes háza táján, hogy a jelzés értékű kosztüm helyett valódi kiskalapok, csizmanadrágok, zakók, lajbik, szoknyák, pruszlikok és egyebek is kinőjenek a föld alól, az igencsak bízik abban, hogy folyamatosan jönnek majd a keze alá azok, akik kívül-belül belenőnek a ruhácskákba! Így legyen!

És a „belül” itt most kivételesen nem elírás, ha nem maga a lényeg!

Mert a lépések, figurák eleganciája, pontossága, a csoportos mozgások precizitása, a hangok tisztasága csak a színpadi előadás sikerének a kelléke. De van ezeknek a kellékeknek, azaz a néptáncnak, a népzenének egy „magyarsághozadéka” is! Mert a színpad elejének neki dőlő, fényképező figyelőnek már az arcok sugárzása is perzseli a bőrét. A népzenével-néptánccal megfertőzött gyermekek tekintete, mozgása, tartása, azaz az eltáncolt, eldalolt kultúrával való azonosulása, nyilvánvaló a közeli szemlélő számára.

Az a gazdag népi kultúra, amely már a ’20-as években is gyűjtésre, őrzésre sarkalta Kodályt, Bartókot, majd nyomdokaikban - a mai napig tartó láncolatban - a néprajzosokat, zenészeket, táncosokat, népművelőket, az ’50-es évekre megszűnt élővé lenni. És így – ezzel a magyartalan kifejezéssel – igaz a történet. Mert nem halt meg! Bár az Idő kérlelhetetlen, kegyetlen ereje mesebeli kincseinket zsákszámmal ragadta el, de a gyűjtők gazadag tarisznyái itt vannak még a tisztaszobában, az ajtó mögötti szögre felakasztva.

És ha ezekből a tarisznyából vett, madárlátta eleségekkel kínáljuk meg a gyerekeket, akkor olyan csodáknak leszünk tanúi, mint amit a Kókai Kikelet közönsége, velem együtt élt át március 28-án.

A Kóka Néptáncegyüttes gyermekcsoportja és a dányi Ördöngös Gyermek Néptáncegyüttes tagjai a táncokon, dalokon keresztül, láthatóan átélték azokat a természetes emberi kapcsolatokat is, amelyek a már vagy 50-60 esztendeje eszelős rohanásba bonyolódó Nagyvilág előtt jellemezték eleink világát.

A természettel utoljára együtt élő nagyapáink, dédanyáink még nem birtokolni akarták a világot. Megelégedtek, ha okos részesei lehettek az Egésznek. A nagy rohanás előtti években még volt idő egy Jó napot kívánok-at kísérő kalapemelésre, és egy kendőbe akár a szerelmet is bele lehetett hímezni. Az Idő a Naphoz, Holdhoz, a szélhez, az esőhöz, a hóhoz igazodott. Ezért volt érkezésük - amikor annak jött el a pillanata - hogy teljes, emberi-egészüket adva legyenek jelen a szülő-gyermek, a komaság, a barátság, a szerelem, a házasság, a kaláka, a hit szövedékes kapcsolatrendszerében. Nem csak a viselettel, a színekkel, a  hímzett mintákkal, de a táncok mozdulataival is "beszélgettek" egymással. Aki ma hivatása, vagy csak lelki habitusa, műkedvelő érdeklődése miatt vissza-visszatekint a múltnak 60-70 esztendeje lefedett kútjába, az nem betegesen vonzódik egy elavult világ felé, de a kút vizének tükrében saját arcát keresi meg.

Aki igazán jól táncol, annak a mozgásában benne van ennek a természetesebb ütemben folyó "magyarvilágnak" az átélése is.

Ezek a gyerekek érezhetően „elkapták a fonalat!”

(És mi? Mi mikor kapjuk el a fonalat? Talán éppen ezért a kérdéséért olyan sikeresek a Kókai Kikeletek és a Fecskehajtók?)

Simó József, a Czegei Wass Alapítvány magyarországi kurátora, a kókai rendezvények visszatérőjének előadása a tényekkel, Dsida rövid életének fontosabb állomásaival ismertette meg a közönséget, majd a legendás öttusa-bajnok, Balczó András beszélt sportról, hitről, politikáról.

Aki botor módon – vagy megengedőbben: napi munkálkodása kései elhúzódása miatt (Mert a teltház Kókán, ezen a szombati munkanapon is megvolt!) – csak az Ismerős Arcok-koncertre futott be, az várhatott a nagyterem ajtajának megnyitására a Balczó-előadás végéig.

Az Ismerős Arcok – akinek hangolása alatt már a megszokott módon a színpad elé kuporodott a programszervező Lantos Gyula társaságában, a „jóra nevelt”, 8-12 éves törzsközönség is – a szokásos húzónév a kókai programokon. A Nyerges Attila veretes szövegeit a manapság ritkán hallható, igényes, eredeti-egyedi hangzású rockzenével tálaló csapat hozta is a formáját.

Sajnos, a Valkó-bandára most nem tudtam maradni.

De talán a „Kikeletes” lényeget azért a népzenészektől még napközben megkaptam.

A csapat két tagja ült a valahol a büfé előtt, és csak úgy, maguknak húzták a kedvükre valót. Olyan is volt az a muzsika, mint amikor a maga örömére fabrikál valamit az ügyes mester: míves, szép, értékes. Gyűltek, meg-megálltak előttük az emberek, mígnem egy kissé talán kapatoska ismeretlen ismerős kezdte őket ,egy nagyon szép lassú helyett, valami „vidámabbra” ösztökélni.

És nem volt morgás, nem volt sértődés: a zenészek három-négy szép, ajánlott-dallama közül az utolsó már a válogatós ítésznek is megtetszett.

Nem tudom, tudta-e, hogy kiktől és mit kapott ajándékba, de hát ez is a Kókai Kikelet.

2009. április 13. Tarnavölgyi László