A Tápiószelei Természetbarát Klub megalakulása óta szervezi sokoldalú és színes programjait a természet szerelmesei számára. Az egyesület túráin nemcsak a szelei természetbarátok, hanem a Tápió-mentén élő természetkedvelők, a Magyar Természetbarát Szövetség igazolt tagjai szerte az országból vesznek részt egyre nagyobb számban.

KÉPEK A klub az MTSZ országos naptárában is szerepelteti a sóút gyalogos teljesítménytúráit, mely program sikeresen ötvözi a történelmi hagyományok ápolását és a természet megismerését. A Szolnoktól Budáig tartó történelmi Sóúton a mindenkori klubnaptárban legkorábban február első szombatján kerül megrendezésre a téli Sóút gyalogos teljesítménytúra. A 10-16 km-es útvonal Tápiószele és Tápiógyörgye között érinti a korabeli sót szállító szekerek útvonalát. 10 órás menetidőt határoz meg a Tápiószele-Szolnok közötti 34 km-es távolság, melynek igazoló lapjára az utolsó pecsét a szolnoki Víg Bakter sörözőben kerül.

A Szent Iván-éji Sóút elnevezésű program ugyancsak teljesítménytúra, mely a szolnoki vasútállomás utascsarnokától a tápiószelei Faház bisztróig tart. Hagyományos időpontja minden év júniusának harmadik szombatja éjszakáján szokott lenni.

Valamit a teljesítménytúráról. 1981-ben a Kinizsi Encián TE „Kinizsi 100” elnevezéssel Csillaghegy és Szárliget között rendezte meg az MTSZ egyesületeinek első teljesítménytúráját. A szervezett természetjárók tudják, hogy ennek a rendezvénynek sajátos szabályai vannak. Amikor egy egyesület megalkot egy ilyen nyílt túrát, annak szabályait magára nézve kötelezőnek ismeri el. Elsőként ki kell jelölni a távot, az indító és beérkező állomást, s a rajt-cél között ellenőrző állomásokat –ahol pecsét kerül a túrázó rajtlapjára- kell létesíteni. Meg kell határozni a szintidőt. Minden résztvevő kap egy szöveges térképvázlatot, s a célban emléklap és kitűző az erőfeszítés jutalma. A túrát meghirdetik az MTSZ havonta megjelenő képes magazinjában is.

Lipák István a 2005-ben kiadott „A Tápió-mente turistakalauza” c. könyvében többek között feldolgozta a régió természetjárásának történelmét is. Ebből tudjuk, hogy a régió első teljesítménytúráját Harmann Ferenc és sülysápi barátai, a Hegyek Vándorai TE „Szuszancs” túracsoportja szervezték meg Sülysáp környékén 1996-ban 25 km-es távon.

A térség első kerékpáros teljesítménytúráját a nagykátai Duatlon SE rendezte meg 1994-ben „Tápió 40” néven Nagykáta és környékén. Ez a kiírás 2002-ig vonzotta a Tápió-mentére a bringás túrázókat.

Lipák Istvánról tényleg elmondható, hogy a történelmi Sóút szerelmese. Amikor 2011-ben megalkotta a szakosztály harmadik sóutas útvonalát, annak emléklapja hátoldalán röviden feltüntette az útvonal történelmi hátterét is.

„Napjainkban több helyen is találkozhatunk e névvel: Sóút. Fontos kereskedelmi útvonalak voltak ezek; egyik legforgalmasabb volt közülük a Pest-Szolnok közötti sóút, mely a XIX. század közepéig –a vasút megjelenéséig- biztosította a szárazföldi összeköttetést a két város között.

Már a népvándorlás idején is használták, bizonyítja ezt az út közelében talált régészeti emlékek, pl. kopt mécses Tápiógyörgye határában és építmény, mint római kori híd Gyömrő határában a Halas patak fölött.

Erdélyben és a Máramarosi havasokban kibányászott sót a Tiszán tutajokkal juttatták le Szolnokra, ahol a mai Sóház úton volt a Sóvámház. Innen szekerekre rakva az akkori legideálisabb úton, a Sóúton Pestre és a távolabbi országrészekbe.

A vasút megjelenése után a sóút elvesztette jelentőségét, egyes települések összekötő útjaiként előbb makadám, majd aszfalt burkolatot kapta. Megmaradt földútjait mezőgazdasági gépek használják és azon a Tápiószelei Természetbarát Klub évente gyalogtúrát rendez.”

A klub harmadik „sóutas” teljesítménytúrája először vette célba a Tápiószelétől nyugatra fekvő útvonalszakaszt. A jól bevált gyakorlat szerint ez alkalommal is egy hosszabb és egy rövidebb szakaszt jelöltek ki a szervezők. A 2011. május 15-én, vasárnap a maglódi vasútállomásról 7 órától indított résztvevők Gyömrő, Tápióbicske érintésével 38 km tettek meg a nagykátai tájháznál levő célig. Ennek az útvonalnak 10 óra volt a szintideje.

A többség a rövidebb szakaszt választotta, mely a gombai faluháztól indult. A 20 km-es útvonal megtételét max. 5 órán belül kellett teljesíteni. E sorok írója 18 nagykátai gyermekkorú hagyományőrző –Bede Molnár Mihály és a Kossuth Lajos hagyományőrző csapatok tagjai- kíséretében vágott neki az útvonalnak.

A 20 km-es szakasz rajtja a gombai faluház volt. Igazán sajnálom, hogy a túra résztvevői nem láttak semmit sem a Tápió-mente leggazdagabb irodalomtörténeti emlékeivel rendelkező település nevezetességeiből. A Nagykátáról induló különbusz ablakából még láthattuk a XVIII. század végén épült klasszicista Patay kastélyt, melynek legnevezetesebb lakója az 1848-as első népképviseleti országgyűlésen régiónkat képviselő küldöttje: Patay József volt. A XVII. század elején épített barokk Bárczay-Patay-Szemere-Máriássy kastélyban 1849. januárjában egy éjszakán őrizték a Szent Koronát.

Az önkormányzatnak jelenleg otthont adó Fáy kúriának „a Haza Mindenese” jelzőt kapott Fáy András mellett olyan vendégei voltak mint Bajza József, Czuczor Gergely, Kazinczy Ferenc, Kölcsey Ferenc, Szemere Pál, Vörösmarty Mihály. A XVIII. század végén épült klasszicista Puky-Perczel kúriában gyakran vendégeskedett Katona József, aki a Bánk bán egyes jeleneteit a hagyomány szerint itt írta.

A szelei klub egyetlen olyan túrája a harmadik sóutas útvonal, mely érinti „a kastélyos falut”, Gombát. A jövőre nézve nem lenne haszontalan, ha ennek a túrának útvonalát –legalább annak a 20 km-es szakaszát- a fentebb említett nevezetességek –és még sok egyéb látnivalót is említhetnék- érintésével kb. 1 km-el megnövelnék.

2011-ben mindezen értékekről abból a színvonalas prospektusból értesülhettünk, melyet a rajtnál vehetett el az asztalról mindenki. Az igazolólapon ekkor elhelyezett első pecsét után kezdhettük el túránkat. A települést a Deési Pál utcán keresztül hagytuk el, s egy enyhe emelkedő után az Ezüsttanyánál – 1.sz. ellenőrzési pont- térünk rá a Sóútra. Itt csatlakozik és egyesül a Maglódról induló hosszabb útvonal, hogy a továbbiakban már egységes szakaszt alkotva érje el a nagykátai célt. 158 méteres tengerszint feletti magassággal nemsokára elérjük túránk útvonala legmagasabb pontját, hogy majd folyamatosan ereszkedve jutunk Nagykáta területen mért 118 méteres szintre.

Alattunk a hangulatos gombai falukép, amelyben még távolról meg tudom mutatni a gyerekeknek a Fáy kúria épületét. Az egykori jobbágyföldeket keresztezve szelíd lankákon halad nyugatnak az egykoron szebb napokat látott történelmi út. Amint a lábam elé nézek, a keményre döngölt földúton keresem az egykori sószállító szekerek keréknyomát. Elképzelem, hogy 162 éve Szemere Bertalan, Patay József, Horváth Mihály erre menekítették Budáról a Szent Koronát. Tudomásom szerint becses ereklyénknek ez volt az egyetlen Tápió-mentét érintő „kirándulása”, amikor a császáriaktól elfoglalt Budáról Szolnokon keresztül Debrecenbe szállították államiságunk jelképét.

Káva község magasságában – 2 km-re az Ezüsttanyától- igencsak közel haladunk el a 3500 éves bronzkori földvár, a kávai Várhegy mellett. Mai gyalogolásunk útvonala különben négy egykoron volt bronzkori földvár nyomait rejtő domb, halom közelében haladt el. (Gomba, Káva, Tápióbicske) Ebből a szempontból egyedülálló volt a ma teljesített túra.

A Sárkányugrásnak nevezett határrészen keresztezünk egy olyan jelzett túraútvonalat, melyen jobbra fordulva a Pándi-hegy érintésével vezetett volna el bennünket az ugyancsak hangulatos, látnivalókban gazdag Pándra. Amennyiben balra fordulnánk, akkor a nem kevesebb értékkel, nevezetességgel bíró Tápióságra jutnánk. Utunk mentén többször látunk tájvédelmi körzet határát jelző ovális táblát. Már látjuk a buzogányszerű víztorony által jelzett Tápióságot, amikor az egykori Zsiger-pusztánál találkozunk a 2.sz. ellenőrzési ponton szolgálatot teljesítő sporttársainkkal.

Mai túránk kitűzőjén az e ponton látható nevezetesség, az un. „Török-híd” képe látható. A török hódoltság után elnéptelenedett Zsigerpusztán haladt keresztül a Gombai patak, mely vízfolyás keresztezte a Sóút nyomvonalát. 1815-ben egy árvíz a hidat megrongálta, s 1815-16-ban épült a ma is látható két boltíves, 14 méter hosszú és 9,5 m. széles terméskövekből kirakott kőhíd. Tehát az elnevezés nem az építés időpontjára, nem az építő személyére utal.

Alig egy km-es emelkedő után érünk ki a pándi útra, hogy innét egészen a célig az aszfaltút peremén haladjunk. Az egykori földút egészen Tápiószeléig aszfaltozott műútba „megy át”. (Többen fogalmaztak meg kritikát, hogy talán szerencsésebb lett volna innét valami más, kevésbé forgalmasabb, a turistának „életszerűbb” útvonalat kijelölni…) Tőlünk balra a Sajgónak nevezett természetvédelmi terület, melynek festői szépségű löszhát íve a Gombai patakra és a Tápióra fut le. Jó szolgálatot tett innentől a láthatósági mellény, mely a velünk szemben haladó gépkocsi forgalmat figyelmeztette.

Tápióbicske határában, a millenneumi emlékműnél tartottunk pár perces pihenőt. Innét mutatom meg a gyerekeknek a Várhegyet és a Kalapos-hegyet, mely a maga több évezredes ember lakta történetével a régészek paradicsoma. Kár, hogy a motocross-pálya évek óta pusztítja, erodálja e két bronzkori földvárat rejtő domb felszínét.

Tápióbicske központjában kialakított hangulatos kis parkban tartunk egy fél órás pihenőt, sokaknak ebédszünetet. Gyakorlatilag itt hagyjuk el a Sóút útvonalát. A Nagykátáig vezető kb. 8 km-es befejező szakaszt az általa érintett 1849-es ütközet emlékhelyeivel jobb híján kineveztük „A tápióbicskei ütközet emlékútja” útvonalnak. Innentől kezdve minden látnivalónk, megállónk a honvédseregek 1849. április 4-iki győztes csatájának az emlékét volt hivatva felidézni. Maga az útvonal is a honvédseregek korabeli vonulási útját követi.

Első emlékjelünk ebben a magunk alkotta folyamatban Szini Sebő Alajos alezredes, a nevezetes párbaj győztesének Csiliznyárád és Tápióbicske önkormányzata által az ütközet 150. évfordulóján, 1999. április 4-én avatott emlékművének a megtekintése, a korabeli esemény felelevenítése volt. Kevesen tudják, hogy a Császár-huszárok parancsnoka a Csallóközben levő Csiliznyárád temetőjében nyugszik.

Képzeletbeli szabadságharcos igazoló lapunk második bélyegzőjét a bicskei katolikus templomnál kaptuk volna. Itt Csikány Ferenc honvédszázados emléktáblájánál készült az ott tartózkodást bizonyító csoportkép.

A Nagykátai út mentén található az 1882-ben állított un. „Fehér-kereszt”. Tápióbicske példamutató hazafisággal megáldott bírája, Fehér István által létesített tömegsír fölé állították ezt az emlékkeresztet. A tavaszi emlékhadjárat egyik legvéresebb összecsapásának három helyütt találjuk az emlékművel megjelölt tömegsírját. Ebből kettőt ma érintünk, míg a Sági út mentén található legrégibb sírjel, az un. „Riedesel-kereszt” kiesett a túra útvonalából.

A Harcmező utcában az idén már második alkalommal idézzük fel a 12 éves nagykinizsi születésű gyermekhonvéd, Szabó Jóska emlékét és példáját. A kopjafa a Magyarország Felfedezői Szövetség csapatainak fontos emlékhelye, melyhez a felfedezők mellett rendszeresen zarándokolnak el a nagykinizsi vendégek is.

A Tápió partján találjuk az ütközet központi emlékművét, az 1910-ben állított honvédszobrot. Szabadságharcos emlékutunk ötödik „érintési pontja” lett a jól ismert alkotás. Innen már mindössze három km a pár éve avatott tájház, melynek állandó és időszaki –ez utóbbi most éppen Tápióbicske történetét mutatja be- kiállításai számos relikviát, dokumentumot tartalmaznak a legendás ütközet történetéből.

A célba érkezőket zsíroskenyérrel, üdítővel vendégelték meg a szervezők. Több szülő már izgatottan várta csemetéjét. Amikor az utolsó bélyegző lenyomatát is megkaptuk, akkor mondhattuk el, hogy megvalósítottuk a magunk elé tűzött célt: a gyerekeknek sikerült teljesíteniük a felnőttek mércéjével meghatározott időn belül a harmadik Sóút-teljesítménytúra útvonalát. Különben 127-en járták végig az első ízben megrendezett túra útvonalát.

A klub tagjai példás összefogással –ami különben jellemző az egyesület minden rendezvényére- vették ki részüket az első „hármas” Sóút-túra lebonyolításából. Van aki az ellenőrző pontokon igazolta az áthaladást, míg mások a célban fogadták szíves vendéglátással a megfáradt természetjárót. Aki nem vállalt célfeladatot, azok közül sokan végigjárták az útvonalat, így biztosítva annak sikerét.

Az a természetbarát, aki e napon először járt a Tápió-mentén, bizonyára maradandó élménnyel lett gazdagabb, s mi – akik otthon voltunk- is jól eső érzéssel nyugtáztuk, hogy bizony nem akármilyen szépségű szeglete ez a táj hazánknak.

Basa László