2010. október 22-én a nagykátai tájházban kiállítás nyílt meg „Régészeti emlékek Nagykáta és térségéből” címmel. A kiállítást Czene András, a Pest Megyei Múzeumok Igazgatóságának vezetője, megyei múzeumigazgató nyitotta meg. A vitrinekben elhelyezett tárgyakat a tápiószelei Blaskovich Múzeum raktárából Kalácska Róbert régész, a ceglédi Kossuth Múzeum munkatársa, a kiállítás rendezője válogatta. Basa László írása

 

Nagykátán régészeti kiállítás megrendezésére első ízben 1996-ban került sor. A Kossuth Lajos Hagyományőrző Csapat diákjai kétéves gyűjtő, kutató és rendszerező tevékenységük eredményét, Nagykáta-Kenderhalom Árpád-kori falu és templom történetét és leleteit mutatták be a Radnóti Miklós Városi Könyvtár kiállítótermében. (A csapat Kenderhalmon alakult meg 1994 szeptemberében.) Az esemény jelentőségét jelzi, hogy arról hírt adott a Népszabadság is.

KÉPEK

A felszíni leletmentéssel megóvott csontok, cserepek, helyszínen gyűjtött építőanyagok, makettek, tablók segítségével a gyerekek rekonstruálni tudták egy XI-XII. századi a tatárjárás során elpusztult Árpád-kori falu életét. Kiállítás-vezető kiadványuk a „Szakköri Lapok” első példányaként egy sikeres sorozat nyitánya lett. A kiállítást Tari Edit régész, a ceglédi Kossuth Múzeum munkatársa, a Pest megyei Árpád-kori templomok legszakavatottabb kutatója nyitotta meg előadásával. Kenderhalommal kapcsolatos további információk megtalálhatók a kossuth94.5mp.eu honlap „Kenderhalom” c. menüpontja alatt.

Az 1996-os bemutatkozásra a csapat tiszteletbeli tagja, Káplár Béla elkészítette az egyenes szentélyzáródású templomocska makettjét, mely a mostani kiállításon is látható. A tárlaton szerepelnek a Nagykáta területén, Kenderhalmon folytatott, a Dinnyés István vezette egyetlen szervezett ásatáskor előkerült leletek is. Kenderhalom mint autentikus és jelképes helyszín tehát így köti össze 14 év távlatából a két kiállítást: a lelkes amatőrök úttörő jelentőségű munkáját és a hivatásos szakemberek kétségtelen nagyobb ívű, több helyszínt, nagyobb értéket és történelmi korszakot felvonultató tárlatát.

A Blaskovich Múzeum régészeti gyűjteménye 1973-ban Dinnyés István akkori igazgató kimutatása szerint 1100 tételt számolt, mely lista azóta természetesen növekedett. Eredetét tekintve elsősorban a múzeum gyűjtőterületén – az egykori Nagykátai járás – előkerült szórványleletek, a múzeumalapító Blaskovich testvérek gyűjtőmunkája, egyéni és közületi adományok jelentik az alapot. A MNM Régészeti Osztálya többször adott a múzeumnak tárgyakat: a járás területén végzett leletmentő ásatásokból, az előkerült szórványleletekből válogatást, kiállítási célra tárgyakat saját raktárkészletéből.

Valamit a Tápió mente régészeti kutatásának történetéről: A kezdetet e területen 1858 jelentette, amikor Kubinyi Ferenc (1796-1874) ásatást végzett a hatvani-kultúrához tartozó gombai bronzkori földvár területén. 1864-ben ugyanő a Tápió mentén szervezett régészeti felderítő utat. Tapasztalatairól mindenkor részletesen beszámolt kora tudományos szaksajtójában. A XIX. sz. végén, a századforduló után az abonyi Márton Lajos –írói álnévén Abonyi Lajos (1833-1898)- végzett a régióban feltárást, leletmentést.

A Tápió mente régészeti kutatása az első világháború után a Blaskovich testvérek, György (1878-1960) és János (1883-1967) tevékenységével vett új lendületet. Mindenekelőtt Tápiószelén, Tápiószentmártonban, Farmoson végeztek gyűjtő és leletmentő tevékenységet. A tápiószentmártoni Attila-dombon kezdeményezésükre –Bella Lajos és Hillebrand Jenő régészek vezetésével- 1923-ban végzett ásatás hozta felszínre a régió legértékesebb, a Tápió mente jelképeként használt szkíta-kori pajzsdíszből megmaradt un. aranyszarvast. A Blaskovich-gyűjtemény első régészeti leletei a tápiószentmártoni Attila-domb feltárásából származnak, mely tárgyakat – kivéve persze az aranyszarvast- az MNM –lemondva előjogáról- átengedett az akkor még nem hivatalos gyűjteménynek. A szkíta aranyszarvas – mely a nemzetközi régészeti irodalomban is nagy érdeklődést váltott ki – irányította a MNM régészeinek figyelmét a Tápió mentére, melynek nyomán Magyarország legnagyobb szkíta-kori feltárása vette kezdetét Tápiószele határában. A magyar régészet nagy alakjai: Fettich Nándor, Bottyán Árpád, Párducz Mihály 1938-1953 között mintegy félezer sírt tártak fel. Ez a komplex régészeti tevékenység mindmáig a Tápió mente legjelentősebb ilyen irányú munkálata, a régészeti szakirodalom önálló fejezete.

A két háború közötti időszakban szinte állandó volt a gyűjtemény folyamatos gyarapodása. A környékbeli gazdák, gazdálkodók rendszeresen jelentették a Blaskovich testvéreknek, ha a földmunkálatok során régmúlt korok tárgyai kerültek elő. A testvérek ilyenkor mindig jelentést készítettek a MNM Régészeti Osztálya számára, s az értékesebb tárgyak általában az ország első közgyűjteménye állományába kerültek beleltározásba. Így volt ez pl. 1938-ban a Tápiógyörgyén előkerült kopt bronzmécsessel is.

1947-ben a tápiószelei kúria Múzeumi Gyűjtőhely besorolást – s a vele járó csekélyke pénzügyi támogatást, hivatalos védelmet – kapta meg. 1951-ben dr. Banner János a Tápió déli partján, az un. „Tűzköves” részen a hatvani kultúrához újabb adalékkal szolgáló ásatást végzett.

1951-ben a Múzeumi Gyűjtőhely Vörösmarty utcai épületében állandó jellegű régészeti kiállítás nyílt. Fontos dátumról van szó: ez volt a régió első régészeti tárlata, mely a Tápió mente történetét a kezdetektől a honfoglalásig volt hivatva akkor szemléltetni. 1952-ben a Gyűjtőhely Tápiószelei Múzeum néven önálló intézménnyé alakult a MNM szakmai felügyeletével.

A Blaskovich testvéreket a helybéliek gyakran értesítették az előkerült leletekről, melynek nyomán ők lelkiismeretesen azonnal jelezték azt a MNM-nak. Az 1950-es, 60-as években így került egy-egy ásatás vezetésére vidékünkre a magyar régészet olyan kimagasló egyénisége, mint dr. Csalog József, dr. Erdélyi István, Gedai István, dr. Kalicz Nándor, dr. Korek József, Kovács Tibor, Miklós Zsuzsa és mások. Az 1960-as évek végétől 1982-ig több ásatást szervezett –közötte 1982-ben a Nagykáta-Kenderhalom régészeti lelőhelyen- a múzeum akkori igazgatója, Dinnyés István régész. 1994-ben már mint a ceglédi Kossuth Múzeum munkatársa mutatta meg a nagykátai gyerekeknek az általa feltárt kenderhalmi leleteket. 1968-ban, az utolsó Blaskovich testvér halála után a múzeum hivatalosan is felvette a Blaskovich Múzeum nevet.

A tápiószelei Blaskovich Múzeum általános gyűjteménye kialakulásában meghatározó szerepe volt a lelkes amatőröknek. Ilyen személyek voltak – elkötelezettségük, magas szintű ismereteik és jártasságuknak köszönhetően- a Blaskovich testvérek is, akik kiváló kapcsolatot alakítottak ki a szakképzett régészekkel. A megbecsülés kölcsönös volt. A Tápió mente régészeti gyűjteménye kialakításában sok-sok „amatőr” nevét sorolhatnánk fel, melyek közül az állandóságuk miatt is említésre kívánkozik a tápiószentmártoni Várallyai Béla, a ceglédi Hidvégi Lajos, az 1950-es évektől a gyömrői helytörténeti kör kollektívája.

1969 és 1977 között Dinnyés István több terepbejárást végzett a járás területén. Dinnyés István 1978-tól a ceglédi Kossuth Múzeum munkatársa lett, aki jelenleg is ellátja a Tápió mente régészeti vonatkozású szakmai felügyeletét. Egy 1993-as adat szerint a tápiószelei Blaskovich Múzeum régészeti gyűjteménye 4732 darabból állt.

1981-ben megkezdődött a Tápió-vidék régészeti topográfiájának elkészítéséhez a régió rendszeres bejárása, a lelőhelyek feltérképezése. A monográfia a helytörténészek nagy bánatára –a hatalmas munka, az adathalmaz viszonylagos teljessége ellenére- sajnos a mai napig nem jelent meg.

A Blaskovich Múzeum időszaki kiállításainak sorában a régészet a többi műfajjal összevetve a legalacsonyabb arányt, mindössze 1%-ot képvisel .(Ezzel szemben pl. a képzőművészet 50%-os, a történet 12%-os, az iparművészet 11%-os részesedését találjuk.)

A Nagykátán 2010. október 22. - 2011. január 9. között látogatható kiállítás minden tekintetben egyedülálló vállalkozásnak tekinthető. Túl azon, hogy első ízben kerül sor a térség központjában „hivatalos” régészeti tárlatra, annak mintegy 6 ezer évet átívelő –a neolitikumtól a késő középkorig terjedő- időtartama is figyelemre méltó. A Blaskovich Múzeumból, illetve az érmek esetében a ceglédi Kossuth Múzeum raktárából történő válogatás eredetileg 12 Tápió menti település lelőhelyeiről érkezett. Nem számítva a legnagyobb tételszámú dénár kollekciót, a következő települések –zárójelben a leletek száma- szerepeltek mint fellelési helyszínek: Tápióság (14 db.), Nagykáta (12 db,), Tápiógyörgye (24 db.), Tápiószentmárton (5 db.), Tápióbicske (6 db.), Szentmártonkáta (1 db.), Tóalmás (1 db.), Farmos (9 db.), Mende (8 db.), Tápiószecső (1 db.), Tápiószele (4 db.), Alsóegreskáta (2 db.).

Az időben legrégebbi korból származó lelet egy Tápióbicskén fellelt őskori agancskapa. Az újkőkor –neolitikum- fejlett szakaszából származik egy kőbalta töredék, mely a Dunántúli vonaldíszes kerámia zselizi csoportjának jegyeit viseli magán. Ez a lelet Tápiócsecsőről került valamikor a leltárkönyv tanulsága szerint Szelére. A lelet különlegességét különben az adja, hogy ennek a kultúrának leleteit a Dunántúl mellett eddig többnyire csak Nyugat-Szlovákiában találták meg.

A késői neolitikum i.e. 3100-3000 táján szűnt meg, s az Égei-tenger partvidékén és Kisázsiában kialakult a korai bronzkori civilizáció. A rézkort a kiállításon 4 település 4 tárgya képviseli. Az un. bodrogkeresztúri kultúrához –középső rézkor- sorolják a régészek a Tápiószentmártonban talált rézcsákányt, a szentmártonkátai kétfülű edényt, a tóalmási füles edényt. Az i.e. 2100 körül virágzó késő rézkort – a péceli és az ausztriai un. badeni kultúrát- egy Tápiógyörgyéről származó füles bögre szemlélteti.

Rendkívül gazdag a bronzkort megjelenítő leletek száma. Maga a korszak a különböző kultúrák elterjedése alapján több szakaszra bontható. Általános bronzkori – tehát nem rendelkezik szűkebb kormeghatározással- a Tápióbicskén talált nyakdísz, a Farmoson előkerült nyakperec (a kiállításon szereplő legrégebb korú ékszerek), a Mende-Leányvárból felszínre hozott öt bögre és egy füles edénytöredék.

A korai bronzkor alkotásai a hatvani kultúrához tartozó földvárak: Tápióbicske, Tápióság, Tápiószentmárton, Kóka, Zsámbok, Tápióság, Tápiószecső, Gomba, Káva területén található 3000-3500 éve épült tellek. A vízparti dombokra épített természetes és mesterséges akadályokkal megerősített falvak a Tápió mente egyik legfontosabb régészeti lelőhelyei. Legtöbb helyen ma már táblák jelzik a dombok tetején a történelem üzenetét, míg másutt sajnos az ember felelőtlenségével sietteti a rendkívül értékes földvár pusztulását. A Tápióságról származó 10 darab nagyméretű a hamvasztásos temetkezésnél használt síredény a kiállítás egyik leglátványosabb része. Tápióság-Zsigerpuszta területén kőbalta töredéket, Tápióbicskén a Kalapos-hegy közelében 3 égetett cserép bögrét, kétfülű edényt állítottak ki e kort szemléltetve. Külön kultúra a bronzkoron belül a mészbetétes edények készítésének korszaka, melyet a Tápióságon fellelt egyfülű bögre képvisel.

Mende-Leányvár a vatyai kultúra egyik legjelentősebb lelőhelye. A vatyai kultúra a középső bronzkorszak fontos időszaka, amit a kiállításon egy cserép fedő szemléltet Mendéről.

A késő bronzkor-kora vaskor átmenetét a Nagykátán talált két karperec és egy öntött sarló kiállítása jelenti.

A késői vaskorhoz társított, az i.e. VI-V. századra datált szkíta-kort –melynek a legjelentősebb magyarországi lelőhelyei találhatók a Tápió mentében- ez esetben mindösszesen két tárgy: egy nagykátai és egy alsóegreskátai magas fülű bögre képviseli.

Az i.e. IV. században a késői vaskorban a kelták nagyarányú inváziója zajlott, melynek során kb. i.e. 300 körül a Kárpát-medence is e harcos nép uralma alá került. Az e kort szemléltető hét lelet mindegyike Farmosról származott: nyakperec, un. hólyagos karkötő, edények, kisméretű tál, töredékes fazék, lándzsahegy.

Pannónia római uralma idején, a szkíta törzsszövetség felbomlása után a Volgától keletre fekvő részekről egy iráni népcsoport, a szarmaták foglalták el a Duna-Tisza közét. Az első betelepülő jazig törzsek i.sz. I. században telepedtek le az Alföld északi peremén. Tápiószeléről és Tápiószentmártonból származó leletek: zománcozott fibula –ruhát összefogó kapocs- ,üvegpaszta gyöngy, orsógomb, római eredetű korsó és bronz serpenyő hiteles tanúi a szarmaták korabeli jelenlétének.

A i.sz. 370-es évek közepétől egy addig ismeretlen lótartó nomád nép, a hunok erőszakos nyomulása idézte elő a népvándorlás néven ismert kora középkori idő intervallumot. Attila tápiószentmártoni palotájának eddig nem találtak kézzel fogható tárgyi bizonyítékát. A hunok rövid ideig tartó jelenlétét egy farmosi ezüst fibula elhelyezése bizonyítja a kiállításon.

Mintegy 700 éves űrt tapasztalunk a leletek további korát elemezve. Ennyi időnek a kiállításon nincs tárgyi bizonyítéka, amivel most természetesen nem akarunk állást foglalni a napjainkban sokat tárgyalt „kor-és történelem hamisítási” teóriában.

Az Árpád-kor 11-12. századából találunk a kiállításon Tápióságról származó sodrott nyakperecet, „S” végű fülbevalót és gyűrűt, Nagykátáról az e korra jellemző –valószínűleg a kenderhalmi ásatásnál előkerült- „S” alakú fülbevalót és gyűrűt, koporsószeget és a kenderhalmi templomból való „X” jelű téglát, Tápiógyörgyéről és Tápiószentmártonból cserépfazekakat és őrlőköveket. A középkort jellemzi az a négy cserépbögre, mely töredékesen került elő Tápiógyörgyén, s az ügyes kezű restaurátorok állították össze egésszé.

A késő középkort önálló vitrinben, egy Tápiógyörgyén feltárt, egy annak idején tűz martalékává vált lakóház feltárása során fellelt gazdag vaskollekció bemutatása szemlélteti. A szakszerűen konzervált tárgyak egy falusi miliő elképzeléséhez nyújtanak segítséget. Találunk a tárlóban vasból készült kampót, ütőt, vésőt, sarlót, rövid kaszát, kulcsot, zárat, kengyelt, patkót, kaparót, lóvakarót, juhnyíró ollót, ekevasat, ekepapucsot, kést.

A helyi szervezőknek a nagykátai régészeti kiállítás megrendezéséhez a tavasszal Tápiószelén bemutatott későközépkori éremlelet adta az inspirációt. Az 1962-ben Alsóegreskátán fellelt gazdag éremleletnek ezúttal csak két vitrint megtöltő szerényebb válogatását szemlélhetjük meg. Egy vitrinben II. Ulászló által 1503-ban vert dénárjait, Antonio II. Pancicra (1402-1411) az itáliai Aquilciában, Ludovico di Teck (1412-1420) ugyancsak aquilciai érmeit láthatjuk csoportosítva. Külön sorozatot képeznek Hunyadi Mátyás és I. Ferdinánd 1546-ban vert dénárjai. Önálló vitrinben állították ki az egyik éremleletet tartalmazó rekonstruált korsót, mely látványelem a kiállítás plakátján is látható.

A nagykátai Tájházban megrendezett régészeti kiállítás nagy jelentőségű esemény, időszakos jellege miatt is valószínűleg megismételhetetlen élménye lesz a látogatónak. Egyedülállósága, a 12 települést felvonultató lelőhely bizonyára nemcsak a helyi látogatóknak jelent vonzerőt. A Tápió mentének a magyar történelemben és kultúrában betöltött helyét reprezentálja a tárlat, s mint ilyen bízvást számíthat a lokálpatrióták megkülönböztetett érdeklődésére. Hasznos lenne a kiállított tárgyak képeinek önálló kiadványban történő megjelentetése.

Basa László

IRODALOM

- Dinnyés István: Blaskovich Múzeum régészeti gyűjteménye. Megjelent: Studia Comitatensia 2., Szentendre, 1973.

- Selmeczi László: Régészeti alapismeretek néprajz szakos egyetemi hallgatóknak. Debrecen, 1993.

- Ilon Gábor- Ughy István: Bevezetés a Kárpát-medence régészetébe. Szombathely, 1996.

- Dinnyés István: A táj, a természet hasznosítása a régészeti leletek alapján. Megjelent: Tápió mente néprajza. Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985.

- Dinnyés István: A Blaskovich testvérek régészeti tevékenysége. Megjelent: Blaskovich emlékkönyv. Pest Megyei Múzeumi Füzetek. Szentendre, 1993.

- G. Móró Csilla: A Blaskovich Múzeum története 1952-1992. Megjelent: Blaskovich emlékkönyv. Pest Megyei Múzeumi Füzetek. Szentendre, 1993.

- Tari Edit: Pest megye középkori templomai. Megjelent: Studia Comitatensia 27. Szentendre, 2000.

- Miklós Zsuzsa: A Gödöllői dombvidék várai. Múzeumi füzetek 21.Petőfi Múzeum Aszód, 1982.

- Basa László: Bronzkori földvárak a Tápió mentén. Megjelent: Jelenlét, 2006. január.

- Basa László: Az alsóegreskátai középkori pénzlelet a a tápiószelei Blaskovich Múzeum új kiállításán. Megjelent: a tapiokultura.hu online újságban 2010. június 11-én.