A nagykátai hagyományőrzők ápolják egykori csapattársuk, Simon Imi emlékét A Magyarország Felfedezői Szövetség csapatainak hagyományőrző tevékenysége középpontjában a maguk választotta példaképek emlékének ápolása áll. Kiemelten gondozzák az 1848/49-es forradalom és szabadságharc gyermekhőseinek kultuszát, ez kötelező  minden felfedező közösség számára. Nagykáta különösen kedvező helyzetben van e téren, hiszen a legtöbb szövetségi emlékőrzésbe bevont gyermekhonvéd 1849. április 4-én járt Nagykátán.    KÉPEK

Közülük Pilaszanovics Béla huszárhadnagy a nagykátai temetőben nyugszik, a 12 éves Szabó Jóska a szomszédos Tápióbicskén esett el.

A szövetségi ikonok mellett minden csapat közvetlen környezete történelméből választ további példaképeket. Így lett a hagyományőrzés körébe bevont állandó feladat pl. II. Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos, Görgey Artúr, Mátray Gábor, Keglevich Gábor, Horváth Mihály, Bobory Károly, Aczél Mihály, Czakó András és mások emlékének ápolása. A gyermekkorú hagyományőrzők kijelöltek maguk számára egy harmadik kört is: a kortársak, a csapat munkáját közvetlenül segítők csoportját. A tiszteletbeli tagság cím adományozása azoknak a felnőtt támogatóknak a munkáját ismeri el, akik különösen közel kerültek a gyerekekhez.

A tiszteletbeli tagok többnyire a korosabb nemzedék soraiból kerülnek ki, a gyerekek emléküket akkor is ápolják amikor azok távoznak az élők köréből. Tóth Ferenc, Házkötő János, Fenyvesi László és mások sírját a csapatok halottak napja táján minden évben felkeresik. Katonai tiszteletadás és gyertyagyújtás segíti ilyenkor az emlékezést. Közismert a mondás, hogy az hal meg igazán, akit elfelejtenek.

Egy bizonyos tiszteletadásra nem igazán gondoltunk, annak formáit nem terveztük: az elhunyt csapattag emlékének őrzése valahogy valószínűtlennek, a távoli jövőben jelentkező és megoldandó feladatnak  tűnt. Így gondoltuk ezt egészen 2009-ig.

„Szomorú napokat élünk. Egy éven belül harmadszor kellett a fekete gyászszalagot a csapatzászlóra feltűznünk. Életének 17. évében, 2009. január 10-én elhunyt Simon Imre Antal, a nagykátai Kossuth Lajos Hagyományőrző Csapat tagja.

Amikor Imi 2002-ben felső tagozatosként a vásártéri iskolába került, akkor már évek óta küzdött a kórral, mely őt 1998 óta már tolószékbe kényszerítette. A szülők –s persze ő is- úgy döntöttek, hogy amíg lehet, teljes életet kell élnie. Tiszteletreméltó, egy országot felrázó összefogás született Imi „teljes életéért”. Mint a fiút négy éven keresztül tanító pedagógus közelről láttam, hogy miként vált egy iskolai osztály ebben a vállalásban felnőtté. Ezek a gyerekek sok dologról, kényelemről mondtak le, hogy Iminek hozzájuk hasonlóan boldog gyermekkora legyen.

Ezekben az években az iskolában működő hagyományőrző csapat gerincét évfolyamtársai alkották. Ebben a körben szinte természetes volt, hogy ő is a csapat tagja lesz. Programjaink jelentős részének résztvevője lett, különösen az egyéni munkát igénylő területeken, a pályázatokban alkotott kimagaslót. Fájlalta, hogy nem jöhetett velünk kirándulni, ugyanakkor elfogadta, hogy ő ezekből a túrákból kimarad.

Imi szeretett volna részt venni a csapat legnépszerűbb programjában, a tavaszi emlékhadjáratokban. Amikor megalkottuk a Kossuth-toborzó keretprogramunkat, számára terveztük a toborzó iroda vezetőjének a szerepét. Éveken keresztül Turától Dányig előtte írták alá a népfelkelők a lajstrom könyvet. Így mindig megkapta a hadjárat hivatalos résztvevőinek kijáró emlékérmet. Főágyúsi előléptetésben, szövetségi kitüntetésben is részesülhetett. Rakó József, a szövetség alapító elnöke meghatottan adta át Iminek a „Hazáért” felfedező kitüntetést.

Nekünk, akik emlékeinkben, a róla készült fényképek segítségével őrizzük arcvonásait, halála után példaképünkké vált. Példája lett az élni akarásnak, a minden gátló körülmények között maradandót alkotni akaró embernek. Példát mutatott már életében, hiszen sok egészséges iskolatársával összehasonlítva tudott kitartóan és jobban tanulni, közösségben élve barátokat szerezni, emberi életet élni. Példa volt arra, hogy az erre való törekvést a legreménytelenebb helyzetben sem szabad feladni.

Amikor a télen tüdőgyulladást kapott és intenzív kórházi ápolásra szorult, éreztük, hogy nagy baj van. Örültünk, amikor magához tért öntudatlan állapotából, de szervezete sajnos nem tűrte tovább a mesterséges életfunkciók fenntartását. Elveszítettük csapatunk első tagját, ezzel a 15 éves közösség „nagykorúvá” vált. Kedves Imi, nyugodj békében, emlékedet megőrzzük!” (Megjelent a „Jelenlét” 2009. februári számában.)

Január 14-én gyász csapatgyűlést tartottunk. Az asztalon Imi közismert honvédruhás képe mellé kitettük az őt ábrázoló többi „hadjáratos” képeket, az általa írt könyv egy példányát. Temetésén természetesen ott volt a csapat, a gyászszalagos csapatzászlót Imi egyik legjobb barátja, Szűcs Feri tartotta.

Ősszel, halottak napja közeledtével egy újabb síremlékkel, Imi végső nyughelyével gyarapodott a hagyományos tiszteletadásunk helyszíne. Imi képeit, a róla készült írásokat felraktuk a csapat honlapjára. Amikor a Kossuth csapat meghívást kapott a nagykátai sportcsarnokban megrendezett esélyegyenlőségi napra, ott a katonai hagyományőrzők Imi képét vitték a terembe történő bevonulásuk során. A tavaszi emlékhadjárat zárónapján, a Dísz téri honvédemlékműnél a katonai hagyományőrzők tisztelgése elhunyt bajtársuk, Simon Imre Antal főágyús emlékének is szólt. Az Imi haláláról szóló nekrológot annak idején közölte a Magyar Hagyományőr Világszövetség körlevele is.

Imi 20. születésnapján, 2011. február 28-án egykori csapattagunk emléke előtt adózó ünnepi csapatgyűlést tartottunk. Itt került sor az Imi emlékét megőrző kitüntetés alapító oklevelének aláírására. A család által készítetett kitűzőt –valamint a vele járó oklevelet és jutalomkönyvet- minden évben 2-2 –a Bede Molnár Mihály és a Kossuth Lajos nevét viselő csapatokból-  arra érdemes hagyományőrző veheti át.

A „Simon Imi emlékére” elismerés első átadására 2011. április 9-én, Pilaszanovics Béla huszárhadnagy halálának 162. évfordulóján került sor. Ezen a napon volt a Magyarország Felfedezői Szövetség hagyományos nagykátai rendezvénye, melyen a vendéglátó két csapaton kívül a szövetség mendei és gyömrői közössége is képviseltette magát. Volt abban valami jelképszerű, hogy ez a nap két fiatalon derékba tört élet előtti tisztelgésről szólt. Mindkét fiút: a huszárhadnagy Pilaszanovics Bélát és a középiskolás Simon Imre Antalt közel azonos korban ragadta el a könyörtelen halál.

Imi emlékét az egykori Keglevich-kastély, a mai polgármesteri hivatal előtt idéztük fel. Az ünnepségen a hagyományőrzőkön kívül jelen volt Imi családja, egykori osztálytársai, hagyományőrző csapattársai, tanárai, barátai.

Az elismerést elsőnek a Kossuth-csapatból Oláh Pál kat.hő. főhadnagy és Kármán László kat.hő. hadnagy kapták meg. Ők személyes, közös emléket is őriznek Imiről. A Váci Mihály Általános Iskolában működő Bede Molnár Mihály csapatból Kreknyák Bálint és  Szalai Martin vették át Imi édesanyjától, Laci bátyjától a kitűzőt.

Az oklevélen a család által szerkesztett rövid életrajz is szerepelt:

„Simon Imre Antal (1991. február 28-2009. január 10.)

Nagykátai fiú volt. Rövid életét Tóalmáson és Nagykátán élte le. Gyermekkorának megrázó élménye, hogy 7 éves korában tolószékbe kényszerült gyógyíthatatlan, súlyos izomsorvadása miatt. 12 évesen döbbent rá, hogy nem szántak neki hosszú életet. Ezt követően a korán felnőtté vált gyermek úgy élt, hogy szándékosan soha senkit nem bántott meg.

Nem sajnálta önmagát és nem szerette, ha sajnálják. Kedves volt és vidám. A lányok tisztelete különös hangsúlyt kapott az életében. Szerette és védte a természetet. 11 évesen lett aktív tagja az iskolában működő Kossuth Lajos Hagyományőrző Csapatnak. Érdekelte a történelem és jó bajtárs volt. A toborzó irodát vezette. Barátaival rendszeresen végeztek karitatív munkát, szívesen dolgoztak a gyermeknapokon és a Mikulás ünnepségeken.

Élményeiről, gondolatairól könyvet írt „Már nem tudok tapsolni” címmel. Az értő embereknek útmutatás lehet Imi könyve a fogyatékos emberek társadalomba való integrálására.

Hamarosan megjelenik egy antológia magyar írók tollából. Ebben az antológiában helyt kapott Imi írása, a „Kereszt és menóra”. Ezzel a novellával vett részt Imi a Kossuth Lajos Hagyományőrző Csapat nevében egy országos holokauszt pályázaton. A novella a nagykátai emberekről és a tisztesség tiszteletéről szól.

A Kossuth Lajos Hagyományőrző Csapat elkötelezett népünk hagyományainak őrzésére történelmünk kimagasló egyéniségeinek tisztelete mellett. Becsüli a történelem és a hétköznapok közkatonáit.

A Simon Imi Emlékérmet minden évben azok a fiatalok nyerhetik el, akik kiváló hagyományőrzők és az esélyegyenlőség kiemelkedő harcosai.”

Az április 9-iki emlékezés a nagykátai temetőben folytatódott. A katonai hagyományőrzők díszszázada katonai tiszteletadással adózott az elhunyt főágyús bajtársuk emlékének. Az első szál virágot az elismerésben részesült diákok, majd a nagykátai és vendég csapatok tagjai helyezték el a sírnál. Amikor a tizenéves gyerekek a Tápió partján megjelenítették az 1849. április 4-iki győztes ütközetet, képzeletben ott futott velük együtt a hídra Simon Imi is. A rá emlékező csapatok, a példakép tiszteletét megvalósító elismerés a jövőben is biztosítják, hogy az égi csatamezőkön örökifjúvá vált hagyományőrző fiú emléke Nagykátán ne fakuljon.

Basa László