Nyomtatás
Kategória: Hírek
Találatok: 1278

Valamikor, réges-régen, abban a bizonyos antivilágban, amikor még faluhelyen a vonalas telefon is csodaszámba ment, mondjuk úgy 20-25 esztendeje, a vidéki emberek nem nagyon ismerték a sztárokat. Hihetetlen, de sokszor már csak ezért is elmentek a helyi „kultúrba”, mert ott egy amatőr társulat egy jófajta komédiát ígért nekik, vagy a szomszéd település fúvószenekara koncertezett, esetleg a népművelőjük azt mondta reggel a piacon, hogy az esti műsor énekesének nagyon szép a hangja.

No, szép is lenne, ha olyan embert kínálgatnánk manapság a reménybeli közönségünknek, aki csak úgy dalolgat bele a nagyvilágba, de már egy hete nem tűnt fel a házias(ított) sztárok mesterkéletlen humorúnak aligha nevezhető főzőcskés műsorában sem!

És hogy blikkfangos bevezetőmből végre ezen írás tárgya felé keveredjek ki, hát valljuk be őszintén magunknak, Mészáros János Elek is azért volt oly érdekes nekünk szombaton a nagykátai református templomban, mert az alcsútdobozi mezőgazdász 2012-ben megnyerte az egyik tehetségkutató(?) műsort. Képek

Mert ugyan melyikünk hallott arról addig, hogy a bajszos hivatalnok szépen énekel? Persze, barátai, szűkebb pátriája örömmel meghallgatta a dalait addig is, ha úgy adódott és több rangos szakmai megmérettetés zsűrije is neki ítélte az első helyért járó díjat, de hogy még a Tápió-vidék kisvárosaiban is megteljenek neve hallatán a koncertjeinek helyt adó termek, ahhoz az kellett, hogy egy pillanatra sztárt csináljon belőle egy kereskedelmi televízió.

Sztárt, de csak egy pillanatra!
Merthogy annyira nem „csillag” alkat, hogy talán éppen ezért lett rá kíváncsi a show-gyár „marketing menedzsmentje”, hiszen sehogyan sem passzolt a kamerába! Persze, az is meglepő egy ilyen tehetségkutató-felfedező műsorban, hogy valakinek szép a hangja, van hallása, ismeri a kottát, egy oktávnál többet is ki tud énekelni, szorgalmasan képzi magát, és láthatóan nem tartja „győzelem vagy halál” kérdésének a verseny megnyerését. Ennél meglepőbb, hogy 41 évesen, tisztességgel megszerzett agrármérnöki diplomájával a zsebében, a becsületes ledolgozott esztendőkkel a háta mögött, egészséges felnőtt magyar férfiemberként – „úgy, ahogy van” – „passzióból” ment be a stúdióba. Nem fogyókúrázott, nem vágatta le a bajuszát, nem egyeztetett a stylist-jével és nem kereste fel a legdivatosabb hajszobrászt sem.
És lám, a közönség szerette!
Meg is nyerte a versenyt!
És még ezután sem fogyókúrázott, nem vágatta le a bajuszát, nem egyeztetett stylist-jével és nem kereste fel a legdivatosabb hajszobrászt.

Sőt, megpróbálta a hivatali munkát meg a dalos fellépéseket is összeegyeztetni, mert szerinte ez így van jól!
Mivel hívő református és kis falujában egyházának már sok esztendeje megbecsült presbitere, hát úgy gondolta, hogyha valamiért az ő nevét most ismerté tette a televízió, és az annak morzsáin éldegélő bulvársajtó, akkor azzal neki „szolgálati” teendője is lett!
Így elmegy mindenhová, ahová hívják, de különösen nagy örömmel az Úr Házába! Mert ott néki dallal, szóval való mondandója van!

Hát ezért fogadta el nagytiszteletű Makay László tiszteletes úr szíves invitálását is, miszerint ugyan csábítsa már be a jó kátaiakat a 100. születésnapját ünneplő helyi közösség templomába.
Mi meg be is csábultunk, éppen csak, ahányan befértünk.
És meg is kaptuk a magunkét!
Mindazt, amit nekünk szánt az önmagát sztármentesítő (fertőtlenítő) énekes!
Kaptunk dalokat. Szépen, sorba állítottan. Oka volt mindegyik helyének. Énekelt tisztán, szépen, magabiztosan, szenvedéllyel, átélten, őszintén, szívvel… Hittel és hitelesen. (Mi hitelt adtunk jó hírének, és ő valóban hittel érkezett.)
Nem téríteni jött. Nem fájt abból semmi, amit mondott, a katolikusnak sem, a bizonytalan hitűnek, vagy a hitmentesnek sem. A maga istenes dolgát nem példának hozta. Reformátusként református templomban volt, hát beszélt róla szép, szerény szavakkal.

Beszélt a hazáról, a haza szeretetéről is. Merthogy ő magyar énekes. És szeret magyarul énekelni. Sőt, magyar dalokat szeret énekelni! Kodályt, Erkelt, népdalokat, operettet… Bánk bán áriáját, a Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarországot, vagy a Kell még egy szót.

Nekem szerencsém van, és a nyelveket beszélő, diplomás, felnőtt lányaimnak és párjaiknak úgy néz ki, hogy jó lesz ez sokat bántott, nem igazán népszerű Magyarország is, ahhoz, hogy dolgozzanak, tanuljanak, házasodjanak, gyerekeket neveljenek és boldoguljanak egy életre való időnyit, ahogy tudnak, ahogy szorgalmuk, szerencséjük engedi. És bár soha nem lesz annyi fizetésük, mintha Angliában, vagy Németországban lennének pedagógusok, de talán ők is érzik azt, amit Mészáros János Elek mondott a nagykátai református templomban: „hiszem, hogy Isten nem véletlenül dönti el, hogy kit, milyen hazába szánt. Minket a Kárpát-medencébe, magyarnak. Hát itt a helyünk!”


Emberségesen, istenesen, magyarságosan, szerényen, szépen énekelt ez az ember.


Köszönet neki érte!

2015. február 9. Tarnavölgyi László